A gitározás Kimi Räikkönenje: Ben Granfelt – Backstage Pub, 2018. 09. 28.

Kellemes, jó hangulatú este volt, szomorú utózöngékkel. Eljött Ben Granfelt, aki úgy száguldozik a gitárnyakon, mint Kimi Räikkönen a Hungaroringen, és legalább annyi humora is van, mint a finn autóversenyzőnek, és félházat produkált, mint a Judas Priest. Csak míg az Arénában az 5500 ember azért elég tisztességes közönség, a Backstage Pub 150 fős nézőterén ez nem annyira vidám.

Nem tudom, mi lehet a baj Ben Granfelttel. Talán túl rockos a LOTS Music blueskedvelő közönségének, a rockereknek meg túl bluesos? Gary Moore-ral nem volt ilyen problémájuk. Én imádtam az ír gitárost, imádom finn követőjét is. Aki nem tudja, miről maradt le, az talán nem olvasta korábbi cikkeimet, ami bocsánatos bűn, de aki lustaságból maradt otthon péntek este, az szégyellje magát! Mert ennél jobb program nemigen volt azon a napon, viszont ezek után sanszos, hogy többé nem jön el önálló műsorral, és már csak a Gary Moore Emlékesteken találkozhatunk a kitűnő húrmesterrel.

Kilenckor kisétált a színpadra és közölte, hogy csodálatos finn népdalokat fog játszani két részben – ezzel máris oldotta a kis létszám miatti feszült hangulatot –, majd némi jazzes intró után belekezdett a Check Up From The Neck Up című nótába. Masa Maijanen basszusgitáros régi harcostárs, még a Gringos Locosban játszottak együtt. A dobos Santeri Saksala volt ezen a turnén. Vagy ahogy Ben bemutatta őket, „a legjobb dobos a zenekarban” és „a legjobb basszusgitáros a zenekarban”. Masa Maijanenről azt is elárulta, hogy „a legnagyobb whisky-ivó a bandában”, de – talán Gary Moore tiszteletére – kizárólag ír viszkit iszik.

A bluesrajongók talán megérezhették, hogy ez az este nem az övék lesz, főleg az utolsó három lemezről szemezgetett a műsorban (írtam mindháromról, egyik jobb, mint a másik), így inkább a rockosabb oldalát domborította ki a gitáros. A nyitódal és a később eljátszott E.G.O. volt a kivétel: előbbi a 2006-os lemez nyitódala volt, a másik az 1999-es címadója, de ezek is inkább a rock-vonalat erősítették.

A pedáljai – vagy ahogy én hívom: a kütyüpark – egy mini keverőpult-szerű dobozba voltak rendezve, néha már a gitáros maga se tudta, hova lépjen. A gitárjai viszont gyönyörűek voltak. Játszott egy aranysárga Gibson Les Paulon, amilyet Gary Moore is használt, egy gyönyörű kék '62-es Fender Stratocaster replikán (vadiúj modell, de koptatott, mint a farmer), és volt egy kígyóbőrmintás Duesenberg gitárja, ami messziről Les Paulnak nézett ki, csak a fején a hatalmas D betű árulkodott a kilétéről. Az új lemez kapcsán írta, hogy a producere (aki az előző turnén dobosa is volt) beszélte rá, hogy próbáljon ki más modelleket is. Úgy látszik, ez bejött.

Persze az nem igaz, hogy nem volt semmi blues, hiszen például a Life, Living And You-nak is ugyanaz az alapfutama, mint a The Blues Is Alrightnak, csak ahogy Ben mondta, „unalmas az a három akkord”, variálja, amitől teljesen más hatása lesz az egésznek. De ettől még – vagy éppen ezért – nagyon jó gitármuzsikát hallottunk.

Az is a Muzikum-beli bluesműsorokra emlékeztetett, hogy két részletben játszotta el a másfél órás műsorát, hagyva helyet és időt a folyadék-anyagcserének. Érdekes, hogy mindkét blokkot korábbi zenekarának, a Wishbone Ashnek egy-egy dalával zárta, az elsőt a merengősebb Faith, Hope & Love-val, a másodikat a pattogósabb Almighty Blueszal. (Mindkettőt újrajátszotta egyébként a ’Handmade’ lemezén.)

Azt is megtudtuk koncert közben, hogy a turné valamennyi műsorát felveszi, mert készül egy koncertlemezre. Mindjárt fel is szólított egy nagy tapsra „for the record”, majd megköszönte: „Good evening, Hamburg!” Merthogy állítólag hivatalosan ott rögzítik a koncertet.

