Rock 'n' roll és dinnyepálesz, húzóra!: Maratoni Rocknapló Vol.2 – 2018. 07. 12-14.

írta ProblemChild | 2018.08.15.

Hajamból csöpög a tó, kezemben cefre, köröttem haverok. Egy sátorban hörögnek, egy fa alatt rókáznak, de a zsivaj nagy része nevetés, kortyolás, sztorik és közepesen burkolt verbális násztánc. Bőrkém színes (3 nap pogó), nyakamon lila kör (egy lány visszaharapott), de rendszerszintű probléma híján működőképesnek ítélem magam. Rockvillák betöltve, bakancs meghúzva, sörény rázható állapotban: mehetünk! Maratoni Rocknapló, 2. rész.

Az előző rész tartalmából:

Hősünket sok év után újra hívja a Rockmaraton. Tonnányi pogó, hektónyi szesz, rengeteg jó arc, majd a felismerés: elmebajos cikket írunk. Bevásárlókocsis alvás, betonpilléren lőrézés, temetői ebéd, meg némi kocsmafilozófia, és konstans vágy egy igazi, szétugrálható buli után (amik ebben a részben végre megérkeznek). A recept maradt: szubjektív, szertelen, számozott szófosásom Savafan szuper szösszeneteivel színesítve. Jó olvasást!

CSÜTÖRTÖK

1.

Ébredek. Kb. dél lehet, és érzem, ez a nap állat lesz! Igaz, a sátramban hangyák orgiáznak, de az ilyesmi megszokható. Bíztatom őket, vigyenek el (matracostól) a söröspultig, de nem látszik bennük a szándék.  Nos, magad uram, ha Olgád nincs! Kifelé menet rácsúszok egy konzervdoboz tetőre, amiért egy nyolc centis vágás a térdemen a jutalom. Egy percig eltűnődöm, EÜ-sátor, Betadine, egyebek... á, inkább iszom a szomszédokkal néhány pálinkát. Egyetlen térdgatyám tegnapi repedése szépet nőtt az éjjel, ráhagyom, mást úgyse tehetek. Célba veszem, ami eddig kimaradt, irány a nappalos rockerek gyülekezőhelye: OFFROCK tanya (játékok, versenyek, becsületkasszás üdítő, kávé, jó társaság.)

2.

A gecc-pong szabályai: Senkinek egy k*rva szót se... ja nem, az más. Szóval: nincs gyors labda! Nincs kapkodás! Csak csavarod, csűröd, (ha kocára megy, még jobb), a lényeg, hogy naaaaagyon megszívasd a másikat. Három győzelem után új kihívó, ha a pálya napos oldalán nyersz, instant hőguta! Gecc-pong! Az élmény garantált! Kezdje el már ma!

3.

Continoom. A délután kezdő koncertje. A metal.hu sátor szinte üres, amikor kezdik, de a jófajta muzsika hamar odavonzza az embereket. Én meg kíváncsi vagyok, két év alatt mi változott náluk? Nos, néhány kis dolog, de a lényeg maradt. Még mindig jó zenét játszanak, még mindig keverik a műfajokat, jellemzően elektronikát (pl. dubstep, drum ’n bass) zúzással, még mindig van bennük lendület, és még mindig úgy érzem, fel kéne venniük egy fasza samplerest az előre rögzített sávok helyett. A banda egyetlen gyengesége az elektronikus részek kliséhasználata. Fényesre koptatott hangszínek, megoldások, kiszámíthatóság, egy olyan zenei közegben, ami jóval túlhaladta ezt a szintet. Mert a banda jó! Ránézésre, ráhallásra egyaránt odavernek, a dalokban ott a dög, a délutáni pokolmeleg ellenére is buzgón ráztuk a rőzsét. A Tűzmadárból ismert énekes eleinte kicsit mesterkéltnek hatott (szerintem próbálta elfedni, hogy zavarja, hogy hat ember van a sátorban), de ahogy nőtt a tömeg, úgy talált magára. A többiek is odarakták, amit kellett, engem pedig teljesen lenyűgözött (vigyázat, tech rész következik) a gitáros négykábeles bekötése, a rugós wah-pedálja (dubstephez kell is), stb. A csapat igazi hiánypótló, és bár – szerintem – lehetnének bátrabbak, ha valahol látod, hogy fellépnek, adj egy esélyt nekik! Végre rázhattam a hajam! Tudom, egy rockfesztivál negyedik napján ez nem kéne, hogy felvillanyozzon, de fél hét pogó, hörgés és csuhajja után jól tudott esni.

4.

Visszatévedek Offrockba, és benevezek az arcvadászat nevű sörnyereményre. Lefotóznak, kapok egy képet a célszeméllyel, aki hosszú hajú, szakállas, napszemüveggel. Kö[email protected]! Mennyit hozzak?

5.

Na ne! Tényleg látom, amit? Vörös leány, kék mellény, roskadásig felvarrókkal, hátának aranymetszésén keresztben: MEX! Ez.. Komoly? Závodi Gabi legjobb, korát vagy húsz évvel megelőző bandája valaki hátán, aki jóval a zenekar utolsó albuma után gördült le a szalagról? Ez a lány ismerné a dalszövegeket, amik – Sing Singékkel karöltve – felneveltek? Olümposzra vele!

Hát… nem. Hamar kiderül, e három betű mást jelent, de ha már ott vagyunk, „szóba elegy” (értelmes + nem normális, csak kedvelni lehet), és hamarosan egy kicsiny, de hangulatos bandának nyúlom le a sörét – némi pálinkáért cserébe –, és jókedvű sztorizással, iszogatással telik a délután.

6.

Rohadt meleg! Színpadon vagyok, ölemben gitár, előttem pálinka, mellettem két másik zenész, kifejezetten jók. Egyikkel hangszert cseréltünk, így én pengetem a (torzítatlan) villanygitárt, ő pedig Drunken Wingsen (fesztiváljárta akusztikusom) tolja az alapot. Ez hát a Csörömpölő, a Rockmaraton egyik kiváló délutáni programja. Kisvártatva előbújik az egóm, lenyúlom a mikit és meglepően kedvező reakciók közepette előadom a My Cream Balatoni frász című opuszát, majd közönségénekeltetés apropóján a Killing In The Name következik, ezután Lemmy emlékére némi Ace of Spades – csupa akusztikus hangzásra termett nóta. Ezzel együtt: buli van! És megszomjaztunk...

7.

