Bruce Dickinson: Mire való ez a gomb?

írta CsiGabiGa | 2018.10.15.

Olvasmányos, szarkazmussal teli írás egy minden iránt érdeklődő emberről, aki életében (szinte) minden gombot megnyomott, és némelyikről kiderült, hogy működik: színpadi előadás és rendezés (ezt láttuk a legutóbbi VOLT-koncerten), repülőgép-vezetés, vívás... ja, és az ének.

Nos, az élet néha tényleg produkál váratlan dolgokat. Elterveztem, hogy nyaralásom alatt elolvasom Bruce Dickinson könyvét, aztán gyorsan meg is írom. Egy nappal az indulás előtt be is futott vele a futár. Aztán közbejött valami és lemondtuk az egész utat. Szeptemberben próbáltuk meg pótolni, ami már nem nyár, de még azt hiszi magáról, azonban félbe kellett szakítanunk. Otthon meg egyszerűen nincs időm olvasni. A vállalkozásom körüli teendők, meg a magazinnál töltött fizetetlen másodállásom mellett van egy 200 négyszögöles telkem, a gyümölcsök pedig kíméletlenül és egymás után érnek be ezidőtájt.

Aztán jött egy sportsérülés (minek fitneszezik, aki nem bírja?), és olyan fájdalmaim voltak, hogy nem tudtam aludni éjszakákon át. Így hát a hónapok óta porosodó Dickinson-könyv lekerült a polcról és végre nekiláttam. Apám, hogy ez milyen jó könyv! Bruce szarkasztikus stílusa olyan magával ragadó, olyan olvasmányossá teszi még a gyermekkor ábrázolását is, hogy úgy éreztem, valamiféle ifjúsági regényt olvasok. Többször hangosan felnevettem, pedig most még a nevetés is fáj. De hogy lehetne átsiklani az olyan mondatok szarkazmusa fölött, mint „Az önkielégítés és a könyvtár mentette meg a lelkemet a szűklátókörű hittérítőktől és a fojtogató evangelista kényszerzubbonytól – Istennek hála érte.”

A szülei nem törődtek vele, lepasszolták a nagyszülőkhöz, majd jött a magániskola és az internátus. És már itt feltűnik Bruce minden iránt érdeklődő személyisége: a „Mire való ez a gomb?” mondat a mindenre nyitott, mindent kipróbáló (aztán egyik bejön, másik nem) ember legfontosabb kérdése. Az igazán kis gyerekek szoktak minden kezük ügyébe kerülő dolgot megfogni, megismerni, így nő az ismeretük a környező világról, aztán jön az iskola, ahol csupa olyan dolgot vernek a fejükbe, amit akkor éppen nem akart megismerni vagy még nem volt rá felkészülve, és lassan alábbhagy ez a gyermeki érdeklődés. De Bruce-nál nem!

A másik legtöbbször elhangzó mondat a könyvben: „A gyerekkorban nem létezik eltékozolt idő.” Mert azt tudtuk róla, hogy az éneklés mellett jól vív és repülőgépet is vezet, de hogy hogyan alakultak ki ezek a dolgok nála, és hogy mennyi más volt, amit kipróbált és nem jött be (Szerencsére a drogok, a cigi és a röviditalok sem, bár nem egyszer ír hajnalig tartó tivornyákról és sokszor ébredt másnaposan, alapjában véve csak a sört szereti. A Trooper sör is az ő ízlése alapján készült, de azt profi sörföző mesterekre bízta.), az csak a könyv elolvasása után derül ki.

