Szisztematikus profizmus: Dream Theater, Dominici, 2007. 06.06. Pecsa

írta Hard Rock Magazin | 2007.06.08.

Június 6-án ötöd í­zben láthatta a magyar közönség a progresszí­v metal trónján évek óta elmozdí­thatatlanul "terpeszkedő" Dream Theater legénységét. Az előadás, melyet a zenekar első énekese, Charlie Dominici és bandája melegí­tett be, - várakozásomnak megfelelően- pazarul sikerült és Szabolcs barátom segí­tségével egy nem mindennapi, életre szóló élménynek is részese lehettem... Intro Egy Dream Theater koncert napja mindig különleges számomra. A délelőtt a munka minél előbbi "ledarálásával, a délután pedig már a ráhangolódás jegyében telik. JLT kollégával már 16 órakor a Petőfi Csarnoknál voltunk, hogy elkészí­tsük az előre leegyeztetett interjút a manapság Magyarországon, (Kecskeméten) élő Charlie Dominici-vel. Várakozás közben a sötétlő eget kémleltük, melynek csatornái hamarosan meg is nyí­ltak, hatalmas záport küldve a Városligetre. Mivel eddig még mind a négy Dream bulin ragyogó idő volt, próbáltam reményt plántálni a körülöttem álló aggódókba. Telt múlt az idő, Charlie sehol. 5 óra körül érkeztek az első hí­rek, melyek szerint "bedugult" valahol a mester. Háromnegyed hatkor feladtuk a várakozást, mivel tudtuk, hogy ha hétkor kezd a zenekar, már nincs esélyünk a beszélgetésre. Az idegesség levezető sör elfogyasztása közben arról beszélgettünk az akkor már terjedelmes Dream baráti körrel, hogy valószí­nűleg az ilyen megbí­zhatatlanságot sugalló szituációk is okai lehettek Dominici gyors távozásának a banda kötelékéből. Minden esetre egy olyan előadó, aki hosszú éveken át tartó hallgatás után, most újra fel szeretné hí­vni magára a figyelmet, egy kicsit jobban is odafigyelhetne a sajtókapcsolataira. Szerencsére közeledett a koncert kezdésének időpontja és jött az óriási hí­r, mely szerint Szabolcs, a HRM lelkes olvasója, valamint megátalkodott Dream fan, a Voices UK angol fan club-tól szerzett két "Aftershow" belépőt, mely azt jelentette számomra, hogy a bulit követően végre szemtől-szemben találkozhatom kedvenceimmel. Mielőtt azonban szólnék erről a nagyszerű találkozásról, átadom a szót egy Dominici rajongónak, JLT kollégának... Dominici Sokan furcsán néztek rám, mikor elmondtam hogy én csak Charlie Dominici és zenekara kedvéért látogatok ki június hatodik napján a pecsába. Sokan nem értettek, de én nem zavartattam magamat és óriási lelkesedéssel készültem a jelenleg kecskeméti (!) lakos Úriember koncertjére. Számomra az O3 Trilogy második része az utóbbi idők egyik legtöbbet hallgatott lemeze, ha valami akkor ez a lemez igazán nagyot ütött nálam. Nemcsak Charlie mester hibátlan éneke miatt, hanem mert egy elképesztően tehetséges fiatal csapatot szedett össze. A lemezen hallható zenészi teljesí­tményre bárki büszke lehetne, remek példa ez a fiatal zenészeknek, hogy lehet már fiatalon is igen magas fokon zenélni. Persze azt is fontos kiemelni, hogy bőven lehet még hová fejlődnie a srácoknak, és ha ez folyamat egyenletesen jó ütemben halad, akkor egészen kiváló muzsikusokká válhatnak. Nagyon kí­váncsi voltam arra, hogy az album után élőben is jól tudják-e prezentálni a dalokat. Ennyi "előzményt" követően rá is térhetünk a koncertre. Mivel az este tí­z órás "csendrendelet" miatt pontosan kell befejezni a hangoskodást, hét óra előtt tí­z perccel vette kezdetét Dominici Tanár Úr és csapatának műsora. Itt kell megjegyeznem, hogy nem sok idejük volt beállni és