Kanyargós a nyomvonalam! Még nem éri el a cikloissal tarkított parabolák ívét, de absztinenciáért aligha ítélnének el. Lendületből megismerkedem néhány sátorszomszéddal (Napok óta új embereket fedezek fel.. Hány oldala van a sátramnak?), igazi fesztiválarcok, eseményszámba sem megy, mikor keresztben elalszom az egyik lány sátra előtt. Mivel érzem, hogy most kicsit sok lett, letámadok egy közepesen túlárazott hot-dogot, némi folyadékot és – mivel semmi jobb dolgom nem akad – elnézek a Rockmaraton vizespólóversenyére.

Hogy mennyi szép lány van itt! Szépek és bátrak! Egynek különösen szurkoltam, végül övé lett a díj, Biztatásra le is pólótlanodott, és olyan természetesen, szégyen vagy hivalkodás nélkül tudta hordani magát, hogy csak imádni lehetett. Indulok oda megismerni, hátha – egész tálca sört nyert, na meg jó móka lett volna kiakasztani az álló léccel ismerkedő dumán agyaló srácokat –, mikor rám talál egy rég látott cimbora… míg pár szót beszélünk, természetesen kapcsol a nép nagy része és már masszív (bár passzív) húsfal állja utamat. Hát öreg… rég láttalak, imádlak, volt pár jó sztorink... De a francnak nem tudtál fél órával később megtalálni! (Ha valaki talpraesettebb volt a lánnyal, mint én, minden elismerésem!)

8.

Visszatérő kérdés: simán csak odamegyünk bárkihez? Ha úgy adódik, persze. A legrosszabb, ami történhet (feltéve, ha a résztvevők egyike sem gyökér), hogy elhajtanak. És ugyanúgy nem leszünk ott, mintha meg se próbáltuk volna. Vannak persze a hernyótalpas tahók, akik kvázi élni nem hagyják a másikat (lányok, jó tanács: ha a negyedik „nem” se éri el az agyát, ne legyetek kíméletesek), és rockerlányok közt is van nyolcsávos arcszélességű önjelölt Némber One, de a fesztiválon alapvetően mindenki pozitív. Nyilván ha vetítünk (önbizalomhiány esetén előfordul), sanszos a pofára esés, és nincs kőbe vésve, hogy a feszt legszebbje Quasimodóval ropná egész éjjel, de – ahogy informatikus barátom mondta – ha a Windows Explorer felajánlhatja magát alapértelmezett böngészőnek, te is odamehetsz bárkihez. Hozzáteszem, nem csak ivarzás okán. Jó fej társaság, ismert zenész, valami őrült arc, aki annyira zakkant, hogy már szórakoztató; hajrá! Ismerjük meg egymást, gyerekek! Csak próbáljuk észrevenni, mikor van „kösz, de nem” (tudálékoskodó hangnem off).

9.

Hogy egy fesztiválon kezdek otthon lenni, annak egyik legjobb jele, hogy leülök a fűbe józanodni, és az emberek egy szignifikáns része odajön köszönni. Ez persze nem baj! A sztori lényege az összetartozás (szubkultúra vagyunk, [email protected]átok meg), kell egy hét együttlét, meg ilyenek. Egy gallon folyadék, némi táp és máris 85%-ot mutat a kijelzőm. Halvány imbolygás akad (ezzel mondjuk pont nem lógok ki az enteriőrből), de ha választani kell, hogy üljek tovább vagy menjek el egy fasza Lord-koncertre, nem kétséges a döntés.

A szervezetem tudja a dolgát. Az első két szám alatt kimegy belőlem minden pia (tudnám, hová lesz ilyenkor), így zavartalanul élvezem a koncertet. És bőven lehet minek örülni! Leírtam már párszor: a Lord jó! Kicseszettül igényes, fílinges, átélt rockmuzsika. Ez a réges-régi zenekar olyan friss koncertet adott, ami szinte hihetetlen! Csak állok és átjár a Zene. Tökéletes élmény. Azaz... csak majdnem, mert egy alak repetitíven lengeti elém a négyzetméteres nemzeti hovatartozását, de mikor látom, hogy humán zászlótartónk Take Thates pólóban ily ungarische, nehéz megállnom a röhögést.

És itt álljunk meg! (Mert igénylem.) Tudom, a Lord olyan zenekar, akit el szokás helyezni a politikai palettán, de ez baromság. Soha nem tolják arcbamászón, zavarón vagy kirekesztőn, mindenkinek szólnak. Oké, a Hargita aligha nekem lett írva és az Itthon vagy otthon se azt jelenti már, mint egykoron, de minden más daluk – akkor és ott – perfektül nekem szólt. Szárnyalás, szabadság, „ha nem teszed meg, megteszik majd mások…”, csupa olyan üzenet, ami nagyon fontos és nagyon jókor jött. El is felejtettem már, ezek a srácok mennyire jó dalszövegeket tudnak írni.

És a banda hihetetlen örömmel zenél a színpadon. Mondanám, hogy ez rengeteget tett hozzá a koncerthez, de ez nem lenne igaz. Ez (!!!) adja a koncert gerincét. A Lord valahogy… tényleg a közönséghez szól. Az énekes mosolyog, sugárzik, egyszerűen tudod, hogy jó ember, Erős Attila jelenség a gitárosok között is (és tremolós Gibson!!!), de az egész zenekar egyszerűen örömzenél a színpadon. Amit csinálnak ott fenn: taníthatatlan.

És a koncert megy tovább. A Vándornál persze mind letérdelünk (kivéve egy Lord-pólós srácot, aki képtelen kikászálódni a telefonjából), és nem Lord lenne, ha Gitárosunk a koncert végi tust követő szólójából három percnél hamarabb kikeveredne (élmény nézni), ezek hozzátartoznak a koncerthez. A Lord stílusában csak kicsit tér el az – eléggé egyszínű – magyar rock palettájától, de hangulatában valami teljesen egyedit hoz. Köszönöm!

10.

Gyakorlatilag színjózan lettem. Gondoltam, míg írok, keverek egy-két liter szörpöt, jól fog jönni. Hozok vizet, majd a lámpafénynél tökéletes – amolyan „egy csepp se megy mellé” – töltéssel összekeverek… kb. két liter ágyaspálinkát egy emberesebb adag szörppel. Azt hiszem, ez kicsit édes lesz… de valami azt súgja, vasárnapra elfogy. Addig is csinálok valódi szörpöt.

11.

Zorall: Korán érkezem, beállok a tömeg első részébe. Előre fülig ér a szám (vééégre). Zoralléktól rossz bulit még nem láttam (bár jó ideig valahogy nem szerepeltek a Maraton műsorán). Meglepve látom Bencét (Hangyássy Bence) a színpadon, pedig volt már róla szó, hogy a kölyök bárki helyére be tud ugrani egy Zorall-bulin. Úgy fest, maradt. Színpadi rutin szempontjából hátrányban van faterékhoz képest (naná!), ám ezt pofátlanul fiatalos lendülettel pótolja. Kedvelhető!

