„Virágot Layne Staley-nek”: Alice In Chains – Budapest Park, 2018. 07. 01.

írta Dzsó | 2018.08.02.

A címnek sajnos csak az egyik fele valósulhatott meg, bárcsak igaz lehetett volna az egész. A banda karrierjében meghatározó szerepet játszó és tragikus sorsú egykori frontember már 16 éve halott, de mégis hozzá köthető minden, ami miatt világhírűek lettek. Igaz ez akkor is, ha a 2006 óta hivatalosan is zenekari tag William DuVall már sokkal több időt töltött a zenekarban, mint a megboldogult Staley.

2016-ban turnézott utoljára a csapat, az idén viszont beindították a rakétát rendesen az augusztus 24-re várható új album apropóján, 69 állomásos világkörüli turnéra indultak áprilisban, amiből ezúttal a kissé mostohán kezelt Európa sem maradt ki, és az öreg kontinens 10. állomása lett Budapest.

Idáig csak egyszer, a 2009-es ’Black Gives Way To Blue’ turnén járt az Alice In Chains hazánkban, miután az újjáalakult felállás 2006. júniusra tervezett koncertjét a szervező technikai okokra hivatkozva lemondta. 9 év után érthetően nagy volt most az érdeklődés, nem nagyon zavarta a korosodó Seattle-generáció tagjait az se, hogy az időjárás összekeverte a júliust a márciussal.

Mire szélvédett pozíciót fogtunk a színpad közeli büfénél, a 2010-es tehetségkutató-győztes – tavaly a Szigeten is megfordult – osztrák Mother’s Cake levonult a színpadról, ebből az élményből sajnos kimaradtunk. Kis társaságunk másik tagja megjegyezte, hogy furcsa választásnak tartja, mert már látta őket egy Anathema-koncert felvezetőjeként, de nem győzték meg. Én a koncert után azért utánajártam kicsit a munkásságuknak és személy szerint sajnálom, hogy ki kellett hagynunk őket.

20:10-re épp sikerült megvitatni, hogy a 2009-es PeCsa-koncert milyen király volt, mikor hatalmas ováció közepette színpadra lépett a főattrakció és belecsaptak a Bleed The Freakbe a ’90-es debütáló ’Facelift’ albumról. A hangulat vitán felüli, a hangzás meg kritikán aluli volt, az ének alig hallatszott, csak Mike Inez basszusa dörgött kiemelkedő dinamikával, közel 20 perc kellett hozzá, hogy helyreálljon a rend a hangarányokban.

Amíg a technikai személyzet a hangzást próbálta jó útra téríteni, addig azért ment a show, kis kitérő a 2009-es album felé, aztán 3 dal újra a ’90-es évek jegyében. Ugyan mit is várhattam volna, a legnagyobb sikereiket ekkor aratták, ekkor adtak el 20 millió lemezt, ennek a korszaknak a dalait fújta kívülről a közönség, a DuVall-éra dalairól ugyanez már csak túlzással állítható.

Persze ez az „új” frontember érdemeiből semmit nem von le, mert minőségi cserével kiváló énekes-gitáros lépett 12 éve a pótolhatatlannak tűnő Layne Staley helyére, akinek a lényéből szerencsére hiányzik a súlyosan mély depresszió. Persze ettől még nem lett az Aice In Chains zenei világa csupa mosoly és derű, megmaradtak a borongás, a zaklatottság, a fájdalom és a magány dühös költőinek. Ebben találtak el nagyon valamit, ami még a ’90-es években megérintette azt a közönséget, aki eljött a július első vasárnapján a Budapest Parkba.

A műsor felépítésének logikája megmaradt végig: előre az időben 2013-ba a Hollow-val, majd kicsit vissza 2009-be a Last Of My Kinddal, aztán a főműsorban már csak a 2013-as Stone „törte meg” a hőskor éltetését.

Nekem kicsit fáradtnak tűnt a banda, keveset kommunikáltak a közönséggel, Jerry Cantrell a koncert közepéig bebújt a napszemüvege mögé, Sean Kinney dobos is a vége felé kezdett el kiengedni, de ezt ellenpontozta Mike DuVall, aki a 3. számnál letette a gitárt, üdvözölte a nagyérdeműt és innentől frontemberként kezdett el működni, Mike Inez basszer meg láthatóan jól érezte magát.

Annak ellenére, hogy csak nagyjából félidőre hangolódott teljesen egymásra a csapat, és addig voltak szétcsúszott vokálok, meg pontatlanságok, ráadásul végig halk volt az egész, mégsincs hiányérzetem, kerek produkciót láthattunk, amiből nehéz kiemelni bármit is. Az biztos, hogy a Layne Staley és Mike Starr ex-basszer emlékének szentelt Nutshell hátborzongató élmény volt, a ráadás előtti talkboxos Man In The Box pedig box a négyzeten és másképpen volt hátborzongató, ahogy az egész nézőtér együtt énekelt a bandával.

Azt senki nem gondolta komolyan, hogy ezzel vége, mert a ráadásban ütős triplázás jött egy előzetessel az új albumról és a ’Dirt’ két klasszikusával: Would? + Rooster, tökéletes finálé. Az is a tökéletes fináléhoz tartozott, ahogy teljesen feloldódva a közönség rajongásában, hosszasan búcsúzkodtak mosolyogva, és ha ez még nem elég, a közönség soraiból 4 csokor rózsa érkezett a színpadra, ilyet se láttam még rockkoncerten, de a banda is meglepődhetett kicsit.

Bár a ’90-es évek dalai vitték a hátukon produkciót (ezek adták a koncert háromnegyedét), az újkori Alice In Chains mégsem árnyéka egykori önmagának, a hónap végén érkező új albumról a ráadásban is elhangzott The One You Know pedig egyenesen izgalmas, kezdem elhinni, hogy a grunge időtálló. Mások is így gondolhatják, mert már közel 3 millióan megnézték a legnagyobb videomegosztón.

Azt meg csak remélni merem, hogy a színpadot pásztázó gémes kamera rögzített is valamit a nagy nyilvánosság számára…

Bleed The Freak / Check My Brain / Again / Them Bones / Dam That River / Hollow / Last Of My Kind / Down In A Hole / No Excuses / Stone / We Die Young / Nutshell / Heaven Beside You / It Ain't Like That / Man In The Box // The One You Know // Would? // Rooster

 

Szöveg: Dzsó
Képek: Rosta Márk (Budapest Park) és Alice In Chains Official
Videók: Huszti Dávid és Mother’s Cake YouTube-csatorna
Köszönet a New Beatnek!