belőni a cuccot, mivel igencsak későn estek be a Petőfi Csarnokba. (A hí­rek szerint forgalmi dugóba kerültek...). És ez a késés, valamint az ebből adódó sietség sajnos a hangzásra is rányomta a bélyegét. A basszusgitár nagyon halkan szólt, szinte semmit nem érzékeltem belőle azon a helyen ahonnan néztem a bulit. Ahogy Pearl69 barátom megjegyezte dob is lehetett volna hangosabb, de azt még lehetett hallani. A billentyűvel és a gitárral nem volt gondom, és Charlie-t is tökéletesen lehetett hallani. Ha a hangzás hibáitól eltekintek, egy remek előadást láttam. Egy intro-szerű valami után az új lemez legjobb nótájával a Nowhere To Hide-al kezdték a műsort. Elképesztő ez a dal élőben. A lemezt hallgatva is libabőrös lettem, élőben pedig majdnem dobtam egy hátast. Ahogyan az első riffet elkezdte (az egyébként svájci) Brian Maillard gitáros játszani, tudtam hogy itt nem lehet hiba. Játszott a srácokon hogy lelkesek és érezni lehetett hogy szeretik amit csinálnak. Brian játéka nekem nagyon bejött. Ha nem láttam volna korábban Paul Gilbert professzort, akkor Brian Maillardnak adnám az év gitárosa cí­met. Engem lenyűgözött. Szólói í­zlésesek voltak, nem játszotta agyon magát, nem tekert össze-vissza, csak pusztán érzéssel és átéléssel játszott. Brian testvére Yan precí­zen, pontosan hozta a nem túl könnyű dobtémákat. Pearl kollégával meg is jegyeztük, hogy nem fakezű a srác. Americo Rigoldi billentyűs is szép perceket szerzett nekünk játékával, és emberileg is nagyon szimpatikus volt ez a nem egészen 24 éves arc, ahogyan végig mosolyogta a bulit, és a koncert után is nagyon kedves volt. A basszer Ricardo hangszere sajnos nem úgy szólt, ahogyan kellett volna és ezért nem is tudok mit í­rni róla. Látszott rajta is ahogy a többieken is hogy képzett zenész, de az a tény, hogy semmit nem hallottam játékából az est egyik kellemetlen pillanata. Egyébként a srácok Solid Vision néven működtetnek egy zenekart, ajánlom minden progresszí­v zene rajongó figyelmébe. És akkor szóljunk Charli Dominici-ről. (Aki engem Robert De Niro-ra emlékeztet) Nem véletlenül használtam előbb a Tanár Úr kifejezést. Amit ezen az este produkált azt nehéz szavakkal kifejezni. Olyan érzésem volt, mintha a fénykorában lévő Midnight-ot vagy Geoff Tate-et hallanám. (nem kétséges hogy az emlí­tett énekesek hatással lehettek Dominici-re hiszen amikor a Dream Theater-el kiadta a When dream and day unite cí­mű mesterművet akkorra a Crimson Glory már 2 lemezen túl volt, és a Queensryche is megjelentetett addigra 3 nagylemezet.) És amikor ezt megosztottam jelenlevő ismerőseimmel erős bólogatás volt a válasz. Azt hiszem, ezt hí­vják bombaformának. Egy fals, hamis hang sem hagyta el Dominici torkát, néha elképesztő távolságról énekelt a mikrofonba, röviden: hibátlan volt. Mozgáskultúrája ugyan elég mosolyogtató volt, de ez legyen a legnagyobb gondunk vele. Rajta is látszott hogy élvezi a muzsikálást, és ez az én szememben nagyon fontos. A Greed, The Evil Seed cí­mű dal is nagyon nagyot ütött élőben, ahogyan néztem az emberek reakcióit nem csak nekem tetszett az amit a fiúk csináltak. A School Of Pain cí­mű szerzeményben Charlie elővette mélyebb orgánumát is, és ezzel bennem el is dőlt a dolog: Ezen túl fanatikus Dominici rajongó leszek. Már a koncert előtt is tudtam hogy nagyon jó énekes, de amit ezen az estén hallottam, arra nem számí­tottam. Emlékeim szerint elhangzott az instrumentális The Monster és (a) The Calling cí­mű dal is, amikről szintén csak jókat lehet elmondani, a fiúk minden erőlködés nélkül hozták a helyenként komplex, összetett témákat. És ami engem kicsit meglepett, hogy a közönség is vette a lapot, az embereknek úgy látszik, tetszik ez a fajta muzsika. 