A koncert meg milyen lehet? Mint mindig: veszett buli! Szétizzadva, ugrálva tomboltam a Zoltán Erika átdolgozásra, a Bloodhound Gang Bad Touchának átiratára és a megannyi, kifejezetten bulizásra írt trackre, amit toltak. Az ének volt, hogy megdöccent (vokáloknál vettem észre, de lehetett technikai gond is), de kit érdekelt? A közönség fülig érő szájjal élvezte az egészet, a zenekar szintén, Hangya hárompercenként ismert fel valakit a közönségből (van egy ilyen jellegzetes „bakker, helló, látlak ám” mozdulata koncerten), egyszerűen show volt az egész. Volt látvány is (bár a Zorallinákat hiányoltam), egész komoly pirotech, konfetti, kutyafüle, adott a hangulathoz, de láttuk már ezt a csapatot négy lámpával megvilágított miniklubban is olyan bulit csinálni, hogy remegett a ház. Bikinis lányokkal ugrálni együtt egy igazi fasza koncerten, míg valaki sört locsol a farzsebembe... Gyerekek, Rock ’n' Roll!!

12.

Táncolunk. Végre jó zene szól (nagyon szar hangfalakból) a koncertek után, ideje izomlázasra ugrálni magam. Erre-arra lányok, haverok, sörök, lobogó és rázott sörények. Sátor előtt punk fűz egy gót csajt, majd rajtaütésszerűen elalszik. Bent füstgép helyett néhány gyökeret eresztett alak próbálja láncdohánnyal elfedni, hogy nem tud magával mit kezdeni, én meg fulladva határozom el, holnap lencsés bab lesz estére… If U don't smoke, I don't fart! (És Shreket idézve: Ha én csinálom, megdöglesz!)

13.

Ez mondjuk tényleg zavaró. Hogy a házibuli halála a konyhára/erkélyre cövekelt dohányosok, egy dolog, de a „ha másnak szabad, nekem is” hozzáállással zárt sátorban ködöt gerjesztő alakokat néha nagyon tudom rühelleni... Kedvenc pulóveremen hét égett szélű lyuk, torkom kapar, hajamból csavarni lehet a füstöt... Értem én, addiktív, meg csináld, ha jólesik, nem vagyok az apád, de ezt a fajta mániát, amivel nálunk a dohányosok védik „jogaikat”, nem tudom másként értelmezni, mint hogy az egész egy pótcselekvés. Hisz ha nem dohányozhatsz valahol, kell valamit csinálni... És mi van, ha semmit nem tudsz? Mindegy, leszarom, pszichológusod se vagyok, de ne pörköld meg a hajam, ne égesd ki a ruhám, és legyen már annyi kultúra benned, hogy zárt helyen/kajám mellett nem pöffentesz rá!

14.

Hajnal után keveredek vissza a sátramhoz. Aludnék, de egy este kidőlt srác épp most kelt fel és full hangerőn üvöltve beszél. Alvás helyett azon képzelődőm, hogy análisan vegzálom egy tompa kardhallal, amit utána felhúzok a tarkójáig, majd gerinc mellett vissza. Jön a barkácsfűrész, konzervnyitó, de még a kanál (á la Nottingham) előtt kidőlök.

PÉNTEK

1.

„Gyere úszni” – hallom az asztal túlfeléről. Mivel távolról sem hasonlítok ébren lévő emberre, az ötlet jó. Hamarost egy szép nagy társasággal kémiázunk: tegnapi gejlre kevert pálesz plusz X egyenlő iható cefre. Az egyenletet végül a dinnye oldotta meg. Bekeverjük, megisszuk!

Ülünk, elvagyunk, én meg jól érzem magam. Ennyi kell csak néha, egy csapat, néhány jó arc. Előbb az AWS-t húzom ki az aznapi listámról (szakmailag érdekeltek csupán, nem vagyok oda a zenéjükért, de nem is zavarnak), majd Dorothyék maradnak ki – remélem, még valahol beléjük futok. Inkább egy lánnyal triggereljük a helyi Baywatchot a tó közepéig; finoman jelzik, ne akarjunk átúszni a szembepartra. Ha nem, hát nem, kotrás vissza a többiekhez!

2.

AWS: Korán kezdtem a pénteki napot, napi kezdésre került az Eurovíziót is megjárt AWS koncertje. Éppen sikerült odaérni, a fesztiválra vezető úton a bejárattól pár kilométerre gázolás történt és teljes útzár mellett helyszíneltek. A rutinos helyiek lementek a főút melletti földútra, így őket követve pár perccel a kezdés előtt értem a kisszínpadhoz.

Kíváncsi voltam, ilyen korai kezdés ellenére mennyien kíváncsiak a srácokra. Én magam egyszer láttam őket a Tankcsapda előtt, akkor ismeretlenül az intenzív buli maradt meg bennem. Természetesen drukkoltam nekik mind a hazai, mind a portugál megmérettetésen, mégiscsak metalzene.

Szép kis tömeg gyűlt már össze, és a tűző napon eléggé intenzív buliba csaptak a srácok. Siklósi Örs énekes már az első szám alatt leugrott a közönség első sorához, hogy velük együtt énekelje a Budapest című nótát.

Ez a fajta kiabálós stílus távol áll tőlem, de azt el kell ismerni, hogy rendesen odatették magukat a fiúk, egy pillanatra sem álltak meg, folyamatosan ugráltak a színpad elejére kitett dobogókról, játék közben óriásit headbangeltek.

Amikor Örs nem énekelt, a többieknek átadva a terepet hátrébb húzódott, ilyenkor a középre kitett dobogókon zenélt a hangszeres szekció. Amúgy a közönség nagy része kívülről fújta a dalokat, tehát nem mondanám, hogy a felkapott hírnevet meglovagolva lettek AWS-fanok. Igazán pörgős zúzdát tettek le a srácok a színpadra, a közönség nagy ovációja közepette. Persze a legnagyobb tombolás a Viszlát nyárra volt, ami érthető.

Van potenciál a srácokban, még ha nem is az én stílusom, de élvezetes, látványos, profi produkciót láttam. (Savafan)

3.

