„Fordított esetben Rick is tovább csinálta volna”: Interjú Francis Rossival (Status Quo)

Az új Status Quo-lemezre még várnunk kell úgy egy évet, ám a zenekar egyszerre két élő albumot is kiadott a közelmúltban. Ennek apropóján kerestük meg a csapat vezetőjét, alapítóját, Francis Rossit, hogy ossza meg gondolatait az új anyagokról, és más, a zenekart érintő eseményekről. A veterán rocker telefonon nyilatkozott a Hard Rock Magazinnak.

Hard Rock Magazin: Két élő albumot adtatok ki egyszerre. A Wacken fesztiválon készült anyag egy elektromos rock and roll buli, a Royal Albert Hallban felvett koncert pedig akusztikusan hangzott el. Miért döntöttetek úgy, hogy egyszerre adjátok ki őket?

Francis Rossi: Hát, ez amolyan véletlen dolog, hogy a két lemez egyszerre jött ki. Az akusztikus buli a Royal Albert Hallból totál az ellentéte a wackeni koncertnek. Wacken egy hard rock / heavy metal fesztivál, szóval, stílusban is más, és közönség is különbözött, hiszen a RAH-ban egy elegáns társaság ülve hallgatta a produkciót. Ugyanakkor a lemezcég is jó ötletnek tartotta ezt üzleti szempontból. Vannak emberek, akik a dalok akusztikus verziójára kíváncsiak, mások meg a wackeni koncertre. Nem számítottam ilyen reakcióra a közönség részéről Wackenben, azt gondoltuk, nem fog tetszeni a produkciónk. Azt hittük, jelentéktelenek leszünk a hard rock és heavy metal bandák mellett, de nem így történt.

HRM: Wackenben pörögtek a kamerák, a Royal Albert Hallban nem. Miért nem készült filmfelvétel az akusztikus buliról?

FR: Már mások is kérdezték ezt. Ami engem illet, nem szeretem, ha kamerák dolgoznak a színpadon, mert arra kényszerítenek, hogy ne természetesen viselkedj. Az sem biztos, hogy a koncert jól sikerül, de azért néha működik a dolog. Wackenben mindenkit filmre vesznek, ez az egyezség része, és ez bizony kihat a gázsira is. De nekem ez nem tetszik, rám és a bandára rossz hatással van. Nagyon nehéz ignorálni a kamerát, amikor a színpad közepén állsz, és az a kamera téged néz. Amikor videokivetítők vannak egy fesztiválon, biztosra megyek, hogy a felvevőket ne lássa a zenekar és így már természetesen viselkedünk. Ha valaki javasolta volna, hogy vegyük filmre a Royal Albert Hall koncertet, nemmel válaszoltam volna, még a menedzsmentnek is.

HRM: Korábban már két akusztikus stúdióalbumot és egy ugyanilyen koncertlemezt is kiadtatok. Miért ragaszkodtok mostanában az ilyen felvételekhez?

FR: Az elsőn a ’Stripped Bare’-en sok nagy slágert játszunk és ez egy nagyon sikeres lemez lett, ennek nyomán kiadtunk még egyet, ’That’s A Fact’ címmel. Nagyon érdekes folyamat volt, hogy ismét elővettük a régi dalokat, átformáltuk őket, tulajdonképpen visszatértünk oda, ahogy ezek születtek. Sok közülük akusztikus gitáron formálódott, most pedig újra igy adtuk elő. Ez a folyamat néha nehéz, ám a legtöbb nóta nagyon jól szólt. Sokan mondták, nem hitték, hogy ennyi jó dalt írtunk, amikor meghallgatták őket. Ez furcsa, mert a dallamok nem változtak. Nálunk a dallamok poposak, bluesosak, countrysak, így sok ember be tudja fogadni őket. Ezek az akusztikus verziók nagyon természetesnek hangzanak.

HRM: Amikor először hallgattam ezt a koncertet, nekem is feltűnt, hogy mennyiféle stílus keveredik.

FR: Lehet, hogy ez a titkunk, ha mondhatok ilyet. Egy blueszenekar sosem játszana countryt, egy country banda sosem játszana bluest, mi viszont felvállaljuk a különböző stílusokat. Lehet, hogy ezért is hívtak meg minket Wackenbe. 

