Egy életre szóló élmény: The Poodles, Degreed, Swissmayd – Barba Negra Track, 2018. 09.19.

Idén a Barba Negra Track nyitó- és zárókoncertjén is ott voltam. És nem vitás, hogy az előbbi, a kvázi szupergroupként funkcionáló The Dead Daisies volt a zeneileg jobb és bevétel szempontjából is sikeresebb, de hangulatban a kb. 200 fő előtt fellépő pudlik megették a százszorszépeket.

Unokahúgom már régóta készült a The Poodles koncertjére. Már nem emlékszem, hogy az előző koncertbeszámolómon lelkesült fel annyira, hogy meghallgatta a Metal Will Stand Tallt, vagy én mutattam meg neki egy rossz pillanatomban, mindenesetre évek óta nyaggat, ha újra jön a zenekar, el ne felejtsek szólni neki. Így amikor megkaptuk a legelső sajtóinformációt a koncertről, ő volt az első, akinek szóltam róla. Az Intercici mára levetkezte régi jó tulajdonságát, hogy 110 perc alatt felér Miskolcról Budapestre. Persze régen expresszként végigszáguldott a „180 kilométer, néha több” távon (a MÁV-nál több, mindig több), most a szerelvény eleje gyorsvonatként működik, a végének is meg kell várnia a megállókban. Így esett, hogy még a 2 óra 20 perces menetidőre is rátett egy 20 perces késést. Mindehhez a menetrend-változás is hozzácsapott negyed órát, így az első zenekar műsorának a feléről simán lemaradtunk.

Már az gyanús volt, hogy nem halljuk a zenekart, amikor lefordultunk a Barba Negra Tracket hóna alá ölelő kanyarban a Rákóczi hídról, mikor beléptünk, a nagyszínpadot kordon zárta le, láthatóan már eltették tavaszra. A koncertet a hangzatos nevű Track Terrace-ra tették át, ám jól tudjuk, hogy ez annyit jelent: kisszínpad. Hét órakor nagyjából a felénél tarthatott a Swissmayd koncertje, de úgy kb. 15-20 ember lézengett a nézőtéren, plusz még ugyanannyi üldögélt a bárpult közelében italát kortyolgatva. Ha nem tudtuk volna, hogy svájciak, azt hittem volna, hogy a Poodles roadjai álltak össze egy kis örömzenélésre (amit egyébként alátámasztott az is, hogy a másik két zenekar előtt lelkesen roadoltak a fiúk).

Túl sok mondanivalóm nincs róluk. Svájci bandából van pár, amit szeretek: Krokus, Gotthard, Shakra... Ez nem az a vonal. Azt a – kicsit az újkori Bon Jovira emlékeztető – amerikai rockot akarják nyomni, mint a német New Roses, akik az említett nyitókoncerten a Dead Daisies előtt nagy sikerrel szerepeltek, csak épp egész más osztályban játszanak. Lapos, unalmas, kocsmai háttérzenének elmegy – ahogy a közönség fele rögtön felfogta és a pohara mellett ülve nézte őket.

Már a megjelenésük is szedett-vedett volt: a cowboykalapos gitáros, az Axl Rose-fejkendős basszer és az izompólós dobos elé kiállt egy jól fésült, napszemüveges, fekete inges George Michael(nek látszani akaró) fazon és ilyen középtempós country-rock dalokat énekelt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak jó pillanataik, csak ez a monoton középtempó fél órán át eléggé hervasztó volt.

Bezzeg a Degreed! A bealvós svájciak után jöttek a svédek (még nem a Poodles) és gatyába rázták a lassan gyülekező közönséget. Robin Ericsson basszusgitáros/ énekes igazi frontemberként viselkedve nemcsak eljátszotta / elénekelte a dalokat, de már az első dalnál közelebb invitálta, bevonta a nézőket a produkcióba. Élet költözött a Trackbe.