Ébredek (reggel gyakorlatilag egy órát aludtam, így Depi helyett hunytam egyet halálhörgések lágy hangjaira), furcsán gyenge vagyok, szédülök. Lehet, hogy öregszem? Régebben meg se kottyant két-három fesztivál zsinórban. Odamegyek egy lányhoz: Megfognád a homlokom? Miután tisztáztuk, hogy nem az évszázad legergyább dumájával akarom dönteni, konstatálja: Tűzforró vagyok. (Pedig más körülmények közt mennyire imádom csajoktól hallani!) Besurranok a VIP vizesblokkjába, és az égővörös pofa, amit a tükör mutat (és ami annyira jól áll Hellboynak), meggyőz: ma nem kell pia, hogy kóvályogjak. Diagnózis: napszúrás! Egy rakat vitamin, egy liter víz, fél óra, jó adag ibuprofen, még egy óra: ennyit kap a szervezetem, hogy regenerálja magát.

4.

Fekszem a sátramban, közben hangyák próbálgatják Sztrugackij elméletét (gyerekek, meg kéne várni, míg lelépek), mikor két láb áll meg a sátram előtt, és elkezdi lehúzni a száradó cuccokat a tetejéről. Kimegyek, a pofájába világítok és udvariasan megkérdezem: „Te mi a [email protected] csinálsz?” Kissé tétován rám néz: „Te... Te  nem Az vagy” …hát nem, öreg, nem az vagyok, én emez vagyok, aki egyáltalán nem biztos benne, hogy sokáig vissza tudja magát tartani attól, hogy rád rúgjon és te beborulj a mellettem álló sátorba (úgyse kedvelem őket, sosem köszönnek vissza), egyébként a szó, amit keresel, az „elnézést”.  Látom, ez a három szótag sok lenne, így megelégszem annyival, hogy intek egyet, és ő szíveskedik eltakarodni a bús p*csába. Azanyád! (Hm… mikor ettem ma birkózószart? Na, mindegy.)

5.

Iced Earth: Én kedvelem azokat a bandákat, akik a nekem tetsző műfajokban tényednek, illetve pár taktusból tudom, hogy kik játszanak éppen élőben.

Az Iced Earth is ilyen, ahogy az első számnál megdörrent Schaffer bácsi gitárja, egyből tudtam, jó helyen járok. Annyira jellegzetes hangja van a hangszerének és úgy puffog-dörög egész koncert alatt, hogy abba is élet költözik, aki amúgy már félkómában volt. Picit talán túl volt vezérelve az egész, nem szólt tisztán, de nagyon hangos volt. Ami mondjuk nem is baj egy ilyen zenénél.

Nekem a Barlow-korszak volt a kedvencem tőlük, de elismerem, hogy Stu is nagyon jó énekes és tök jól hozza a régebbi tételeket. Sajnos ezen korszakból keveset játszottak ahhoz képest, hogy fesztiválfellépés volt. Abban bíztam, hogy a nagy klasszikusokra fekszenek rá, de az új lemezt elég erőteljesen megpromózták. Ami amúgy nem rossz, de valahogy nem a klasszikus éra.

És most már sokadszorra kihagyták a Melancholyt. A Ten Thousand Strongra már nem is nagyon számítok. És még megannyi – számomra kedves – dal kimaradt, de ez van. Minimális pirotechnikát ők is bevetettek, de ettől függetlenül is jó koncert volt, de közel sem a legjobb, amit láttam tőlük. (Savafan)

6.

Road: Beállok előre, előttem két lány, egyikük olyan kiválóan tud nyávogni, hogy az már bájos, így szóba elegyedünk. Mellettünk egy tökös kissrác meg az anyukája, ők végigtolják kis híján az egész koncertet. Lesz néhány tahó, őket leszereljük, és kis csapattá alakulunk pár arccal meg a lányokkal. Nézem a színpadképet, nagyon állat... aztán végre kezdődik a koncert!

Kicsit még álldogálok a lány(ok) mögött, majd győz a vérem, belevetem magam a pogó kellős közepébe. (Térdek istene, küldj még egy Red Bullt az őrangyalomnak!) Ismertebb zenekaroknál sajna rendre megjelennek a pogó oldaláról be-belökdösődő tagok (nekik ez a buli), és hiába tudom, hogy csak potenciaproblémák okozta frusztráltságukat élik ki ezen a módon, nem leszek velük elnéző, mert emberek zuhognak egymásra odabent. Nagy részük viszonylag könnyen le és/vagy szétszerelhető, a maradék pedig apró kellemetlenség csupán. Megjelenik egy kb. kétméteres tag is, alig másfél mázsa és nem rossz ember, csak nincs tudatában az erejének. Minden lökése egy légkalapáccsal egyenértékű (nem irigylem a barátnődet, öreg), és mivel mást nagyon nem tehetek, próbálom kihívásként megélni a dolgot. Egy lábon!

Ha jobban belegondolok, Roadéktól se láttam még rossz bulit. Ahogyan – minden siker ellenére – soha nem láttam őket fellengzősnek sem. Teljesen őszinték, hitelesek, ami pontosan azt a „szomszéd srác” érzetet adja nekik, amiket sztárok százai akarnak megtanulni. Energiájukból sem vesztettek igazán, és persze érezhető a fejlődés, hogy „érettebbé” váltak, de alapvetően ugyanazt a pár embert látom, mint réges-rég azon a gyöngyösi fesztiválon, ahol először összeakadtam velük.  Valami veszett módon eggyé tudnak válni a közönséggel, és ettől (is) lesz állat minden koncertjük.

Mert a buli állat. Izzik az energia, jó a setlist, megy a zúzás. Gyorsan átveszik a platinalemezt az új album (puskázok: 'A tökéletesség hibája') után, majd el is játszanak róla egy számot, amit kvázi az Aki szabad 2-ként konferálnak fel (albumon: Bátrak éjszakája), és... gyerekek, odaverős a szám! Komolyan gondolták, hogy „nem fogunk az ördögtől se félni”; olyan témába másznak bele, amit a legtöbb zenekar félelmében messze-messze elkerül. Szinte pofán csap a felismerés: ilyen, mikor valaki TÉNYLEG szabad.

Ezek a dalok koncertre születtek. Még azok a trackek is, amiket otthon szinte soha nem hallgatok, hatalmasat dobnak rajtam, ha élőben hallom őket. A Nem elégnél (pedig nem is ez a kedvenc Road-dalom) nem bírok magammal, headbangelnem kell. Már útközben tudom, bele fogok fejelni valaki könyökébe. C'est la Vie. Orrom, fogam megmaradt, még csak a vérem sem eredt el, mehet tovább a buli! Szeretném azt hinni, ennyire kemény vagyok, de a helyzet az, hogy csak ennyire szerencsés.

