#33: Status Quo, Al Di Meola, P. Mobil, David Bowie

Ezúttal csak négy előadó került bele Egypercesek rovatunkba, ám ez nem jelenti azt, hogy nincs ki az öt kerekünk. A Status Quo ugyanis két koncertlemezzel is jelentkezett a napokban. Mindkettő 2017-es felvétel, az egyik keményen szól a Wacken közönségének, a másik lágyan a Royal Albert Hallgatóságának. Szintén tavaly rögzítették, ahogy Al Di Meola a 40 éves 'Elegant Gypsy'-re emlékezik, és van még itt két 40 éves koncertfelvétel is, melyeket idén adtak ki. Az egyik a P. Mobiltól 'Az első nagylemez', mely most jelent meg először „valóban nagylemezként” (LP formátumban), a másik David Bowie Earl's Courtban felvett hanganyaga, mely áprilisban már kijött 3 LP-n, ám most megjelent dupla CD-n is.

Szóval koncertre fel! Itt a fesztiválszezon vége felé hallgassunk lemezről is élő felvételeket!

Pár éve azt ígérték, abbahagyják az elektromos zenét és az akusztikus fellépésekre koncentrálnak, mert már – úgymond – nem bírják a rock and roll tempót. 2016 karácsonyán Rick Parfitt átment a láthatatlan világba, Francis Rossi egyedül maradt a nagy felállásból, rá hárult a feladat, hogy egyedül vigye tovább a bandát. Igaz, manapság kevesebbet játszanak, mint korábban.

Nos, a „plugged” bulikat nem hagyták abba, tavaly még Wackenben is felléptek, melyet élőben adott az egyik televíziós csatorna. Mit tesz isten, DVD-n is kiadták ezt a bulit, és azt gondolom, jól tették, mert rock and rollt nem lehet akusztikusan játszani. A Status Quo sikerének titka hasonló az AC/DC-éhez, nevezetesen, az évtizedek alatt semmit nem változott zenei stílusuk. Tulajdonképpen egy best of műsort nyomnak – mondjuk a Pictures Of Matchstick Men kimaradt – dögösen, energikusan, feszesen, Rossi pedig fáradhatatlanul gitározik, táncol a színpadon, bevállalja az énekrészek nagyobb hányadát is, és vezényli közönségét. Pedig lassan ő is hetven lesz. A hangzás is szép kövér, a két gitár rendesen az elevenünkbe hat, jól hangzanak a többszólamú énekrészek, tulajdonképpen érintetlenül hagyták a legendás dalokat, legyen az a Whatever You Want vagy a Just Proposin’.

A hangulat pedig kiváló, az egész olyan, mint egy házibuli több ezer embernek, akik persze, hogy végigmozogják az egész bulit. Amikor a végére ér a program, elhisszük, hogy körbe tudjuk rokizni a világot. Nincs hiányérzet, pontosan azt kapjuk, amit várunk egy Status Quo-koncerttől.

2014 óta ez a negyedik akusztikus album, amit kiad a zenekar. A két stúdiólemez mellett készült már egy élő felvétel is a BBC Radio 2 jóvoltából, a mostanit London egyik legpatinásabb koncerttermében rögzítették.

Tényleg szeretem az akusztikus lemezeket, mert itt jön ki leginkább a zenészek tudása – nem nagyon számíthatnak a technika ördögére vagy angyalára. Ám amennyire bejött a Quo lehengerlő wackeni bulija, ez a lemez legalább annyira nem. Mert a rock and roll elektronikusan szól hitelesen. Szóval, plug in!

Francis Rossi és csapata dalainak akusztikus verziói szerintem fordítva sültek el, egyfajta édeskés, countrys ízt kap az egész, néhol az ír népzene kommerciális változatát hallom. Néhány dalnak a ritmusa is megváltozott, ilyen például a Down Down, ami eredetileg egy zúzós rock and roll. Most pedig egy kis lötyögős country nótácskává fokozták le. Ugyanez a bajom a Rollin’ Home-mal is, ami bár a slágeresebb Quo-vonalhoz tartozik, azért rendesen döngöl eredetileg, de nem itt. A Pictures Of Matchstick Menből is kiveszett misztikus hangulata a vonósokkal.

