Két generáció egy színpadon: Henrik Freischlader, Ben Poole – A38 Hajó, 2018. 09. 12.

1980-ban nehéz volt elképzelni, hogy az akkor harminchat éves Jimmy Page-et ötvenes fazonok hallgassák a fellépéseken. 2018-ban pedig teljesen normális, hogy a harminchat esztendős Henrik Freishladert hozzám hasonló ötvenes palik kagylózzák. És akkor még Ben Poole-t meg sem említettem, aki a húszas éveit tapossa. Mi történt? A mi lelkületünk fiatalabb, vagy ezek a srácok nyomnak olyan zenét, ami egy kicsit öregebbnek hat, mint amit az ő korosztályuk favorizál?

Henrik Freischlader és Ben Poole külön turnéznak a kontinensen, Budapesten azonban összeértek a szálak és egy este léptek színpadra, ugyanazon a helyen. Dupla lemezbemutatót láthattunk, hiszen minkét művésznek a közelmúltban jelent meg új albuma. (Henrik: ’Hands On The Puzzle’, Ben: ’Anytime You Need Me’) Ahogy a kritikában írtuk, éles a kontraszt kettejük stílusa közt, és az élő program is ezt támasztotta alá, különösen Ben esetében másfajta produkciót kaptunk, már ami a lemezt illeti.

Talán nem meglepő, hogy kevésbé fogta vissza magát.  Maga a megszólalás is lényegesen nyersebb, markánsabb volt, mint a stúdiófelvételeken. A szólók is sokkal energikusabbak, szenvedélyesebbek voltak.

Azonban az énekhanggal még most sem tudtam megbarátkozni, dacára annak, hogy az egész zenekar időnként nagyszerű dolgokkal jött elő a színpadon. Nemcsak arról volt szó, hogy Ben hosszabban szólózott, hanem a többi tag is több variációt engedett meg magának, még akkor is, amikor csak kísérték a gitárost.

A buli csúcspontja akkor jött el, amikor Joe Mac billentyűssel karöltve Ben egy csodálatos kérdezz-felelek improvizációs blokkot engedett el. Természetesen benne volt a közönségnek szóló játék is, ám ez egy nagyon jól átgondolt hangszeres rész volt, melyben kiválóan vegyítették a virgás futamokat és a dallamokat. A játék hevületében még a Purple Smoke On The Waterjének gitárriffjét is beleszőtték a párbajba. Jól hangzottak a Hammond-futamok a gitár hangsorokra.

A lemezt ismerve számomra kellemes meglepetés volt Ben Poole produkciója. Nemcsak a dinamikája, lendülete miatt, hanem azért is, mert ennyi teret engedett az improvizációknak, és itt nem csak a párbajra gondolok. A ritmusszekció (Tom Swann – basszusgitár, Sam Wade – dob) is kapott lehetőséget kibontakozásra, ám Ben markáns, velejéig rockos gitározása mindent vitt.

A lemezen egy-két dalban megkérdőjeleztem a rock titulust, ám a koncert maximálisan meggyőzött, hogy egy igazi rocker nyúzta a gitárt. Remek hangulatban tette mindezt, melynek előszele az volt, hogy a koncert előtt vidáman csevegett a színpad előtt még csak gyülekező nagyérdemű egyes tagjaival.

Let's Go Upstairs / Win You Over / Take It No More / Have You Ever Loved A Woman / Further On Down The Line / Anytime You Need Me / Start The Car / Stay At Mine

Henrik kevesebb meglepetést okozott. Ezzel egyáltalán nem azt akarom hangsúlyozni, hogy rossz, nem izgalmas produkciót láttam (dehogynem!), ám hangzásban hozta a lemezen hallottakat, igaz, a szólókban ő sem korlátozta magát. Elegánsan szólt, nem tudok jobb szót.

Időnként olyan érzésem támadt, mintha egy jazz-blues banda nyomulna. Henrik játéka most nem arról szólt, mint két évvel ezelőtt, amikor power triójával a blues esszenciáját, őserejét igyekezett reprezentálni. Most többet foglalkoztatta a többi hangszerest. Henrik csapata – Moritz Meinschäfer (dob), Armin Alic (basszusgitár), Roman Babik (billentyűsök), Marco Zügner (szaxofon) – csakúgy, mint a lemezen, jól teljesített.

Marco Zügner szaxofonos – nagyon helyesen – épp annyi szerepet kapott, mint a lemezen, Roman Babik ellenben sokkal több lehetőséget kapott billentyűs parkján. Most is megvolt az a jazzes íz, amit a lemezen is kiválóan hoztak. Érdekes, hogy Henrik a dinamika terén nem tért el annyira az albumtól, mint Ben, viszont a szólókat jobban elosztották, igaz, nála eggyel több hangszeres bazsevált a deszkákon.

Ez egészen így volt a az utolsó félóra kezdetéig, amikor igazi blues-rock buliba ment át az egész, és az improvizációknak nem szabtak határt. Először is egy ifjú tehetség, Fehér Ádám – ő már két éve is játszott Henrikkel együtt – jött gitározni és Ben is csatlakozott hozzájuk egy kis jammelés kedvéért.

Derekas gitárorgiát hallhattunk hármójuktól, melynek keretében kábé negyed órán keresztül játszották Elmore James The Sky Is Cying című örökzöld bluesát, melyet Stevie Ray Vaughan tett igazán híressé. A végét érzésem szerint Henrik túltolta. Ezzel zárták le a főműsort, a ráadásban Johnny Guitar Watson Ain’t That A Bitch darabjában Henrik remekül eljammelt társaival – nagyon élvezetes volt. Ám a végére még egy lassú bluest, hasonlóan hosszú terjedelemben nem volt szerencsés betenni. Al Kooper I Love You More Than You’ll Ever Know darabja is egy kötelező standard (Gary Moore is műsoron tartotta), és igaz, hogy ezt (is) kötelező hosszan játszani, csak nem egy hasonló ritmusú szerzemény után. Úgy éreztem, a közönség is elfáradt a végére. Ha valaki, akkor én nagyon szeretem a koncertek azon részét, ahol a zenészek magukba borulnak és elkezdenek rögtönözni, de itt valami pörgős dallal kellett volna lezárni az egészet.

Ennek ellenére jó volt látni, hogy a fiatalabb gitáros generációk közt is van egy egészséges versengés, és a legifjabbak is tudnak egyéniségeket felmutatni, lásd Ben Poole. Henrik Freischlader játéka pedig egyre érettebbé, kifinomultabbá, egyénibbé válik, ahogy az idő rohan előre.

Community Immunity / Love Straight / Too Cool For Me / Masterplan / Cuttin‘ in / Share Your Money / Rat Race Carousel / Those Strings / Animal Torture / I Don‘t Work / Winding Stair / The Sky Is Crying /// Ain‘t That A Bitch / I Love You More Than You‘ll Ever Know

Szerző: Bigfoot
Fotók: Császár Márta
További képek ITT
Köszönet a LOTS Musicnak a lehetőségért!