A dalonkénti két cent pia hörgős, karcos énekeseknél elég gyakori, a metódust mégis a Roadhoz kötöm. Talán mert ők vállalják fel a legjobban. A ráadás környékén pohár helyett üveget hoznak, magas labda nyilván. Együtt üvöltjük: „Fenékig!!” Máté nevet, ránk néz: „Srácok, ha ezt lehúzom, nem megyünk le innen.” Na és? Bulizzunk reggelig! Legyen RoadMaraton! (sajna nem…)

7.

Lassan búcsúznak ők is, én keresném a nyávogó lányokat, helyettük haverokba botlom. Némi sör,  majd húznék a sátramhoz írni/dehidratálni, mikor elmegyek a Hammer-színpad előtt, és… MI A SZART KERES EGY B.SZOTT NAGY GUMIKACSA A NAGYSZÍNPADON???? Ez a látvány bőven megér annyit, hogy lecövekeljek az Alestorm-koncerten.

Gyerekek, őszinte leszek. Az Ale eddig kívül esett az érdeklődési körömön. A „We are here” teljesen hidegen hagyott, a sörmetál nem érdekel, a kalózos énemről pedig már írtam. Nem mellesleg rohadtul unom, hogy egyik kedvenc bandámat folyton keverik velük. (Rögzített szövegkönyv: „A Halestorm”... „ja, Alestorm, vágom” „nem, Hale, H-val az elején!” „????” „tudod, az a baromi jó hangú, szexi csaj...” „Ja, megvan...”) . Szóval eddig kimaradtak. Viszont amit itt láttam…

Skacok, ez elkapott! Ezek a tagok engem simán felültettek a kalózhajóra! Még csak a köteleket csomózom, rumos hordót gurítok (hagyd a partvist, tudod te, milyen szarul mosok fel?), a hajón kétségtelenül rajta vagyok. Az arcok olyan bulit levágtak… Nem, most nem mentem előre, hátul táncoltam. Elől ugráltak, buliztak, Wall of Death-et vezényeltek (nem értem oda időben… szörcs, szipp, könnyek). A zenészek kezében mindig volt valami szesz (a nem éneklő billentyűs mellett konkrétan egy bárpult), fogalmam sincs, hogyan kezelték a hangszereiket.

De kezelték, és olyan ellenállhatatlan „buli van” hangulat áradt belőlük, hogy nem lehetett nem átélni. A gumikacsa is feladatot kapott: Belevágták a tömegbe. És itt örültem, hogy hátul maradtam. A látvány, ahogy pár ezer ember felett repked, bukdácsol egy két és fél méteres gumikacsa olyan, ami alapvetően megváltoztatja az ember gondolkodásmódját. A fürdés már soha többé nem lesz ugyanolyan! (Aztán persze előrementem részt venni a röpkacsában. Ilyesmit az ember nem hagy ki!)

A „come back, we want more” után az énekes megszólalt: „KILL THAT DUCK!” És lőn… a hazai közönség Karakot és Vukot megszégyenítő gyorsasággal végzi ki Tást, majd megy a buli tovább. Letoltak még pár dalt meg pár sört, vagy fene tudja, mit, én meg megfogadtam, hogy soha többet nem lesznek előítéleteim a kalózokkal szemben. (Egyébként is, a 'Down Periscope'-ban Lauren Holly… nyamm és sóóhaj, harr-harr.)

8.

Alestorm: Számomra a fesztivál zárását jelentették, és utánuk csak fülig érő szájjal tudtam távozni a helyszínről. Tavaly volt szerencsém egy hétig a stáb tagjának lenni, ami azon kívül, hogy hatalmas élmény volt, még valamit megmutatott. Ez a banda nem attól ilyen a színpadon, mert ott ez kell, azon kívül is egy vidám, idióta bagázs, a szó jó értelmében persze. A tavaly már megcsodált „Kacsás” színpadképpel jöttek most is, és egyből igazi bulihangulatot teremtettek a fesztiválon.

Mondjuk eleve előnnyel indul a zenekar, mivel Bodor Mátét nagyon sokan kedvelik itthon, és azt nagyon tudja értékelni és szeretni a magyar, ha egyik honfitársunk olyan helyen produkál maradandót, amit alapból is kedvelünk. Így ha gyenge napot is fognának ki a srácok, akkor is garantált a siker és a jó hangulat.

Most itt ilyenről szó sem volt, szépen szemezgettek az összes lemezről, de azért az új lemezről tolták a legtöbb számot. Christopher Bowes felkonfjai is viccesek, annyit még a magyar közönség is megért, pláne ha még grimaszaival és kézmozdulataival nyomatékosítja is azokat.

Ha egy hatalmas kacsa van a színpadon, akkor annak el kell sülnie egyszer, most is így volt (szemben a Barba Negra-koncerttel), a koncert vége felé a közönség közé hajították a hatalmas sárgaságot, ami jó darabig szépen utazott a tömeg feje felett, néha méteres magasságokba repülve, majd Bowes felszólította a közönséget, hogy nyírják ki a kacsát. Miután ez gyorsan végbement, félszegen megjegyezte, hogy másnap még kellett volna az a kacsa… (Savafan)

9.

Vissza a sátramba, leírom a dolgokat, letolok egy liter vizet. (Meggyógyultam a napszúrás-féleségből a koncertek alatt). Az út másik oldalán egy belső világítású sátor oldalán árnyjáték (elsőfesztiválos hiba, mindenki elköveti). Egy női láb emelkedik, majd a hölgy lehúzza a bugyiját. Jó mulatást, gyerekek!

10.

Adok egy esélyt Paddyéknek is. Sokan mondták, mennyire jók, igazuk is van. Ám ez megint nem az én zeném. Várok hat-tíz dalt, hátha megérint, látom milyen, tisztelem is őket, de valahogy nem tudnak megmozgatni. Állok a tömegben, százfelé kalandoznak a gondolataim. Azt hiszem, a népzene meg én már sosem leszünk barátok.

11.

Kószálok erre-arra, érzem, még tartogat valamit az éj. Belefutok egy régi barátomba, nem leli a cimboráit, se a kocsit, amivel jöttek (igazából arról sincs segédfogalma, milyen színű a verda), általánosságban szólva: kicsit el van veszve. „Akkor, – klasszikust idézve (Jack-Jack, Papp Szabi) – iszunk egy pálinkát?” Gyorsan megy az idő, a hajnal első fényénél ötletünk támad: keressük meg az autót! Ám nem számoltunk urbexes ösztöneinkkel, így jármű helyett elhagyott ipari létesítményt, rozsdaette létrákat, állványokat lelünk. Kell-e mondani, hogy a reggeli napot egy gyár tetején ülve köszöntjük, és valahogy nagyon OK-nak tűnik a világ?

SZOMBAT

1.