Úgy gondolom, a Status Quónak az ilyenfajta zenei kísérletezés nem áll jól, pont azokat a vonásokat veszítik el zenéjükből, amelyek a legfontosabbak, a legjellegzetesebbek. Ez nem egy rock and roll lemez, a Quo pedig egy rock and roll alakulat és nem egy „sallalala” típusú slágerbanda. Mert jó kis balladisztikus vagy ősi bluesos hangulatú albumokat lehet készíteni akusztikus hangszerekkel, jelen esetben nem érzem a zenei progressziót, csak a popularitást, ami hozzáállás rocker alakulat esetében nem biztos, hogy annyira szerencsés.

Amúgy színvonalas produkció, igényesen, gazdagon hangszerelt az egész, de a fentiek alapján nem érzem a létjogosultságát 5 év alatt 4 akusztikus lemeznek (2014-es volt az 'Aquostic: Stripped Bare'). Lehet, hogy bennem nem stimmel valami, új rajongókat lehet, hogy szereznek vele.

A jazz-rock egyik legnagyobb gitárvirtuóza idén már a második anyagát adta ki az év elején megjelent – egyébként kiváló – ’Opus’ után.

Egy jubileumi kiadványt tartunk a kezünkben, hiszen tavaly volt négy évtizede, hogy megjelent Al DiMeola második szólóalbuma, az ’Elegant Gypsy’, mellyel egyből bekerült a műfaj szupersztárjai közé. Tavaly meg is ünnepelte az évfordulót egy amerikai turnéval, ott készültek ezek a felvételek. Bár itt csak öt felvétel hangzik el a legendás lemezről, kiegészítette más tételekkel is, úgy szerkesztve az egészet, hogy a múltba is visszatekint, ugyanakkor a jelenre is koncentrál.

Sajnos a lemez legfontosabb szerzeménye, a Mediterranean Sundance itt nem hallható. Ezt az akusztikus felvételt Paco De Luciával rögzítette annak idején, és akkora siker lett, hogy három évvel később rákerült a ’Friday Night In San Francisco’ lemezre, is, melyen John McLaughlin is csatlakozott Meolához és Luciához. A flamenco gitár legnagyobb mestere négy éve már, hogy a túlvilágon pengeti elképesztő futamait.

Az ’Elegant Gypsy’ után egy évvel megjelent a nem kevésbé híres ’Casino’ album, erről is hallunk két dalt, az egyik a Senor Mouse egy Chick Corea szerzemény. Két felvételre hívnám még fel a figyelmet.  A Race With The Devil On Spanish Highway eredetileg is egy tekerős, improvizatív szerzemény az ’Elegent Gypsy’-ről, itt azonban Meola és Evan Garr hegedűs valami elképesztő hangszerpárbajt vív, a hegedűfutamok néha úgy szólnak, mintha Jerry Goodman játszana a Mahavishnu Orchestrában. Egy csemege is felcsendül, hiszen a klasszikus Led Zeppelin opusz, a Black Dog is hallható, szintén gitár-hegedű átiratban, rendkívül ötletesen hangszerelve.

A jelenkorra két dallal utal, ezek a Babylon és az Adour, mindkettő a 2015-ben kiadott ’Elysium’ lemezen hallható. Ezek inkább hangulati darabok, bár az előbbi tételben a vége felé szabadjára engedi kezeit a húrokon.

Akárcsak az előző album, ez is elképesztő zenei színvonalról tanúskodik – virtuozitásban, zenei ötletekben és természetesen hangulatban is ott van a csúcson, akárcsak az alkotó is.