A modern rockot játszó csapat a hangfalakat is jobban megdörrentette, bár nem stílusom ez a zene, amit játszanak, de én magam is beindultam némelyik számukra. A ritmusszekció iszonyú groove-ot húzott, az ének is sokkal erőteljesebb volt, mint a nyitócsapatnál, a gitár lendületes, a basszussal sokszor unisonót játszó futamait Micke Jansson billentyűs magabiztosan ellenpontozta.

A korábbi klipeket nézegetve az énekest leginkább az Inglorious Nathan Jameséhez hasonlítgattam (fazonra), most lenyírt hajjal inkább Hangya jutott eszembe róla. Nem a Marvel, hanem a Zorall-Hangya.

Ahogy a Poodlesre felfigyeltem annak idején, talán adok nekik is egy esélyt a közeljövőben. Élőben mindenesetre lehengerlőek voltak.

Persze nem annyira, mint a várva várt Poodles. A csekély nézőszámnak köszönhetően könnyedén helyezkedtünk be a második sor közepére. Félve tekintgettem hátra, hogy mennyire cikis a nézőszám, úgy láttam, hogy azért vagy 200-an összegyűltünk a kezdésre, ami nem egy nagy teljesítmény, de azért a 30-ról indulva nem rossz. A Poodlesben mára csak ketten maradtak a kezdő csapatból. A 2007-es bemutatkozásuk nagyot durrant a HammerFall előzenekaraként, nemcsak én figyeltem fel rájuk, de a főzenekar is, így amikor a „kiskopasz” távozott, megkeresték Pontus Norgrent, nem lépne-e egy osztállyal feljebb. Dehogynem!

Pontus Egberg basszer az ötödik lemezt még feljátszotta, de mikor a Wisdom éves 'Keep Wiseman Alive' koncertjén felléptek, már helyettes basszer ténykedett a helyén. Míg druszája a HammerFallba távozott, ő a Poodlesnél élőben aktívabb King Diamondhoz szerződött.  Azóta a Treatben is játszik, de a Kryptonite lemezre visszatért Jakob Samuel mellé.

Szóval maradt Kicken, a dobokat az ősrobbanás erejével püfölő dobos, akinek a 2014-es Wisdom-vendégeskedés után másodszor is cserélni kellett Budapesten koncert közben a pergőjét, és a magával ragadó stílusú énekes, Jakob Samuel, aki a mikrofonállványa segítségével még le is hidalt párszor a koncert hevében.

Hogy a magyar rajongókat elkápráztassa, leíratta egy papírra fonetikusan, hogy a Good evening = Joo eschtet, meg a Thank you = Kosonom. (Bár azt nem értettem, hogy az utóbbin a K-t miért javították utólag G-re.) A mikrofonállvány tövéhez ragasztott papírt azonban már az első dal hevében széjjeltépte lábaival.

A 'Prisma' album, amivel turnéztak, egy feldolgozáslemez, de szerencsére nem a béna Depeche Mode-feldolgozással boldogították a közönséget, amivel a kiadó reklámozta őket, hanem jó kis '70-es évekbeli rockzenékkel (még ha a lájtosabb fajtából is). Mindjárt kezdésnek az Osmonds Vadlovaival hozták lázba a nagyérdeműt, amihez jól mentek Kicken elementáris erejű dobképletei. Később elsütötték a Fleetwood Mactől a Go Your Own Wayt és Elton Johntól a Sárgaköves utat is.

A lemezbemutatón kívül egyébként egy ügyes besztofot raktak össze, érintve valamennyi lemezüket, persze nem egyenlő súllyal. Természetesen a 'Metal Will Stand Tall' dalai taroltak (5), a következő kettőről 4-4, az utolsó (előtti) kettőről meg 2-2 dal szerepelt a műsoron. A 'Performocracy' egyetlen, de annál jobb dala a Cuts Like a Knife volt a műsorban.

