Karmazsinvörös ragyogás: King Crimson – Müpa, 2018. 06. 29.

írta Bigfoot | 2018.07.02.

A King Crimson még a progresszív rock zenekarai közt is progresszívnek számít. Mert áttörte azokat az egyébként tág zenei határokat, amit kortársaik felállítottak. Átlendültek a végtelenbe – hogy Arthur C. Clarke egy fontos gondolatát idézzem –, sokkal merészebben belevitték zenéjükbe a kortárs zene elemeit, mint például az Emerson Lake & Palmer vagy a Yes.

Robert Fripp mindig is azt csinált, amit akart, azzal dolgozott, akivel akart. Nem azt mondom, hogy mindegy, ki játszott mellette, mert valahogy kiváló érzékkel találta meg a legjobb zenészeket maga köré, és ez a mai napig érvényes. A színpadon nincs reflektorfényben, nem gitárhős. Illetve az, hiszen sok gitárosra gyakorolt nagy hatást. Nem szántja fel a színpadot – sosem tett így –, csak egy széken ülve oldalt irányítja a világ egyik legkülönlegesebb zenéjét játszó bandát lassan öt évtizede. Az antisztár tipikus példája, interjút szinte lehetetlen kicsikarni tőle, egy szót sem szólt hozzánk a buli alatt. De ha végigvesszük a Crimson-diszkográfiát, nem találunk benne olyan alkotást, mely kompromisszumos lenne.

Bár stúdióalbumot rég készítettek, a mai napig e szellem nevében működnek. Sosem lehet tudni, Fripp milyen újdonsággal áll elő. Az utóbbi időben például megháromszorozta a dobosok számát egy normál alakulathoz képest. A Crimsonnál egyébként is hangsúlyos volt a ritmusszekció, nem csak bonyolultsága miatt, hanem a zene időnkénti energikusságához nagyban hozzájárultak az épp aktuális bőrsanyargatók. Most a három dobossal ez a bizonyos energia nem csak megháromszorozódott, hanem a komplexitás is hatványozódott. Azt gondolom, a zene leghangsúlyozottabb része ez a dobtrió, akik a színpadon is elől helyezkedtek el.

Számomra a hármas dobjátéknak óriási szerepe volt abban, hogy ez a koncertélmény ennyire maradandó lett. Gavin Harrison, Pat Mastelloto és Jeremy Stacey döbbenetes ritmusokat produkáltak együtt, egymásnak adogatták az alapritmust és a szóló- vagy díszítő témákat óramű pontossággal. Ha csak dobtrióként funkcionáltak volna a bulin, az is páratlan lett volna. Jeremy Stacey amúgy billentyűs hangszereken is aktivizálta magát – nem is rosszul. Talán nem hangzik merészen, ha azt mondom, a King Crimson jelenlegi felállásában a dob a legmeghatározóbb hangszer.

A többiek hátul, egy emelvényen végezték dolgukat, azért mindenkit megnyugtatnék, nem a háttérben. Mel Collins több mint negyven év után, 2013-ban tért vissza a zenekarba. a hetvenes évek elején ő fújta a szaxofont és a fuvolát a ’Lizard’ és ’Islands’ albumokon, utóbbi valahol a progresszív rock és a kortárs komolyzene határán mozog. Játéka nélkül ez a koncert biztos, hogy nem így hangzott volna. Sok önálló részt kapott, ám amikor csak aláfestett, az is nagy élmény volt. A buli elején még a Himnuszt is eljátszotta, igaz, nem teljesen Erkel kottájából, hanem olyan crimsonosan. (Jézusom, mi lesz így a NER-rel???)

Tony Levin 1981-óta mindig ott van a fedélzeten, amikor Fripp kapitány hívja. Basszusgitár, elektromos bőgő, vagy Chapman Stick – nem csak a ritmusszekció tagjaként teljesített, főleg az utóbbin kelt önálló életre. Azt hiszem, ezen a hangszeren több lehetőség van kibontakozni, mint egy basszusgitáron. Bill Rieflin, aki a 2013-as összeboruláskor még dobolt, mostanra a billentyűs hangszereknél serénykedett. Nem szólózott, aláfestett, ám enélkül nem lett volna teljes a hangzás.