40 perc játék után Charlie egy gyors "Viszlát" kiáltással köszönt el, és az volt az első gondolatom, hogy miért csak 40 perc, Én az egész Trilogy-t akarom hallani, de ez inkább már csak egy kósza gondolat volt, hiszen egy csodás énekest láttam, aki megmutatta hogyan is kell ebben a stí­lusban énekelni. Nagyon nehéz helyzetben leszek, amikor az év végi TOP 10 koncertet kell majd összeállí­tanom. ESP, Kamelot, Jorn, Spock's Beard, L.A. Guns és most Dominici mester. Ennél gyengébb évünk sose legyen, és még nincs is vége... JLT Dream Theater A Dominici koncerttel olyannyira nem volt vége a 2007-es buli áradatnak, hogy egy gyors lepakolást követően, pontban nyolc órakor felharsant a Dream Theater lemezek anyagából összeollózott intro, lehullt Portnoy gigantikus dobcuccáról a lepel és elkezdődött az ötödik magyar DT koncert. Az előző napi, Linz-ben tartott előadás szetlistájának ismeretében nem lepődtünk meg, hogy a Metropolis album nyitó darabjaival, az instrumentális Overture 1928, Strange Deja Vu kettőssel kezdtek Petrucciék, akiken az első pillanatoktól kezdve látszott, hogy bomba formában vannak. Az első taktusoktól szinte felrobbant a szí­npad. Nem is csoda, ha lendületesen indult a buli, hiszen a magyar közönség ezúttal is olyan kirobbanó hangulatot teremtett, amelyről minden zenész csak álmodik. A Scenes lemez lehengerlő klasszikusai után egy újabb nagyon várt darab, egy örök klasszikus a Take The Time következett, mely szinte átdübörgött rajtunk. Ezen a ponton már érezhető volt, hogy az este legfőbb pozití­vuma a tökéletes műsorválasztás lesz. Az álom nyitányt természetesen az új album bemutatása követte, még ha í­zelí­tő szinten is. A korong két szigorúbb darabja, a Constant Motion, és a The Dark Eternal Night robbant az arcunkba. A buli előtt arról beszélgettünk barátaimmal, hogy valószí­nűleg akihez nem áll annyira közel az ...Eternal "brutalitása", (pl. hozzám) még az is élvezni fogja a koncert verziót. Így is lett. Mindkét szerzemény tökéletes tanúbizonyság volt annak, hogy hogyan lehet az "agyas" és a "durva" zenét egyesí­teni. Ami nagyon meglepő volt, hogy LaBrie hangszálainak mennyire jól feküdtek ezek a nem éppen finom motí­vumok. James egyébként -egy ,két "elmászástól" eltekintve remekül énekelt. Úgy tűnik a néhány éve tartó jó formája állandósulni látszik! A zenészek teljesí­tményéről egyébként lehetetlenség újat mondani. Hangszereik tökéletes urai, mindent tudnak, sőt valószí­nűleg még azt is, amit nem kell. Portnoy-nál manapság már nem az a poén, hogy a nyaktörő tempók közben feláll, hanem az, hogy miközben játszik, folyamatosan beszélget (!!!) a technikussokkal, iszik, és még ki tudja mi mindent nem csinál... Petrucci, -aki mióta nem láttuk egy kissé megemberesedett-, állt kezében gyönyörű Music Man-jével és csak tolta a szebbnél szebb dallamokat, illetve a keményebbnél keményebb riffeket. Myung új hangszerrel érkezett Budapestre, amely nem csak szép, de nagyon jól is szól. Talán még sohasem lehetett ennyire jól hallani a "néma mester" játékát. Jordan Rudess, a kopasz varázsló is hozta, amit megszoktunk és várunk tőle. Elképesztően precí­z uniszónók Petruccival, finom zongorajéták és brutál billentyűs