Kicken kölcsönpergője négy éve az ötödik dalig bírta, utána kellett egy technikai szünetet tartani. Ezért aztán direkt figyeltem, hogy a Poodles cuccán játszó előzenekarok után a Swissmaydnak álcázott roadok pergőt cseréltek a főzenekar kezdése előtt. „Most legalább nem lesz gubanc” – gondoltam. Nem a fenét! A negyedik dal közben Kicken hevesen mutogatni kezdett és – ilyet még nem láttam – a negyedik dal közepén játék közben cserélték le a pergőjét, miközben annak feladatát átpakolta a tamokra.

Az új basszusgitárost egy éve találták meg az Ariadna Project soraiban, Germain Leth lelkesen játszott, sok mozgással, sok vokállal (nem egyszerre), hosszú szöghajával a fiatal Trevor Boldert juttatta eszembe. Henrik Bergqvist gitáros valamiféle missziót teljesít a mexikói esőerdőkben, így – bár hivatalosan a zenekar tagja – az ezévi turnén végig Rob Marcello (Danger Danger) helyettesítette.

Az ő játékára sem lehetett panasz, főleg a pöttyös Caparison gitárján játszott sokat (ezt a márkát használja Michael Romeo is), amivel komoly Randy Rhoads emlékeket keltett, még ha nem is Flying-V forma volt. De időnként „megcsalta” egy fekete-fehér Fender Stratocasterrel is. Gyakran állt ki középre a szólóknál, játszott hagyományosan, foggal, fej mögött, amúgy hendrixesen, néha még a basszerrel is helyet cserélt, így az egész színpadot kvázi belakta.

Nyáron egy akusztikus turnét adott a zenekar, ennek az ízére érezhettünk rá, amikor a koncert közepén „rápihentek” a Flesh And Blood - Line Of Fire - Cuts Like A Knife rohanásra. Három ballada három lemezről egy ötperces egyvelegbe gyúrva, gyönyörű, szomorú, de karlengetésre ösztönző.

A tavaszi turnéhoz képest egy helyen változtattak: A Band Of Brothers helyett a Caroline került a műsorba. Jó választás volt, az akusztikus egyveleg és az Elton John-dal után kellett egy pörgősebb nóta, hogy felébressze a közönséget. Innen aztán már nem volt megállás.

Örömmel konstatáltam, hogy a Metal Will Stand Tall végre hátra került (bár még mindig nem elég hátra), nem a koncert elején sütötték el a legnagyobb durranást, mint a korábbi években. Volt persze közönségénekeltetés ezerrel, ugráltunk, mint állat, majd az Echoes From The Past alatt rövid időre megpihenve a Like No Tomorrow alatt folytattuk ezerrel.

A ráadásban a Rockstar nem igazán működött (ide kellett volna egy Metal Will Stand Tall), a Seven Seas viszont méltón zárta le a koncertet.

A glam metal egyik ékköve szerintem manapság a svéd Poodles, kár, hogy ennyire kevesen osztják a nézetemet. Mi, akik ott voltunk, remekül szórakoztunk, a zenekaron szerencsére nem látszott semmiféle csalódottság a kisszámú közönség láttán, teljes intenzitással nyomták le a bulit és utána még a közös fotózkodásra / dedikálásra is futotta az energiájukból. Nem tudom, elhozza-e őket még valaki egy ilyen nézőszám-fiaskó után, ha igen, én biztos ott leszek! Unokahúgom a koncert után azt írta, „Egy életre szóló élményben volt részem.” Pár éve az apja mondta ugyanezt nekem, amikor a kassai Stratovariuson egy méterről fotózhatta a zenekart. Nos, azt hiszem, az ilyen mondatokért érdemes élni.

Crazy Horses / Night Of Passion / House Of Cards / Shut Up! / I Rule The Night / Flesh And Blood / Go Your Own Way / Line Of Fire / Cuts Like A Knife / Acoustic Medley (Crying - One Out Of Ten - Leaving The Past To Pass) / Goodbye Yellow Brick Road / Caroline / Thunderball / Crack In The Wall / Metal Will Stand Tall / Echoes From The Past / Like No Tomorrow /// Rockstar / Seven Seas

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Török Hajni & Savafan
Köszönet a lehetőségért a Hammer Concertsnek!
További képek ITT