Az első megváltás: Pain Of Salvation, Kingcrow – A38 Hajó, Budapest, 2018. 09. 06.

írta Wardrum | 2018.09.14.

Én esküszöm, hátra akartam menni! Pár éve szerződtem magammal, hogy a kötelező első soros csápolások után azért minden koncerten hátravonulok egy idő után a hangmérnök pultjához, hogy teljes és megbízható képet kapjak a hangzásról. Nem akartam ezt máshogy csinálni a Pain Of Salvation alatt sem, de egyszerűen ott ragadtam. Ez már önmagában probléma, de most még nehezebb helyzetben vagyok, mert éppen egy olyan koncertről kellene írnom, ami után a torkomban lévő gombóctól nagyjából 15 percig egyetlen szót sem tudtam szólni.

Én egyébként még nem láttam ezt a bandát. Sokszor megtehettem volna, hisz nagyjából 14 éve a legmeghatározóbb kedvenc zenekaraim egyike, de volt, hogy az idő nem engedte, és volt olyan is, hogy a ’Road Salt’-tal meg mindenféle akusztikus estekkel jöttek, amikre egészen őszintén nem voltam kíváncsi.

Én azt a zenekart, azt a jelenést akartam látni, aminek a ’The Perfect Element’-et, a ’Be’-t vagy éppenséggel az ’Entropia’-t köszönhetjük. És itt természetesen nem azt a felállást, azt a tagságot kell érteni, hanem azt az attitűdöt, azt a zenei világot. Egyébként a ’Road Salt’ lemezeket és az utána következő unplugged menetelést sem tartom rossznak, de az biztos, hogy ebben a korszakában én elengedtem ezt a zenekart.

És akkor jött az ’In The Passing Light of Day’, ami lehet, hogy az év lemeze lett nálam tavaly, de tulajdonképpen ez csak egy csicsás és sokszor nagyon üres, kétséges értékű bélyeg. Ami viszont már nagyon komoly dolog, az az, amennyire ez a lemez önmagán és minden egyében túlmutat, ahogy visszahozta a Pain Of Salvation nevet a süllyesztőből és amennyire katartikus, stílusokon és – merem állítani – korszakokon túlmutató anyag lett a legutóbbi lemezük.

Ez, kérem szépen, nem tréfadolog.

Így hát én sem vicceltem, mert hiába voltam az utóbbi hónapok egyik legkeményebb munkahetének kellős közepén, 19 órakor még több kilométerre az A38-tól, tudtam, hogy ha ezt most nem nézem meg, akkor ne legyen a nevem… az, ami.

Végül a Kingcrow műsorába is sikerült belehallgatnunk, bár bevallom, a fiatal olasz csapat koncertjére nagyon kevés figyelmet tudtam fordítani, így nem szeretnék úgy csinálni, mint aki most jól megszakérti őket. Abban viszont biztos vagyok, hogy érdemes rajtuk tartanunk a szemünket, ugyanis egészen kellemes, meggyőző, modern köntösbe bújtatott prog-metalt adtak elő, ami érezhetően a hajó legénységének/közönségének a szívét is megdobogtatta.

Szerencséjükre szinte teltház előtt játszhattak, meglepően sokan voltak rájuk kíváncsiak. Én pedig felírtam még egy „utánuk kéne nézni” zenekart a képzeletbeli kis listámra.

Szóval ott tartottam, hogy sikerült a színpadhoz közeli helyet kiharcolni, és tényleg eldöntöttem, hogy azért majd meghallgatom a Pain Of Salvationt tisztes távolból is, de ahogy felvonultak és bombasztikus energiával belecsaptak az On a Tuesdaybe, éreztem, hogy nem lesz ez így jó, nem kéne feladni ezt a helyet. Ez csak erősödött, amikor kérdés és teketória nélkül váltottak az új lemez technikailag egyik legérdekesebb tételébe, a Reasonsbe. Ahogy szétesett alkotóelemeire a dal és átfolyt az egyik személyes kedvencembe, a Meaninglessbe, azt hiszem, akkor esett le végleg, hogy maradok a helyemen, mert azt a tüzet, amit ez a felállás a színpadon gyújt, nem lehet csak úgy távolról szemlélni, ott kell állni, el kell égni benne.

