#32: Randy Bachman, Roger Daltrey, Al Di Meola, Buddy Guy, Rolling Stones

írta Hard Rock Magazin | 2018.07.31.

A júniusi számmal megcsúsztunk kicsit, de most behoztuk a lemaradást. Bigfootnak a fesztiválszezon közepén is jutott ideje összedobni egy újabb ötöst, bár őszintén szólva némelyiket már elég régen érlelgette a tarsolyában. Ám érdekes módon a legújabb megjelenésű a legrégebbi anyag: a Rolling Stones július 13-án jelentette meg egy ritkaságokkal teli 1999-es koncertfelvételét. De a többi név sem kisebb a felsorolásban, úgyhogy érdemes elolvasni specialistánk sorait.

A kanadai gitáros nem lacafacázott, amikor felvette ezt az albumot. Egyrészt a Beatles azon tagjának dalait vette górcső alá, aki a legtitokzatosabb volt a Négy Gombafejű közül, másrészt, Lennonhoz és McCartney-hez képest George Harrisont elég kevés dalban jegyzik, mint szerzőt.

Bachman jórészt a Beatles életműből választott George Harrison nótákat legújabb albumához, továbbá egy szólódal és egy Travelling Wilburys-feldolgozás is hallható rajta. Nos, hősünk igencsak belenyúlt a szerzeményekbe, néhol a zenei lényeget is totál újraértelmezte. Például a mindenhol jól ismert Here Comes The Sunt reggae-vé alakította át, vagy a Something lírájából bluest csinált. A While My Guitar Gently Weeps is súlyosan torzított rocknótává fajult az eredeti, szintén halk lírához képest. Ebben Walter Trout is Bachman segítségére volt. A gitár nem lágyan sír, hanem súlyosan vinnyog. Talán a Taxman az egyetlen, ami nagyjából érintetlen maradt, ám itt is kellőképpen hard a gitáralap.

Ezek a saját felfogások nem sültek el rosszul, viszont a You Like Me Too Much esetében mindenkit bátorítok, maradjon az eredeti Beatles verziónál, mert Bachman átdolgozása inkább egy Bud Spencer-Terence Hill filmbe való, ahogy kamaszkorom két hőse a pálmafák alatt osztogatja súlyos maflásait. A Between Two Mountains a kakukktojás, mert ez Bachman szerzeménye, emlékdal a 2001-ben elhunyt Harrisonnak, aki idén lenne hetvenöt éves. A lemez végén visszatér a téma, keretbe foglalva a feldolgozásokat.

Dicséretes dolog, hogy ennyire a saját felfogást tolta előtérbe az alkotó, ám néhány esetben úgy érzem, átesett a ló túloldalára, és a jelentős változtatások nem tettek jót egyes daloknak. Mindenesetre Randy Bachman hetvennégy évesen sincs híján a kreatív ambícióknak, és ezt a lemez fényesen bizonyítja.


Új The Who-album a kanyarban sincs, Wilko Johnson önállóan adott ki lemezt – pedig felmerült, hogy folytatják közösen –, így Roger Daltey is szólóproduktumainak számát gyarapította ebben az évben. Nagyobb részben feldolgozásokat készített, amolyan „Kedvenc dalaim” album lett: hallunk Stephen Stillst, Stevie Wondert, de Nick Cave is itt van egy szerzeményével. A kísérőzenészek közt viszont ott találjuk Pete Townshendet is.

Koncepció nem igazán érhető tetten az albumon, és az energia sem buzog olyan nagyon a dalokban. Amilyen tökös albumot sikerült összehozni Wilko Johnsonnal négy évvel ezelőtt, ahhoz képest most hiányolom az energiát. Pedig Daltrey öregkorára is egy lendületes előadó, de ez az album nem az. Ha rosszindulatú vagyok, azt mondom, öreguras, különösen a második félidőre, ahol majdnem sikerült elaludnom. Nem értem, hogy miért kellett ennyi lassú, lírai számot egymás után feljátszani. Daltrey egy vérbeli rockénekes, nem jellemző rá, hogy ennyire lírai hangulatban legyen.

Az album ígéretesen kezdődik, mert a címadó rendesen pörög, és az utána következő Stephen Stills-dal akusztikus fantáziája is nagyon a helyén van – Townshend kitesz magáért. Kár, hogy a kezdeti sebesség később alábbhagy, a végére pedig teljesen elfogy. Nem vagyok a lírai dalok ellen, ám egy rocklemezen nem ilyen arányban kellene jelen lenniük.

Számomra ez egy olyan alkotás, amit az alkotó önmagának készített, békésen eldanol a stúdió mélyén, közönségének viszont csalódást okoz, mert egy ilyen fazontól nem ezt várják. Pedig sok ilyen lemez látott napvilágot más előadóktól, Daltrey produkciója annyira nem sikerült jól.


Rég megszoktuk, hogy az amerikai gitárzseni kétszáz fokon ég, már ami a munkásságát illeti, és sokszor nagyon különböző stílusú munkákkal rukkol elő (2013-ban egy Beatles tribute albumot is kiadott). Némelyik nem is biztos, hogy belefér a jazz, jazz-rock műfajba, ahova a legtöbben elhelyeznénk őt.

Ezen a lemezen jórészt az akusztikus gitár dominál, szóval a műfaji elhelyezés ismét necces, mert hallunk jól ismert pörgős, „meolás” fantáziákat, játszik szép romantikus dallamokat és találunk a flamenco zenére hajazó, kicsit őrültebb futamokat is. Nem múlt el a néhai Paco De Lucia hatása zenéjéből – sokat dolgoztak együtt régebben. A felvételeken a basszusgitáros szerepét is magára vállalta hősünk.