HRM: Nem olyan rég egy magyar rockzenész azt mondta nekem, hogy nem szereti az unplugged bulikat, mert szerinte a rock and roll nem ilyen műfaj, sokkal inkább „plugged-in”. Mit gondolsz az álláspontjáról?

FR: Megértem őt, bár az ötvenes években akusztikusan kezdődött az egész dolog a skiffle zenével. A rock and roll önmagáért beszél, hiszen sok ember számára ez egy elektromos műfaj, a torzított gitárnak nagy a szerepe, fontos az ütem gyorsasága, a dallam is és a benne gyökerező izgalom. Amikor egy szobában ülsz és akusztikus gitáron játszol, és a többi hangszer is így szól, minden a megszólaláson múlik. Tisztelem ennek a muzsikusnak az álláspontját, ám szerintem nincs igaza. Ha szeretsz egy dalt, bárhogyan, bármilyen hangszeren el tudod játszani.  

HRM: Abban az időben, amikor Rick Parffitt elment, azt mondtad, a jövőben inkább az akusztikus bulikra koncentrálsz. Miért gondoltad meg magad?

FR: Ezt akkor mondtam, amikor Ricknek megroppant az egészsége, gondoltam, akusztikus zenét könnyebb játszani. Aztán Rick meghalt, és a zenekarral úgy gondoltuk, próbáljuk meg nélküle. Sokan azt mondták, ez már nem lesz az igazi, és ez nem esett túl jól. Ha esetleg velem történt volna valami, biztos vagyok benne, hogy Rick is tovább csinálta volna, ami teljesen normális dolog lenne.

HRM: Melyik formában nehezebb játszani, elektromosan vagy akusztikusan?

FR: Nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy akusztikus műsort nagyon nehéz bemutatni. Nehezebb a gitáron is játszani, jobban oda kell figyelni a játékra, De ha hibázik az ember – mint azt ahogy én elég gyakran teszem – az ugyanaz, mindegy, hogy elektromosan vagy akusztikusan játszunk. Ha akusztikusan játszom, azt kívánom, bár elektromosan játszhatnék, és ez így van fordítva is. A szomszéd füve mindig zöldebb. Nagyon nehéz ezt a kérdést megválaszolni. Mintha azt kérdeznéd, hogy koncertezni szeretek vagy a stúdióban dolgozni. A két dolog teljesen más.

HRM: Tervezel újabb akusztikus anyagot kiadni?

FR: Szeretnék, de most arra nem érek rá, mert épp a szólóalbumomon dolgozom, mely jövőre megjelenik ’Talk Too Much’ címmel. Miután bejezem a veled való beszélgetést, megyek vissza a stúdióba, mert készül a következő Status Quo-album is, melyet 2019 második felében adunk ki. Bár azt mondtam, nem fogunk új lemezt készíteni, ám másként alakult. Mondtam, vegyük fel, de csak akkor, ha én tényleg akarom. Tudom, ez önző módón hangzik, ám ha sikeres lesz, boldog leszek. Jelenleg jól haladnak a dolgok, de ha azt mondjuk, elkészítettük szerintünk a legjobb lemezünket, azonban a rajongóknak nem tetszik, akkor ez nem a legjobb.

HRM: Néhány évvel ezelőtt összejött a Status Quo nagy felállása (Francis Rossi, Rick Parffitt, Alan Lanchester, John Coghlan), ám a The Frantic Four turné nem tartott túl hosszan. Miért?

FR: Anglia után Németországban, Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban játszottunk, ám a fogadtatás nem olyan volt, és a jegyek sem fogytak úgy, mint Angliában. Ott nagyobb kelete volt a nosztalgiának. Végül én nem akartam folytatni a turné után. Sporthasonlattal élve Rick és én évek óta lóversenyeztünk, Alan és John pedig nem. Ez a turné nagyobb fizikai igénybevételt igényelt, mint gondoltuk, így nem lett folytatása a dolognak.

HRM: A jövő évben elég elfoglalt leszel…

FR: Igen, és a két lemez mellett egy könyv is megjelenik rólunk.