Most is élveztem a korábbi koncerten is említett „itt a pengető, hol a pengető” játékát, szóló közben vált egyik pillanatról a másikra hagyományos pengetésről a Jeff Beckre emlékeztető ujjal pengetésre. Csak most közelebb álltam, és kifigyeltem a bűvész trükkjét: a kisujj hajlatába szorította a szerszámot azokra az időkre, amíg nem volt használatban.

Az a zseniális Benben, hogy az őt ért hatásokat úgy építi be a játékába, hogy szinte minden dalban másik oldalát mutatja meg, másképp gitározik. Ott van például az E.G.O., ami tiszta Joe Satriani. A rövidítés azt jelenti, elektromos gitár-orientált dal. 

A sok poén között már azt is annak vettük, amikor elkezdett finnül beszélni. Nevetve fogadtuk, amikor már sokadszorra mondta: „Hölökön kölökön!” A koncertet követően utána néztem: a hölökyn kölökyn az „egészségünkre!” megfelelője. (Pedig ott és akkor komolyan azt gondoltam, hogy valami finnt imitáló halandzsa. Poén, mint a Kimi Räikönnen.)

Ahogy mondtam, Ben minden dalban, minden lemezen egy kicsit másképp gitározik. Ő is mondta, hogy minden albuma más, „mindegyik jobb, mint az előző”. Az újnak a címadó dala (My Soul To You) például erős Dire Straits hatásokat mutat, csak egy sokkal jobb énekes adja elő: Ben Granfelt. De az 'Another Day' Endless című David Gilmour-szerű merengése a Breathe elé biggyesztve például egy olyan zseniális manőver, mint Gary Moore Separate Ways intrója, melyet Vámos Zsolt önálló dalként játszott fel Henrik Freischlader lemezére.

A végén pedig egy kis üveghangokkal harangozás a gitáron, mint Michael Schenker Courvoisier Concertójában, a „kolomp” pedig Masa Maijanen fején csattant. Szóval rengeteg humor és – a rockos számok ellenére – rengeteg blues volt a koncerten. A Breathe például olyan – ezt már többször elmondtam –, mintha Gary Moore játszotta volna fel egy Pink Floyd tribute lemezre. A humor pedig arra is jó volt, hogy a hibákat elfeledtesse. Mert nem lehetett haragudni arra az emberre, aki pillanatnyi rövidzárlat miatt elfelejtette saját dalának második strófáját, mire bedobta, hogy „akkor egy kis ABBA, amíg eszembe jut”.

Az új lemez Fuel To Burn című dalában Ben párja, Jasmine vokálozott a lemezen, aki nem jött velük a turnéra, így – Ben szavaival – „Santeri Saksala imitálta Jasmine-t”.

Az Almighty Blues pedig szinte tökéletes lezárása volt a koncertnek. A Wishbone Ash-klasszikus közepén volt egy pszichedelikus, lassú, elszállásos betét is, a végébe meg beleköltötte a Black Night riffjét is. Ahogy a ráadás nóta lezárásában is volt Clapton (Layla), Hendrix (Third Stone From The Sun), meg minden, ami egy nagy lezáráshoz kell. Csak a lángcsóvák hiányoztak. De azt a Backstage-ben úgysem engedték volna.

Koncert után barátságos dedikálás, fotózkodás a rajongókkal, remek hangulatban tértem haza, csak aztán gondoltam bele, lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy önálló műsorával láthattam a gitárost, aki elragadó humorával – miután bemutatta zenekarát – csak ennyit mondott: „My name is Kimi Räikkönen.” Mert ha finnekről van szó, elsőként mindenkinek ő jut eszébe. Nekem Ben Granfelt.

Azért ha már finn népdalokkal poénkodott, egy Leningrad Cowboys nótát is bevehetett volna a műsorba. Csak a poén kedvéért.

Check Up From The Neck Up / Life, Living And You / A Better Place / Heart On Your Sleeve / Open Road, Open Book / E.G.O. (Electric Guitar Oriented) / Faith, Hope & Love /// Hangmans Tree / Wayward Child / My Soul To You / Endless - Breathe / Fuel To Burn / Almighty Blues /// Going Home

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Császár Márta
Videók: Jónás Tamás
Köszönet a lehetőségért a LOTS Musicnak!