Ébredés utáni déli pálesz a szomszédokkal, majd egy vöröshajú lánnyal ülünk az árnyékban és próbálom megtanítani a Legjobb méreg mind a három akkordját gitáron (az emelést hagyjuk). A déli nap zargat tova minket, míg végül a fák alatt sem lelünk már menedéket. Másik sátorszomszéd (pontatlan a titulus, sátra, az pont nem volt), sörözni hív, majd becélozzuk a metal.hu sátrat.

2.

Sniffyction: A látóteremben voltak egy ideje. Elfogultságról szó sincs, az énekes-gitáros frontleányt (finoman szólva) nem rajongtam túl az elején, de a csaj olyan rock’n roll dolgokat csinál, hogy nehéz lett volna nem tisztelnem, aztán kiderült, hogy kedvelhető. Koncertjüket még nem láttam. Elvárás nélkül, de meglehetős kíváncsisággal álltam a bulijuk elé.

Az első, amit felfedeztem: Ez a banda, ezek a dalok jók! Van bennük egy jó adag hamisítatlan '90-es L.A.-rock fíling! Vagy tízszer ugrott be, hogy a lányok nagy hibája, hogy akkor születtek, mikor ezeket a dalokat énekelniük kellett volna. Tetszett, hogy nem akartak megfelelni mai trendeknek, nem érte el őket a Crucifiasodás (lásd alább). Remélem nem is fogja. A dalok témái jók, buli, autós üldözés, sőt, a White Phone című daluk pl. a hányás ceremóniájának állít mementót – bevallom, kellett egy idő, mire felfogtam, nem a “telcsiről” írtak számot a lányok. A dalok visznek, a dobnak van húzása, a riffek jók, használják a két gitárt, de nem vigéckedik túl, az énekben van dallam, karc… persze van hova fejlődni minden fronton, de kinek nem?

Igaz is, tagok. (Hm, hogy kell ezt finoman leírni?) Ebben a csapatban az énekesnek és a dobosnak volt egyedül pulzusa. Boxie egyértelmű frontember, a közvetlenebb fajtából. Valódi arcot mutat, lehet, tényleg ilyen, át is tudja adni az érzést. Lilla meg amilyen semmilyen szerkóban lépett fel (bocsi...), annyira érződött, hogy zabszem van a hátsójában.  Élvezte a show-t, kommunikált, tisztán látszott, hogy a bőven „nem normálisak” kategóriáját bővíti. Jól dobol, és ha hibázik is néha, olyan fílinggel és lendülettel játszik, hogy észre se venni. (Lány, te hol a ‘szba voltál, mikor dobost kerestem????) A kémia remekül működött a két csaj között, jött az energia. Ehm… szerencsére, mert a basszeros és a gitáros inkább csak elvolt a maga oldalán. Amolyan faarccal (lásd Robert Palmer Addicted To Love klip) játszottak, és tényleg jól néztek ki… de ennyi. Persze bőven lehet, hogy a pofaleolvasztó meleg tett be nekik, vagy elegük lett az aznapi 34. pasiból, aki pöccsel kínálta volna őket, de tény, komoly kontraszt volt a színpad közepe és szélei között.

Katlan ide vagy oda, a sátor lassan megtelt, és bár akkora tombolást nem csaptunk (mert hatodik nap volt, 45 fok és délután egy óra, azért ‘zdmeg!), de élveztük, vigyorogtunk és ráztuk a rőzsét rendesen. Sniff biztosan szerzett pár új arcot, aki ezek után kíváncsi rájuk. Egyet biztosan. Jó volt, lányok! Tanácsom az olvasóknak: Ha van rá sansz, nézzétek meg őket!

3.

Crucifiasodás – műszó (a Crucified Barbara után). A jelenség, mikor egy csajbanda imidzse eltávolodik a lányok személyiségétől a trendibb, sikeresebb irányba. Srácoknak vágyálommá, lányoknak példaképpé válnak, a mutatott kép kerül a középpontba, ezzel párhuzamosan a produkció egyre kiszámíthatóbb, hiteltelenebb, míg több vagy kevesebb siker után a dolog kiég, elvész a motiváció, a szenvedély.

4.

Miután porzásig izzadtam a könnycsatornám is, adta magát: Vizet! Sokat! Partot! Felmarom az elcseszett pálesz maradékát meg egy ismerős csajt útközben, majd becélozzuk a strandot, meg a tegnapi arcokat. A pálesz fogy, a tó hideg, én meg nem merek tegnapi úszótársamnak labdát dobni, mert olyan szegecses bikinifelső van rajta, hogy féltem a labdát a defekttől. (Ez nem eufemizmus! Azt a labdát, amelyikkel dobálózunk.) Később ivótülökből sörözünk a vízben (akinél a szesz van, nem dobható!), fogunk egy kékcápát, hat piranhát (utóbbi kettő nem igaz, csak rövid volt a mondat), és megyünk a napszúrásmentes árnyékba.

5.

Feszt mellett tápolda (nevezzük melegburkolónak), part, lányok, haverok, sörök. Szó esik a rockról, a zeneiparról, hogy jó-e vagy rossz a Csapda, kitérünk sztorikra és a szuperhúrelméletre (ezt hogy bányásztuk elő?), majd egy guggolásnál konkrétan kettéreped a gatyám hátulja. Próbálom ignorálni, ám a tény, hogy nem csupán a nagydolgom, de a zuhanyzást is megejthetném begombolt nadrággal, megoldásért kiált. A zenészek „több gitár, mint zokni/alsó/nadrág” csoportjának tagjaként itt a feszten, meg úgy általában is egy ép nadrággal rendelkezem: jelen esetben egy tapadón szűk, fekete farmerral. Prognózis: reggelre vízipólóznak a tökeim.

6.

Szomszédaimmal valami történt: egyik főzőkötényt visel (kérlek, mondd, hogy húzott alá valamit!), mellette valaki Jason ('Péntek 13') maszkban, rajta „I’m a Boss” napszemüveggel, előttük a reggeli gitáros vörös csaj meg machetével kavarog, emellett láthatólag felszerelkeztek vagy húsz tekercs WC-papírral. Nem tudom, mit ittatok, de én is kérek! Kiderült, SPASM-koncertre mennek a népek (vagy lehet, hogy errefelé így hívják a zártosztályt?). Valami hörgős HC, de mégse. Mi lehet? „Adj egy esélyt” – mondja Lord Kötény és... Miért is ne?

