„A legszebb a zenében a változatosság”: Interjú Ian Gillannel (Deep Purple)

írta Bigfoot | 2018.09.09.

Ha lehetőséged nyílik beszélni egy olyan legendával, akinek oroszlánrésze van a rockzene iránti rajongásodban, aki életed egyik legnagyobb hőse, biztos vagyok benne, hogy remegés fog el belülről. Velem ez nemrég megtörtént, pedig már másodszor csevegtem vele telefonon. Az aktuális régi-új lemezről, zenei hatásokról, és természetesen a most zajló turnéról is beszélgettünk a Deep Purple frontemberével, Ian Gillannel.

Hard Rock Magazin: 1994-ben már megjelent egy The Javelins-album, most, huszonnégy évvel később elkészült a következő. Mi késztetett arra, hogy ennyi idő után ismét összeszedd a régi bandádat?

Ian Gillan: Nem is tudtam, hogy volt annak a lemeznek publicitása, mert egy nagyon kicsi cég adta ki magánkiadásban a rajongóknak. Nem hiszem, hogy sokat nyomtak belőle és kevés ember hallhatta. A múlt évben, Hamburgban beszéltem Max Vaccaróval, a kiadónk, az earMUSIC vezérigazgatójával. A jövőben esedékes szólóprojektekről volt szó, pár ötletet említettem neki, többek közt a The Javelinst is, melynek első lemeze a mai napig az egyik kedvencem. Mondtam neki, van egy bárom, és amikor ezeket a dalokat elkezdem énekelni, mindenki abbahagyja a beszélgetést, táncra perdül és együtt énekel. Fantasztikus a hangulat! Karácsonykor Londonban újra összefutottunk, és azt mondta: „Gondolkodtam a The Javelinsen, és tudod mit? Vágjunk bele!” Azért rákérdeztem, hogy tényleg komolyan gondolja-e, és ő határozott igennel válaszolt. Később találkoztam egy régi barátommal, szerzőtársammal, Steve Morrisszal, akivel korábban hosszú éveket dolgoztunk együtt. Tizenhat dal demóját készítettük el, ezekre rá is énekeltem, aztán elküldtük a The Javelins tagjainak, majd hat héten keresztül próbáltunk. Ők nem hivatásos zenészek, amatőr formában azért az évek során játszottak. Amikor elmentünk Hamburgba, hogy rögzítsük a lemezt, már gyakoroltak. Első nap tíz dalt felvettek, a zene felidézte a hatvanas éveket, úgy éreztem, a dalok visszavittek azokba az időkbe. Amikor az első album elkészült mindenki boldog volt, és a társaim reakciója váltotta ki, hogy el kell készíteni még egy lemezt. És most egy nagy cég támogatásával, egy kicsit nagyobb költségvetéssel vágtunk újra bele, még fúvós szekciót és háttérénekeseket is alkalmaztunk. Még Don Airey-t is bevontuk a munkálatokba, aki hat dalban is zongorázik. Így ez a lemez nemcsak más, hanem profibb is az elsőnél. Azt nem gondolom, hogy jobb, ám az érzés ugyanaz. Épp most hallottam, hogy Gordon Fairminer, a gitáros partit ad oslói otthonában, ahol egy vetélkedőt rendez a The Javelinsről és a Deep Purple-ről. Toni Tancontól, a ritmusgitárostól kaptam egy SMS-t, azt írta, épp most járt egy lemezboltban, Lincolnban, ahol vinyl formában árulták a lemezt.

HRM: Lesz promóciós turnéja az albumnak?

IG: Nem hiszem. Meg is mondom, miért nem. Manapság azt várják, hogy legalább másfél órát játsszon az ember egy koncerten. Amikor 1965-ben az Episode Sixben zenéltem, közösen turnéztunk Dusty Springfielddel. Két részből állt a műsor, mi kezdtük mindkettőt. Először négy, aztán meg hét percet játszottunk. Hat másik előadó is ott volt, Dusty Springfield headlinerként harminc percet kapott. Ha egy fesztiválon mondjuk tíz percet kapnánk, az frankó lenne, ám erre kicsi az esély. (nevet)

HRM: A The Javelins a kor többi brit bandájához hasonlóan az akkor már sztár blues, soul és rock and roll előadók számait játszotta. Mit tanultál ezekből a dalokból és hogyan segítették a későbbi pályádat?

IG: Kölykök voltunk, olyan volt, mint egy iskola. Most, amikor Hamburgban elkezdtük a felvételeket, muszáj volt visszaemlékeznem, hogyan énekeltem azokat a dalokat. Kezdetben a Beatles és a Stones is az amerikai blues, rock and roll és popdalokat másolta. Nekünk is ugyanez az inspiráció jutott, és úgy éreztük, ez a szabadság, mert Angliában akkor csak a BBC és néhány régi vágású lemezkiadó létezett. Elvis Presley, Little Richard, Buddy Holly, az Everly Brothers, Ray Charles dalait másoltuk, de játszottunk bluesokat is Howlin’ Wolftól, Lazy Lestertől. Importlemezekről hallgattuk őket, első este begyakoroltuk, a következőn már a koncerten nyomtuk. A legtöbb dal nagyon egyszerűen állt össze, csak három akkordból állt.