Itt jegyezném meg, hogy még engem is meglepett, hogy a nagy visszatérő Johan Hallgren milyen perfektül hozta Ragnar vokáljait ebben a távolról sem egyszerű dalban. A koncert első felében rendesen az arcunkba nyomták az új lemezt, amivel engem igazán boldoggá tettek, de persze várható volt, hogy el kell jönnie a régebbi dalok idejének is. Igazán kíváncsi voltam, hogy mikkel fognak meglepni minket, szándékosan nem is néztem végig a setlisteket. Mint ahogy az várható volt, előkerült a ’Remedy Lane’, és várakozásaimmal ellentétben nem az Ending Theme, hanem a Beyond The Pale képében, amit személy szerint egy picit laposabb dalnak tartok, de az biztos, hogy még így is borzongató élmény volt látni őket élőben játszani bármit arról a lemezről. A ’Scarsick’-et a Disco Queen és a Kingdom of Loss képviselte. Az előbbiért nem vagyok teljesen oda, na nem azért, mert nem lenne egy sziporkázó és ironikus dal, pusztán mert azt érzem rajta, hogy kifejezetten koncertre íródott. Szinte látom magam előtt Danieléket, ahogy vigyorogva kitalálják, hogy ők márpedig akkor is meg fognak ugráltatni több ezer szőrös, hosszúhajú metalarcot egy '70-es évekbeli diszkódallamra. Végül is működött a trollkodás, még vicces, korabeli állapotokra hajazó fényekkel is megtámogatták. (Ó, igen el ne felejtsek majd mindjárt szólni a világításról!) A Kingdom Of Loss annak ellenére, hogy láthatóan pihenőnek lett beiktatva, kellően mély és tartalmas tudott lenni, kicsit mintha a ’Be’ szelleme kacsintott volna le a színpadról.

Ezt a két dalt egy igazi meglepetés követte, a Handful of Nothing. Idén jubilál a ’One Hour By The Concrete Lake’, így elég kíváncsi voltam, mit fognak előhúzni belőle, meg is örültem ennek a dalnak, váratlanul ért. Még abból az időszakból való, amikor a progresszív szó azt jelentette a zenekar számára, hogy jó nagyot markolnak az érdekes és nyakatekert technikai megoldások cukorkás zacskójából. Néha túl nagyot is, de érdekes volt látni azt a tökéletes profizmust, amivel elővezették ezt az elég fifikás dalt.

A koncert alatt egyébként kiemelt figyelmet szenteltem Daniel hangjának, ugyanis tudható volt, hogy miután felépült a betegségéből, már nem tudott felmászni azokra a vokális magaslatokra, amik szinte csak őt jellemezték. Sajnos ez a varázs tényleg eltűnt, viszont a középregiszterben még mindig fantasztikus, érzelmekkel és élettel teli a hangja. Továbbra is az egyik legegyedibb a színtéren.

Ő és Johan vitték el leginkább a show-t. A régi-új gitáros érezhetően szétfeszül az energiától és az örömtől, hogy újra itt lehet ebben a zenekarban, és remekül jöttek azok az energiák, amiket visszahozott. Nincs kérdés, az ő helye itt van.

A Handful… után egy szép epizód következett, mert Daniel néhány mondatban megemlékezett a néhány éve túl fiatalon elhunyt közeli barátjáról, a Stonehenge-billentyűs Baki Ádámról, az ő emlékének ajánlva a Pilgrim című dalt. Na, itt esett le először – messze nem utoljára – az állam, ugyanis életemben nem gondoltam volna, hogy ezt a csodálatos dalt élőben hallani fogom egyszer. A jókedvemből visszavett, hogy egy újragondolt hangszereléssel adták elő, ahol az akusztikus gitár helyét átvette az elektromos gitár, amit körülbelül belefojtottak a reverbbe, de ezt leszámítva még így is marandó élmény volt hallani Daniel és Gustav előadásában.

„Gyere, ezt hallgasd meg, milyen beteg!” – szólt hozzám nagyjából 14 éve TAZ barátom a koleszban, és valami olyat rakott be a magnóba, ami akkor a földbe döngölt. Így talán nem meglepő, hogy felidéződött bennem ez a jelenet, miközben az Inside Outtal álltak neki szétszedni a házat. Nehéz újat mondani erről a zenéről, de az biztos, hogy teljesen patent és erőtől duzzadó módon vezették elő, és nekem a múltidézés miatt külön öröm volt hallani ezt a dalt.