Ez az anyag már 1998-ban megjelent, természetesen CD formátumban, ám a vinyl albumok (LP) reneszánszának köszönhetően most kiadták ilyen formában is a gyűjtők kedvéért. Végre 33,3-as fordulaton is hallhatjuk a Bencsik-Cserháti-Kékesi-Mareczky-Schuster-Vikidál felállású P. Mobilt.

A cím egy vágyat tükröz, hiszen amikor 1978 októberében felvették a Láng Gépgyárban, esély sem volt arra, hogy a P. Mobilnak nagylemeze készüljön. Igaz, koncertezhettek, a nemkívánatos dalokat játszhatták fellépéseiken, sőt, rádiófelvételek is készülhettek, mint ahogy ez a buli is elhangzott a Magyar Rádióban. A hanglemezgyár egy kislemez formájában két nótát (Utolsó cigaretta, Forma 1) kiadott erről a fellépésről, mert a rajongók részéről óriási kereslet volt a zenekar iránt.

Szerencsére a felvételt nem tették tönkre digitalizálással, analóg módszerekkel elkészítve került rá a dupla LP-re a történelmi hangfelvétel. Nem tökéletes a minőség, de az autentikus P. Mobil hangzást halljuk a négy oldalon a korabeli időkből, sőt az eredeti CD-kiadványon nem szereplő Lőj rám és a Forma 1 hangbeálláson játszott verziói is rákerültek e jubileumi kiadványra.

Schuster Lóránt úgy döntött, a buli negyvenéves évfordulójára meglepi a rajongókat az anyaghoz passzoló formátummal, így a gyűjtők LP kollekciójában az ’Első nagylemez-’t is odarakhatják a ’Mobilizmo’, a ’Heavy Medal’ és a ’Honfoglalás’ mellé.

1978-ban masszív turnét bonyolított le David Bowie, hiszen március végétől egészen december közepéig koncertezett és megfordult mind az öt kontinensen.

1977-ben két albumot is kiadott: év elején jelent meg a ’Low’, ugyanazon év végén pedig a ’Heroes’, a koncertkörút ezt a két albumot igyekezett promótálni. A műsor nagy részét e két LP dalai teszik ki, emellett jelentős részt foglalnak el a legendás ’Ziggy Stardust’ dalai is, ez az az album, amellyel kultikus rockelőadóvá vált.

Azért érdemes ezt a koncertalbumot végighallgatni, mert rájövünk, Bowie éppen olyan sokszínű zenét, megszólalást produkál élőben, mint a stúdióban. Nemcsak a zenei sokszínűségre gondolok, hanem a megszólalásra is. Annyiféle dalt rámolt bele ebbe a két órába, hogy egy pillanatra sem lankad az ember figyelme, legyen az saját nóta, vagy Brecht Alabama Songja, amit igaz, a Doors vitt világsikerre.

Sokan a Let’s Dance kommersz sikerével azonosítják őt. Ez a koncertfelvétel korábban készült, és nem mondanám, hogy elsőre befogadható habkönnyű zene. Ellenkezőleg: egyes dalok struktúrája, a váratlan zenei fordulatok megkívánják a hallgatótól, hogy erősen figyeljenek oda a zenére. És a zene megfog, nem is enged el két órán keresztül, pedig nem is látjuk karizmatikus alkatát.

Hardcore Bowie rajongóknak kötelező ez az Earl's Courtban rögzített kiadvány, hiszen egy ereje teljében lévő művész fergeteges koncertjét halljuk, nem csak a legnagyobb slágerekkel. Ugyanakkor fájdalmas is hallgatni, hiszen lassan három éve már, hogy múlt időben beszélünk pótolhatatlan személyiségéről.

A lemez LP formában már áprilisban kapható volt, nyár közepén jelent meg CD formában a szélesebb közönségnek. A bulit filmre is vették annak idején, ám Bowie nem volt az eredménnyel megelégedve, így az nem került forgalomba.