Srácok, lányok… én harmincsok hetijeggyel a hátam mögött azt hittem, láttam már dolgokat… Lángoló csatahajókat az Orion... Ja nem, az megint más. (Ígérem, nem lesz több pop-kult utalás.) Szóval voltak dolgok. Fesztiválmúltam alatt láttam krisnást vízszintesen bungee jumpingolni tökig érő mocsárban, ott voltam, mikor egy srácot kivezettek, mert megdugta a drótkerítést (komolyan!), mutattak híradóban, miközben átesek a kamerán (gáz volt, betegszabin voltam hivatalosan), önkielégített már lány a szomszéd sátorban a mi szeretkezésünk hangjaira, hallottam a mondatot két punktól: „a százholdas pagony egy neokapitalista förmedvény”, még finneket is sikerült leinni anno, de megnyugtat a tudat: még bőven van mit felfedezni a világon!

Kijött egy dobos, egy basszeros – ez utóbbi gitártorzítón át szólt mélyhangok nélkül(!!!) – majd  egy kb. 45 éves, alaphangon 150 kilós faszi egy szál Borat-tangában, [email protected]ú maszkban, és dalszöveg helyet konkrétan röfög és sivít a mikrofonba 190 bpm-en, nálam meg újraindul a rendszer.  Mi… a… halál… khm-sza… ez????

A hangulat fenomenális. A közönség beöltözve pogózik, ugrál, tombol… imádnivaló káosz. Nem megyek be – keresem az állkapcsom a bányában, emellett rohadt meleg a gatya –, de a SPASM-koncert felírva a listára!

Aki nem látta még, legyen elképzelése, miről beszélek:

7.

Ha már úgyis szuicid gótnak öltöztem, felapplikálom a szemem köré a szokott vörös-fekete lángszárnyakat, legalább nem látszanak a táskák és háttérbe kerül a feszt végére kissé lestrapált pofaszerkezetem. Utólag ugrik be: remek ötlet, senki nem fog megismerni, akivel eddig buliztam. Na mindegy, majd leizzadom és elmegyek Mansonnak.

Állok és szorgalmasan próbálok gótulni. Nem nagyon sikerül. Pedig a Type O, a Cure, a Sisters of Mercy és még néhányan komolyan megfertőztek (a ‘Bloody Kisses’ perfekt csajozós album), mégse tudok magammal mit kezdeni Tiamaton. Stimm, tőlük csak a – kiváló – 'Brigther Than The Sun' volt meg, ám minden nyitottságom ellenére azt veszem észre, hogy hideg logikával elemezgetem a koncertet ahelyett, hogy élvezném.

Amit látok: A tagok – a műfajban ritka módon – teljesen átlagosan néznek ki. Kb. simán beleolvadnának egy vegyesbolt középső sorába. Nincs dísz, se látvány, csak a zene. Pure Music. Viszont az meg nem talál el. Enerváltnak érzem, ráadásul elől sz*rt se hallani a billentyűből, így az egész valami lassú rock/metal lesz, mély hanggal. Szeretném szeretni, de nem tudom. A közönség se nagyon veszi, közepes a tömeg, jobbára csak állnak. Előttem egy 45-ös házisárk... asszony színpadnak háttal tíz percig be nem álló pofával tolja a szelfit, örül a havernak, majd csorog tovább, újabb képet posztolni, WC mellett / árokparton / akárhol (+ remélem a krematóriumban. Bocs.). Hangulatról ennyit, feladom, kisomfordálok, majd „hátha” alapon leülök a tömeg szélén… ekkor érezni kezdem! Lehet, hogy a végre megtalált billentyű (fontos elem egy gót zenében, na) kellett, vagy épp jó volt a feng shui fél méterrel egy letépett póló és hat bokorral egy szűzhártya emléke mellett, de kezdem fogni, miről is szól ez az egész. Lassú, merengő melankólia… Persze nem bírom hat dalnál tovább, de legalább értem! Sőt, ránézve ezekre az arcokra: kifejezetten tisztelem őket! Az már az én hibám, hogy Peter Steele-lel kezdtem anno.

8.

Nem hiszem el, hogy még mindig van pálinkám! Lecsapok a szomszédokra, torkod van, nyeled! Dumálunk, hülyülünk, nyakon harapom a reggeli lányt (gót nap van, nem?), majd bezsebelem a döbbenetet – meg egy elárvult sört –, mikor a maradék két decit (elgondolkodtató rutinnal) 10 sec alatt integrálom a belembe. Sietni kell, elől akarok lenni a következő koncerten!

9.

Notórius későként előbb odaérni egészen újszerű élmény. Odébb egy dögös vörös ötből-ötös (ééés nem tudok több ő-s szót hirtelen), rajta necc, szegecs, egyebek. Úgy, hogy tudja is ezeket hordani. (Extrémebb ruháknál fontos, ellenkező esetben a végeredmény egy csitri, aki nagyon fenn hordja az orrát, de belegabalyodott a sötétítőbe.) Szóba elegyedünk, hamarosan csatlakozik a csapata, majd engem is megtalál pár cimbora. Kifejezetten jó társasággal vágok neki a Maraton – számomra – utolsó koncertjének.

10.

Rögzítsük az elején: 69 Eyesék pózerek. Valahol a nagyon jó Type O és a nagyon sikeres (de borzasztóan szar) HIM között. A gitárerősítő nincs bemikrofonozva (gondolom egy Kemper vagy egy Axe FX közvetlenül megy a keverőbe), a dobszerkó második lábdobja se (simán dupláznak szerintem), de kit érdekel? Ez az egész egy előadás! Tudjuk mi is, tudják a zenészek, és pont annyira veszik komolyan, amennyire kell. A számok jók, dallamosak, és (vééégre!) van lendület, a gitárosok és a basszeros tudják a hangszerüket, élnek, ott vannak a színpadon. Az énekes... hát, leszokhatna az Elvis-filmekről. Néhány mozdulata láttán már vártam a Love Me Tendert, de élek a gyanúval, sok csajnak bejött a műsora. A dobos… na, ő az én hősöm lett.

A figura egy másodpercre nem áll le, szerintem gyerekkorában beesett az amfetaminos hordóba (lásd: Obelix). Láttam korábban, akkor is tűnődtem: hány keze lehet, mert hogy egy mindig fent a magasban, az hétszentség. A figura lelőhetetlen, megunhatatlan, kifejezetten zavart, ha a gitáros vagy az énekes eltakarta. Valószínűleg a 'Titanic' zenéjét is úgy tolná, hogy ráznám rá a hajam.

A koncert végig egy hatalmas, fílinges buli. Csápolunk, bulizunk, valamiért totál felszabadult mindenki, egyszerűen élvezzük a dolgot. 69-ék nem mai gyerekek, de olyan jó arányban keverik a rutint a lendülettel, hogy bármikor kapható vagyok egy koncertjükre. (És ezt úgy mondom, hogy fél tera zenei mappámban egy dal sincs tőlük.) A másfél óra elszállt, mint a szél, a koncert után feldobva és vigyorogva lépek rá a Toi-Toi WC-k sötét árnyékában alvó rocker bokájára.