És itt már lehetett érezni, hogy valami lóg a levegőben, lehet, hogy közeleg a koncert vége, de az biztos, hogy nem egy felejthető vég lesz. És nem is tévedtem, az EKG hangjára villódzó reflektorok fényében (a világosítás!) visszajött a zenekar a színpadra és belecsapott az új lemez egyik legfogósabb dalába, a Full Throttle Tribe-ba. Ebben a dalban fantasztikusan kulminálódott, összegződött a teljes koncert élménye, a mély- és csúcspontjaival az albumhoz hasonló módon kavarta fel a közönség érzelmi világát. Egyik személyes kedvencem a dal végi dezintegrálódás, totál káosz és szétesés, amit fantasztikusan vezettek elő, igazi hidegrázós pillanat volt. „This has been my tribe.” A teljes szétesés után pedig mosolyogva le a színpadról. Persze, mint mindig: mindenki tudta, hogy csak elég ideig kell tapsolni és úgyis visszajönnek. De ez nem csak az illendőségi taps volt, hanem orkán erejű, a közönség szabályosan követelte vissza a zenekart.

Oké – mondom magamnak –, visszajönnek még 2 rövidebb dalra, feltehetően slágerekre, és aztán mehetünk haza. Akkor még fogalmam sem volt, hogy a ráadással úgy szét fogják verni érzelmi világomat, hogy utána már csak egy sört kell kérnem.

Nem tudom, szoktál-e azon gondolkozni, hogy milyen lemezeket vinnél magaddal egy lakatlan szigetre, de amikor elkezdek ezen agyalni, akkor biztos, hogy a ’The Perfect Element’ az elsők között jut eszembe. Egy olyan érzelmi trip az a korong, ami a mai napig tökéletesen ki tud hozni a sodromból.

Szomorú is voltam, hogy nem hallottam róla semmit a koncerten. Erre visszajönnek és belecsapnak a Usedba. A dal közben már mondogattam magamnak, hogy talán érdemes lesz jól bevésni ezeket a pillanatokat, hiszen lehet, hogy soha többé nem hallok élőben erről a lemezről semmit. A Used vége után Daniel elviccelődött azon, ahogy odaszólt neki egyszer a világosítójuk, hogy játsszanak már egy-két dalt a ’The Perfect…’-ről is. Itt valami fontos és megmagyarázhatatlan lélekközösséget éreztem a világosítóval, nem tudom, olvassa-e ezeket a sorokat, de pacsi neki. Oké, gondolom, akkor ennyi, letudtuk ezt a lemezt. Erre felsejlenek a Falling kezdőakkordjai és Daniel elkezdi a gitárszólót. Ez nem lehet. Vagy mégis? Most tényleg az fog történni, ami történni szokott ezután a szóló után? Á, biztosan nem. Vagy igen?

És igen: The Perfect Element. Az egyik legsúlyosabb Pain Of Salvation himnusz, számomra legalábbis. Persze tudom, hogy bevett dolog nekik ezzel zárni a koncerteket, de nekem ezzel a dallal lett végem, nem tudtam, hova lehet ezt fokozni.

De azért ők tettek rá egy lapáttal, mert abszolút záródalként még felvezettek egy másik 10 perces eposzt, az In The Passing Light of Dayt. Itt megállnék egy pillanatra, hogy elmondjak egy teóriát. Úgy gondolom – és ebben a gondolatomban a Pain Of Salvationhöz hasonló bandák erősítettek meg –, hogy az igazán jó és tartalmas zene nem mindig szórakoztató vagy pihentető. Ellenkezőleg. Sokszor igencsak megterhelő lelkileg. Hiszen el tud mesélni egy személyes tragédiát, feloldozást, bűnhődést vagy egy megváltás történetét is. És ezek nem kellemes, de annál megterhelőbb dolgok. Cserébe tartalmasak és érvényesek.

Az utolsó két dalt külön-külön is ilyen megterhelő élmény hallgatni, de az, hogy egymás után pakolták őket, valóban egy olyan gombócot tett a torkomba, ami aztán legalább 15 percig nem engedett megszólalni. Innentől kezdve beszélhetnék arról, hogy milyen fantasztikusan szólt az  egész koncert, milyen professzionális módon voltak megkoreografálva a fények, vagy hogy a közönség mennyire együtt élt és lélegzett a zenekarral, de most van az, hogy bármit írnék, az már csak üresség lenne. 

On a Tuesday / Reasons / Meaningless / Beyond the Pale / Disco Queen / Kingdom of Loss / Handful of Nothing / Pilgrim / Inside Out / Full Throttle Tribe /// Used / Falling / The Perfect Element / The Passing Light of Day

Szerző: Wardrum
Fotók: Mahunka Balázs
Köszönet a Livesoundnak és az InsideOut kiadónak!