Az egyik legkiválóbb szerzemény a Cerreto Sannita. Meola a pörgő szólórészt megosztja Kemuel Roig billentyűs játékossal, aki egy káprázatos szólóval járul hozzá a dalhoz. A következő, a Notorius is igen különleges, hiszen az érdekes alaptéma mellett Meola saját magával vív gitárpárbajt, elektromos és akusztikus formában, hála a stúdió lehetőségeinek. És ezt hűti le a Frozen in Time lírai, savas témája.

Nagyon figyelemreméltó az ütős kíséret, melyet nem Kaszás Péter követett el: Ritchie Morales a ritmuskíséret mellett nagyon finom megoldásokkal színezi az egyébként is kiváló muzsikát.

Azt gondolom, ebben az albumban nem csak Al Di Meola rajongói vagy a jazz rock szerelmesei találják meg örömüket. Szerteágazó, sokfelé kitekintő, mégis jellegzetes alkotás, és már az első taktusokból felismerhető, ki játszik. Röviden: mestermű!


Irigylésre méltó, hogy valaki nyolcvankét évesen ennyire élettel teli és optimista. Legalábbis nekem ez jut eszembe, amikor hallgatom az aggastyán blueslegenda új albumát. Nem nagypapis, nem totyog, nem nyúl a járókeretért, hanem odavág a maga nyers őszinteségével. Mindezt parádés vendégsereggel prezentálja, hiszen itt van Mick Jagger, Keith Richards, Jeff Beck és James Bay is. Valamennyien britek, érdekes, hogy újvilági nagynevű vendég nem szerepel.

Már a címmel is pozitív üzenetet sugall, bár maga a dal kicsit szomorúan hangzik. És mindjárt ott van a következő nóta: Blue No More – vagyis, Soha többé szomorúságot. Ez a bekezdés talán nem az elejére kívánkozna, de rettenetesen feldobott, amikor először hallgattam végig az öreg bluesjátékos lemezét.

Az album színtiszta rhythm & blues zenét tartalmaz, semmi eltévelyedés, a Hobo Blues band legelső műsorának címe jut eszembe: ’Vissza a gyökerekhez’. És ebben Buddy Guynak nincs párja, fantasztikusan nyomja most is gitárján az ősi fekete zenét, és valami eszméletlenül énekel.

A Few Good Years – így kezdődik a lemez. Reméljük, egy jó pár év még adatik az öregnek, főleg sok ilyen lendületes blues nótával. Aztán a slow blues vonal is rettenetesen jól gurul, baromi jók azok a halk, finom csípések, amiket odapakol ének közben.

Keith és Jeff beszáll az egyik slow bluesba, a Cognacba és fantasztikus gitárhármast produkálnak, egyszerűen nem lehet nem felismerni a három gitárzseni játékát. Az egyik legvibrálóbb felvételt sikerült összebarkácsolniuk az albumon. Mick is egy lassú bluesba, a You Did The Crime-ba száll be, ám hiába is várjuk, hogy énekeljen. Inkább a herflit fújja öreg barátjának, egyik példaképének. Jó kis hangszerpárbajokat vívnak ebben a hét percben. És még egy vendégről említést kell tennünk: ő James Bay, aki a már említett Blue No More-ban közreműködik. A brit srác mindössze huszonnyolc éves, ám valami hihetetlen érettséggel énekel egy fantasztikus blues kettőst Buddyval. Mintha nem lenne köztük ötvennégy év korkülönbség.

Nem tudom, ebben az évben készül-e ennél jobb album a blues műfajban, nekem Buddy Guy lemeze toronymagasan vezet, és ez nem elsősorban Mick Jagger, Keith Richards, Jeff Beck vagy James Bay miatt van így.


Az utóbbi néhány évben jó pár archív élő kiadvány látott napvilágot a Kövek koncertarchívumából. Legutóbb ezt a majd húsz évvel ezelőtt lezajlott amerikai fellépést tették közkinccsé – DVD-n, CD-n és LP-n is kapható. 1999 első félévében zajlott a ’No Security Tour’, jórészt Amerikában, a végére azért átugrottak az öreg kontinensre is pár buli kedvéért.

Az élő kiadvány az áprilisban megrendezésre került két San José-i koncertből áll össze. (Figyelmeztetés: Nem ugyanaz, mint az ugyanezzel a címmel megjelent album 1998-ban, azt a ’Bridges To Babylon’ turné egyes állomásain felvett dalokból szerkesztették.) Szóval mondhatjuk, hogy folytatták az 1997-ben megjelent ’Bridges To Babylon’ album promóturnéját, pár számot játszottak is róla. Azonban a koncertmenüt alaposan átvariálták. Azért az alap koncertszámokat bennhagyták, ám nem kis meglepetésre kihagyták a Get Not, és nem halljuk Keith Happyjét sem. Ellenben kapunk olyan csemegéket, melyeket nem túl gyakran adnak elő élőben. Itt a Live With Me a ’Let It Bleed’-ről, a ’Some Girls’ album címadója és nagy örömömre felcsendül az 1964-es első album nyitódala, Chuck Berry rock and rollja, a Route 66.

Nem mondok azzal újat, hogy Mick, Keith, Charlie és Ronnie technikailag nem biztos, hogy a világ legjobb zenészei, ám amit a Start Me Upban művelnek, nos, fáj – és akkor még finom voltam. De becsületükre legyen mondva, bent hagyták. Igen, emberek csinálják, néha hibáznak. A többi dal viszont jól szól, egy ereje teljében levő zenekar nyomul, melyről elhisszük, hogy a világ legjobb rock and roll bandája.