HRM: Az albumra olyan dalokat is felvettetek, melyeket a Stones és a Beatles is játszott. Akkoriban, mielőtt elkezdtétek játszani például Chuck Berry Rock ’N’ Roll Musicját, vagy Bo Diddley Monáját, hallottátok az ő verzióikat?

IG: Igen, hallottuk őket. Mindent játszottuk, teljesen alámerültünk a zenében. A Beatlestől a Twist And Shoutot előbb hallottam, mint az Isley Brothers verzióját, viszont Chuck Berrytől a Come Ont hamarabb hallgattam, mint a Stonestól. A Do You Love Me-t nem a Contours felvétele, hanem egy kisebb zenekar, a Faron’s Flamingos feldolgozása alapján tanultuk meg. Bár a Halleluja I Love Her So-t a srácok a zenekarban hallották Eddie Cochrantől, végül Ray Charles hangszerelésében vettük be a programba.

HRM: Hosszú karriered során sok stílust kipróbáltál. Kezdetben jött a rock and roll, a Deep Purple-lel hard rock történelmet írtatok, az Ian Gillan Band jazz-rockot nyomott. Van kedvenc műfajod?

IG: Nehéz megmondani. Nagyapám operaénekes volt, nagybátyám jazz zongorista volt. Kissrácként a templomi kórusban szopránt énekeltem, szerettem azt a zenét, s harmóniákat, és évekkel később Beach Boyst is énekeltem, meg más west coast zenéket is. Hú... hát, tényleg nem tudom, melyik a kedvenc, de tudod, pont ez a változatosság a legszebb a zenében. Ha mindig ugyanazt a műfajt és stílust énekled, bezárod magad oda. Jézust elénekeltem a Szupersztárban, felléptem Pavarottival is.

HRM. Puccini Turandot operájából a Nessun Dormát énekeltétek együtt.

IG. Igen. Óriási dolog volt ott állni mellette, fantasztikus élménnyel lettem gazdagabb. Nagyformátumú ember volt, megkönnyeztem, amikor meghalt. Üresebb lett a világ nélküle. Jövőre egy szólóalbumot is tervezek, ami egészen különleges alkotás lesz.

HRM: Megtudhatunk valamit róla?

IG: Erről még nem akarok beszélni, hiszen még meg sem jelent.

HRM: Amikor te és Roger Glover csatlakoztatok az Episode Sixből a Deep Purple-höz 1969-ben, a zenekar abbahagyta a feldolgozások lemezre vételét egészen tavalyig, amikor az ’Infinite’ albumra rákerült a The Doors Roadhouse Blues örökzöldje. Kinek az ötlete volt felvenni a dalt?

IG: Senkié. A stúdióban üldögéltünk, épp szünetet tartottunk két felvétel között. Ahogy ez nálunk lenni szokott, valaki elkezdte játszani. Felvettem én is a szájharmonikámat, akkor még nem gondoltam, hogy rákerül a lemezre, nem is volt a terv része.

HRM: Várhatunk olyan Deep Purple-lemezt, amin csak régi blues és rock and roll dalok feldolgozásai hallhatók?

IG: Biztos, hogy nem. Nem így állunk hozzá a zenéhez, jammelünk, ebből fejlődnek ki a dalok. Senki sem úgy jön be a stúdióba, hogy figyeljetek, van egy ötletem, egy nótám. Leülünk egyet teázni, aztán felvesszük a hangszereket, ha kell, hat órán keresztül játszunk, mondjuk déltől hatig, háromkor azért iszunk még egy teát. Ha valami jó dolog kisül, akkor felvesszük, hátha visszatérünk hozzá, hogy abból egy dal szülessen. A Deep Purple elsődlegesen egy instrumentális zenekar. Először a zenei alapok készülnek el, erre jön a többi hangszeres rész. Amikor ezzel elkészülünk, ráéneklek. Először a dallam készül el, ilyenkor mindenféle halandzsával énekelek. Nem egy ötlettel vonulunk be a stúdióba vagy úgy, hogy na, írjunk valamit. Nálunk minden természetesen történik. A producerünk, Bob Ezrin mindig azt mondja, hogy a stúdióban is csináljuk azt, amit a színpadon.

HRM: Egyedül írod a szövegeket?

IG: Nem, Rogerrel ketten szoktuk, bár néha külön-külön is írunk szövegeket. 1965 óta együtt dolgozunk.

HRM: Jelenleg Amerikában együtt turnéztok a Judas Priesttel. Hogy fér össze egy műsorba a Deep Purple klasszikus hard rockja a Priest szintén klasszikus metalzenéjével?

IG: Szeretem a nyári fesztiválszezont, amikor szabadtéri bulikat játszunk szerte a világon. Három banda lép színpadra minden este: az első a Temperance Movement, akik kicsit soulos zenét adnak elő, egy kicsit olyanok, mint a Free modern kiadásban. Aztán a Judas Priest jön, akik ezt a thrash metalt (sic!) zúzzák. Még egy motor is felkerül a színpadra, őrület! De fantasztikusak. Jól működik a dolog, a tömegben egyaránt látok Judas Priest- és Deep Purple-pólókat.

HRM: Köszönjük az interjút, sok szerencsét a közös turnéhoz.

készítette: Bigfoot
fotó: Dennis Dirksen (earMusic)
Köszönet az earMusicnak!