Azt is megtudjuk, hogy bár látensen rajongott a repülőkért gyerekkorában is (ki ne szeretne pilóta lenni, miközben műanyag repülőkkel játszik), de Nicko McBrain hobbija hozta meg igazán a kedvet hozzá. Na, nem a golf, hanem a repülőgép-vezetés. Nicko előbb tudott repülni, mint Bruce. Csak az énekes érdeklődése mélyebb volt, és a kis Cessna-152-estől eljutott a Boeing-757-esig az évtizedek során. De az első közös útjukon még Nicko volt a (tanuló) pilóta egy Piper Cherokee 140-esen, és attól vált emlékezetessé, hogy Bruce és barátjának vívófelszerelése olyan extra súlyt adott a hátsó ülésre, hogy az indulásnál a kisgép a farkára dőlt, és amikor sikerült visszabillenteni, akkor sem tudott 800 láb fölé emelkedni, és végig előre kellett dőlniük az ülésben, nehogy hátrabukfencet csináljon a levegőben. És ez adta Bruce-nak a kezdő lökést! Nekem egy életre elvette volna a kedvem.

Az 'Ed Force One' premierjét megörökítették a 'Flight 666' dokumentumfilmen, ezen láthattuk, mennyire jó hangulat uralkodott  stábon belül a turnék alatt. Ezt nem is részletezi nagyon a könyvben, ellenben lemezeik produceréről, Martin Birchről olvashatunk hatalmas sztorikat, aki minden lemez elkészülte után egy napra elengedi magát, Marvinná változik, és – erősen alkoholos befolyásoltság alatt – úgy tombol, mint Hulk, amikor kitör Bruce Bannerből.

Ami még lenyűgöző volt, hogy mennyire céltudatosan készült az énekesi pályára, az Iron Maiden énekesi posztjára, és azt is most értettem meg (nem elfogadtam, de megértettem), hogy miért lépett ki a Maidenből 1993-ban. És azt is elmeséli, miért és hogyan tért vissza.

Szó van a könyvben az iskolai színjátszó körökből induló színházszeretetéről (emlékszünk még a második legtöbbször elhangzó mondatra?), mely oda vezetett, hogy zenekarában „Az elme színházát” akarta megvalósítani. Még a könyvnek az illatát sem éreztem, amikor a VOLT Fesztiválon úgy jellemeztem a fellépésüket, hogy „Bruce színháza”. Szóval azt érzem, valami átjött. Sikerült neki. Azt például nem is tudtam óla, hogy filmet is forgatott, melynek forgatókönyvírója is volt. (93-as távozása után már nem voltam akkora rajongója a zenekarnak, mint korábban, így a side-projektjeikkel már nem foglalkoztam.) A 'Chemical Wedding' filmötletként hamarabb volt meg, mint az azonos című lemez. Megvalósulni csak jóval később, 2008-ban tudott.

És szó van a könyvben egy technika tanárról is, aki az Excalibur másolatával csinált kedvet a diákoknak az órához, és az elejtett félmondatából („Meg tudom nektek tanítani, hogyan kell ilyet csinálni... És természetesen azt is, hogyan kell használni.”) egy életre szóló szerelem lett a vívás iránt. Mert ugye „A gyerekkorban nem létezik eltékozolt idő.” Említést tesz Szarajevóról, illetve a háborús övezetbe szervezett koncertről is, de annál az egy fejezetnél valószínűleg részletesebb az idén megjelent dokumentumfilm.

Nos, az élet néha tényleg produkál váratlan dolgokat. A 'Baszódjon meg a rák' című utolsó fejezetből az is kiderült, mikor volt ideje az énekesnek mindezt megírni. És hogy a rákkal való küzdelem közepette sem hagyta el a humorérzéke és nem egy unalmas, sótlan visszaemlékezést írt, azért külön kalapemelés jár!

Szinte csak a rákkal szembeni harca közepette jutott eszembe, hogy semmit nem írt magánéletéről, szerelmeiről, csak arról, hogyan vált ilyen sokoldalú polihisztorrá, akinek kalandjai mellesleg senkit nem érdekelnének, ha nem ő lenne történetesen az Iron Maiden énekese. Aztán az Utószóban megkaptam erre is a választ: „Ha úgy döntök, hogy beleírom ebbe a könyvbe a feleségeket, válásokat, gyerekeket és az összes vállalkozásomat, akkor 800 oldalnál járnánk. Azzal a könyvvel embert lehetne ölni!”