11.

Mi múlhatja ezt még felül? A fesztivál utolsó nagy koncertje: Akela. Na nem. Tudom, a rockéleti mémmé vált zenekar (teljesen random helyeken üvöltött indokolatlan Ak-ke-la) komoly és fanatikus rajongótáborral bír, de a Rock ’n Roll Istene látja lángokból, húrokból és kőből álló lelkem: soha nem értettem. Igen, voltam koncertjükön! Láttam az énekest a korai Maratonok egyikén a jó anyjába elküldeni az (akkor még tahó) szeku-ricsiket „Elég régóta vagyok a szakmában, tudom kezelni a közönségem... De ti csak a szart kavarjátok itt.” mondattal, tudom, true arc, intelligens, beleállós, amit akarsz. De a zene – számomra!!! – totál megkülönböztethetetlen az összes többi hazai true metaltól, amit – szintén számomra érthetetlen módon – vagy harminc éve kitartóan istenít és emel minden fölé e kis ország rockszíntere. Tudom, farkasfalka… de bárhányszor is olvasom újra Kipling eredeti könyvét, nem hallom ki ezeket a dalokat. Alighanem velem van a baj. Én nem vagyok ez a katonás metalos. Elveim szerint a lány legyen vad, a zene legyen hangos, a kaja fűszeres, a pia erős… a szabályok törjenek, a határok szakadjanak, a politikus meg úgy jó, mint a sör: asztalon, hidegen és bontva! Emiatt nem tudom értékén kezelni ezt a (kétségkívül tiszteletre méltó) zenekart? Lehet. Mindenesetre, ha valaki szán rám időt és egy jó pia mellett megmutatja, miért, mitől is A-ke-la, örömmel várom.

12.

Fesztivál utolsó napján nem alszunk! Szomszédok, lőre, majd irány bármi, ahol ugrálni/tombolni lehet. Terveim szerint az utolsó hang elhaltával tábort bontok és uzsgyí… Ember tervez, harmat végez, sátrat vizesen nem pakolunk (lehelni meg nem fogom), szóval még egy utolsó gruppenszex 4523 hangyával belefér…

13.

Pakolás, búcsúzás, telefonszám- és Facebook-csere, majd három lányhoz csapódva irány a taxi- meg a vonatállomás. Sofőr bácsi elmondja, mennyire jó ez a fesztivál, a helyiek szeretik, jó ha vannak fiatalok, stb. Jó ezt hallani. Állomáson pár szakadtabb punkkal talán a feszt legértelmesebb beszélgetése kezdődik (soha, soha ne higgy a látszatnak!), majd újból konstatáljuk: a MÁV jegyet eladni szeret, szállítani nem, azzal csak a macera van. A szükséges kocsiszám mintegy fele gurul be az állomásra (biztos nem tudták, hogy lesz fesztivál…), így a hazaút kissé heringszerűre sikerült, de nyugtat a tudat, a megspórolt pénzt menetrendnek megfelelően vágják zsebre az ország egyik legmagasabb korrupciós mutatóval bíró szervezetében. Részemről egy igen jó társasággal, jó hangulatban kattogok be az állomásra…

14.

Összegzés: Manapság jobban kedvelem ezeket az ember léptékű fesztiválokat, mint a több tízezres tömeg által látogatott rendezvényeket. A fesztivál helye tökéletes, a nagy meleg elől el lehet vonulni egy kissé árnyasabb helyre, szerencsére az időjárás kegyes volt hozzánk. A kajafelhozatal nekem bőven elégséges és változatos volt. Talán árban emelkedtek az elmúlt évekhez képest. Egy apró megjegyzés a beosztással kapcsolatban: tök jó ötlet a külföldi kétszínpados fesztiváloktól ellesni, hogy amint az egyiken vége a koncertnek, kezdődik a másikon a buli. De azokon közvetlen egymás mellett vannak a színpadok, itt pedig sétálni kell és így több esetben is lemaradtam számokról. (Savafan)

15.

Ilyen volt hát – oly sok év után újra – a Rockmaraton. A helyszín jó, a társaság tökéletes, a zenei felhozatal viszont lehetne bátrabb. A rockzene palettája széles, a 17 éve jól bejáratott fellépők mellett lehetne nyitni irányokba, visszahozni azt a sokszínűséget, ami – pont az elején – jellemezte a Maratont. Rég volt olyan, hogy nem a fellépők miatt mentem egy fesztiválra… és – pont a saját műfajom legnagyobb fesztiválján – gyakran éreztem úgy, hogy hiányzik a Zene. Kárpótolt a hihetetlen közeg, a valódi, csak itt megtalálható arcok, az a hangulat, ami csak a Rockmaratont jellemzi, mégis, jó lenne, ha az emberek nem csak a társaság miatt járnának egy fesztiválra. Tudom, őrült munka ennyi embernek egyszerre adni valamit, de az ország egyik legjobb közössége épült ki itt évek alatt… és biztos vagyok benne, hogy megérné a dolog.

Sok éve nem jártam erre. Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzik ez az egész. Kellett egy kis idő, míg elkaptam a frekit, de csak megszólalt bennem a „Home Sweet Home”. A cikk első felében írtam: egyedül jöttem a fesztiválra. Mégsem voltam igazán egyedül soha. És ha ily személyesre vettük a figurát, hadd köszönjem meg mindenkinek, aki miatt ez így lehetett. Köszönöm mindenkinek a közös bulit, a vállveregetéseket, a söröket, köszi a pogót, az éneklést, a random beszélgetéseket fűben/parton/betonkockákon. Hála a cimboráknak, hogy eltűntettük a bekevert cefrét, a megharapott lányoknak minden egyes nyakért. Köszi a közös gitárt, a sakál-vokált, játékot, hülyeséget és hogy a létszám arányaihoz mérten viszonylag kevesen hugyoztátok körbe a sátram. Köszi a vigyort a pofámon, ami azóta is ott van, ha a Maratonra gondolok, és általánosságban csak annyit kívánok Nektek: Szex, Pia, Rock ’n Roll! A hangERŐ Legyen Veletek!!!

Belegondolva az idei Rockmaraton olyan volt, mint a Trabant. Az elején szokni kell, döcög, szolid a kényelem, de a végén hullafáradtan, szarrá izzadva, de jókedvűen szállsz ki belőle.

 

Szerző: ProblemChild & Savafan
Képek: Savafan, Facebook
További fotók ITT

Legutóbbi hozzászólások