Jakko Jakszyk, ha úgy tetszik, a frontember. Ott állt az emelvény közepén, a gitáron ő vitte a szólórészeket, amikor énekelt, orgánuma emlékeztetett a néhai Greg Lake-re, amikor még fiatal volt. A buli vége felé sajnos elment a hangja, köhögött, kicsit kínlódott a ráadásban. És végül a ceremóniamester: Robert Fripp egy széken ülve gitározott, mozdulatlanul, szinte rezzenéstelen arccal. (Ehhez képest komikusnak tűnt, ahogy egy laza mozdulattal eldobta zakóját a kezdéskor.) Néha egy szólót bevállalt, ám ezek úgy szóltak, mint azokon a bizonyos klasszikus lemezeken,  ami védjegye a Crimson hangzásának. Ritka hajával, szemüvegben inkább emlékeztetett egy nyugdíjas könyvelőre. Ha végigmegy az utcán, senki meg nem mondaná róla, hogy a rocktörténelem egyik legfontosabb figurája. Néha ő is színezett egy előtte elhelyezkedő billentyűs soron, ám inkább irányította az eseményeket, a fején levő fülesen keresztül.

Minden a zenéről szólt. Semmi díszlet, semmi különleges fénytechnika, csak a puritán reflektorfény szolgáltatta a világítást a nyolc muzsikusnak, akik száz százalékosan tették a dolgukat.

A repertoár leginkább a 69-74 közti korszakról szólt, három tétel elhangzott az 1981-es ’Discipline’ albumról is. Az első albumot egy tétel kivételével végig eljátszották, sok részlet felcsendült a ’Lizard’-ról is, főleg a második részben. Persze, hogy nem úgy szólt az Epitaph vagy az Easy Money, mint régen – hasítottak a három dobbal! Különösen a már említett ’Discipline’ szerzeményei tértek el az eredeti elektronikus hangzástól. A második felvonás viszont száz százalékban a korai időszakot elevenítette fel, amit a jelenlevő műértő közönség szerintem abszolút nem bánt. Szám szerint nem olyan sok dal hangzott el, ám ezek közül alaposan elnyújtottak párat a lemezváltozatokhoz képest, pedig a Crimson időnként a stúdióban sem fogta vissza magát, már ami az improvizációkat illeti.

Mi mással ért volna véget a buli, mint az In Court Of The Crimson King és a nagy sláger – ha ez a szó helyénvaló a King Crimson esetében – a manapság teljesen aktuális 21st Century Schizoid Man előadásával az első albumról. Érdekes, hogy a Crimson már debütálásakor elkészítette az egyik legjobb albumát, és ismerjük el, nem sok banda képes ilyen erős bemutatkozásra.

Három óra tiszta játékidőt kaptunk, csodás repertoárral, melyet folyamatosan variálnak a turnén. Pedig az ember azt hinné, egy minden hangban begyakorolt műsort mindenhol ugyanúgy előadnak. Ha sportnyelven mondanám, akkor a King Crimson világrekordot állított fel zenei tudásban, igényességben, melyet nagyon nehéz lesz megdönteni.

Set 1: Drumsons Of Welcome / Larks' Tongues in Aspic, Part One / Moonchild / Tony Levin Cadenza / Jeremy Stacey Cadenza / Larks' Tongues in Aspic Part Two / Elephant Talk / One More Red Nightmare / Discipline / Indiscipline

Set 2: Drumsons Of Continuing Invitation / Cirkus / Dawn Song / Last Skirmish / Epitaph / Larks’ Tongues In aspic Part Five / Easy Money / Larks’ Tongues In Aspic Part Four / Starless /// The Court of the Crimson King / 21st Century Schizoid Man

Szerző: Bigfoot
Fotók: Tony Levin, King Crimson
Köszönet a Müpának!