mágia keveredése. A műsor, mely a két új dalt követően a Train album egyik 10 perc feletti darabjával folytatódott (Endless Sacrifice) minden igényt kielégí­tett. A zenekar kilenc sorlemezéből öt képviseltette magát ezen az estén. A When Dream And Day Unite, az Awake, a Falling Into Infinity, és a Six Degrees Of Inner Turbulence korongokról ezúttal nem hallhattunk részleteket. A dalszerkesztésnél rendkí­vűl ügyesen találták el a keményebb és finomabb pillanatok arányát. Kiemelkedő volt az Images lemez Sorrunded-jének új, bőví­tett verziója, amely szerzemény ebben az új ruhában, -eddig nem hallott szólókkal kiegészí­tve- a koncert egyik legkellemesebb meglepetése volt. A Dream Theater-től az utóbbi években azt szokhattuk meg, hogy egy-egy koncertjük két és fél, három órát tart. Ezúttal, mivel előzenekaros "verzióban" turnéznak, a rendes játékidő mindössze másfél óra volt, melyet a Home varázslatos dallamaival zártak. Néhány percnyi várakozás után előbukkant a magyar mezbe öltözött Portnoy (ekkor még biztos nem tudott az újabb foci fiaskóról) és felcsendült a Spirit Carries On, mellyel a dalok versenyét -négy szerzeménnyel -, a Scenes lemez nyerte, melyből valószí­nűleg a zenekar eddigi történetének legnépszerűbb korongja. A koncert záró darabja nem az altatódal kategóriában indult. Az As I Am dallamos "kőkeménysége" ideális búcsúnak bizonyult. A koncerten elhangzott dalok: 1 Overture 1928 2 Strange Deja Vu 3 Take The Time 4 Constant Motion 5 The Dark Eternal Night 6 Endless Sacrifice 7 I Walk Beside You 8 Surrounded (extended) 9 Panic Attack 10 Forsaken 11 Home Ráadás: 12 The Spirit Carries On 13 As I Am Outro Alighogy elhalltak az utolsó hangok, Szabolcs-al máris a Back Stage bejárathoz rohantunk, hogy minél előbb találkozhassunk a DT tagokkal. Az autogramra várakozók hadán áttörve négy másik kiválasztott társunkkal együtt bejutottunk a szí­npad mögötti területre, ahol már lázasan bontották a "motyót". Nemsokára bevezettek minket a Catering részre, ahol néhány félig elfogyasztott rántott szelet mellé leülve vártuk a nap hőseit. Nemsokára fel is bukkant Jordan, aki készségesen fogadta gratulációinkat, és a közös fotózás sem riaszotta el. Mint, ahogy szí­vesen állt gépünk lencséje elé James LaBrie is, aki őszinte arccal dí­csérte a magyar közönséget. Kis idő múlva előbotorkált John Petrucci is, aki láthatóan nagyon fáradtan, de társaihoz hasonlóan, készségesen tűrte "zaklatásainkat". Mivel sejtettük, hogy a megközelí­thetetlen John Myung nem fog meglátogatni minket, már csak személyes nagy álmomra vártam, egy fotóra Mike Portnoy-al. Nem jött össze... Mike hagyta el utoljára az öltözőt. Amikor felbukkant, széles mosollyal arcunkon integettünk neki, hogy jöjjön közelebb, ő morcosan, kezével legyintve bevonult egy szobába, majd egy fél perc múlva az egyik,- egyébként rendkí­vül szimpatikus és segí­tőkész- biztonsági őr közölte velünk, hogy a turné menedzser kéri, távozzunk, mert Portnoy nem fog kijönni. Nem tudom, mi volt az oka ennek a nem túl barátságos gesztusnak - talán fáradság, vagy egy hirtelen jött bosszúság, - minden esetre attól az embertől, kinek rajongó barátságáról ódákat hallunk zengeni egy kicsit mást vártam volna. De hát ő is csak ember...Az élmény ettől függetlenül felejthetetlen. Portnoy-al pedig talán majd a jövő héten a Fields Of Rock fesztiválon sikerül találkozni! Külön köszönet a Showtime-nak, Szabolcsnak és a Voices UK-nek! Kép és szöveg: Brinyó