Egyszerűen, k*rva jól - rock’n’roll: Black Stone Cherry – Barba Negra Track, 2018. 06. 16.

A BKV egy székrekedéses csiga tempójával vánszorog át a városon, közben a hátamból kiinduló zsibbadás próbál emlékeztetni, hogy kvázi minden, rockkoncerten bevett mozdulat per moment tiltott (ezt úgyis lesz.rom), egyáltalában, színjózanul is csak 80 százalékban vagyok jelen magamban. Az ilyen napra mondják, hogy eleve el van cseszve. De azt is mondják, a zene mindenre gyógyír. Ezt ráadásul én mondom. Ahogy átlépem a Track bejáratát, kitárom a karom. Hangok, droppos riffek, tiétek a történet. Meséljetek, mi újság Kentuckyban?

Kaptam párszor, hogy rajongóként írok koncertekről, zenekarokról. Túl azon, hogy könyvelőként vagy oltáskritikus sárgarépaárusként kevéssé lenne olvasmányos bármely írásom, lehet benne valami; olyan koncertekre járok, amiket eleve szeretek hallgatni. Így amikor jött a lehetőség, hogy írjam meg a számomra alig ismert Black Stone Cherry-t, módszert váltottam: maradtam laikus. Nem néztem utána a bandának, nem olvastam interjúkat, melyik dalnak mi a háttere, mikor kit, hogyan és hányszor... igazából csak a White Trash Millionaire-t hangosítottam fel jobban, mikor bekerült a lejátszómba. Szóval a feladat adott: lássuk srácok, mennyire tudtok elvarázsolni?

Nem értem be kezdésre. Egy Bob Marley dal hangjai (Stir It Up) közepette  beálltam a szellősen félháznyi tömeg centrumába, közvetlenül egy komolyan besörözött srác mögé, aki lankadatlan szorgalommal próbált becserkészni egy nálánál 15 évvel idősebb, viszonylag karbantartott MILF-et és a Me and Mary Jane hamisítatlan déli riffje alatt már a színpadot fixíroztam.

Tökig lógatott gitár, talk-box, színpadot faltól-falig fedő pályagörbe, naná, hogy a gitáros ragadta meg elsőnek a figyelmem. Ben Wells  kicseszett jelenség a színpadon.  Külön érdem, hogy a gatyarohasztó melegben egészen a koncert közepéig bírta bőrkabátban, bár gyanítom, miután levetette, a roadok vödörrel merték ki a belőle a vizet. A figura rohangált, gitárt lóbált, zúzott, bespeedezett muslincaként oszcillálta körbe a deszkákat. Hősöm lett, kétségtelenül.

Mellette Jon Lawhon (szintén nem egy lecövekelt figura) egy olyan basszeron tépte a húrokat, aminek színe pontosan adta a szocreál kerületi tanuszodáinak libafoszöld-klórozottkék közötti kikeverhetetlen árnyalatát. Kissé lekoppant az állam, mikor két szám között átadta a roadjának, és kapott egy másik UGYANOLYAT!!! A tíz húr mögött egy originális southern figura (szakáll, bajusz, barna göndör rőzse) épp a sz@rt is kiverte a dobfelszereléséből, szinte sajnáltam a cuccot. John Fred Young kiváló dobos, ott van fíling is – ehhez a zenéhez kötelező – és a leglassúbb blues közepette is úgy bánt a dobjával, hogy nagyon szeretném neki bemutatni az anyósomat…

A három showmant kiválóan ellenpontozta a színpad közepén álló Chris Robertson, aki inkább ének- és gitártudásával nyűgözött le olyanokat is, akiket egyébként nem könnyű. A srác torkában eredendő tehetség van, érződik a tanulás, tudás is, és hála a Sennheiser Istenének, így sem akarja széttechnikázni a dalokat. Gitártudásáról annyit, hogy leggyakrabban ő játszotta a szólókat. Ja, én meg kinéztem a Helixet a lába alól… Milyen szépen szól az a cucc…

Hangzásban egyébként ott van a csapat, a gitárok hangszínei kellően változatosak (simán van, hogy csak színezésre használják az egyiket), a basszer tisztán dörmög, torzítva kellemesen zúz, a pergő, a cinek eltaláltak, és egyáltalán, végig azt éreztem, hogy nagyon együtt van a hangzás. Néhol bátrabb, kisérletező, máshol inkább hagyományos, mindig kicsit más, de folyton megmarad egy vonalon. Nem mondom, hogy minden hang a helyén volt, de elég közel álltak hozzá.

Na de: koncert! Írtam, casual jelleggel toltam a bulit, így ha lesz is kislányos lelkesedésem, az a pillanat hatására születik. Nos kérem: A kisded tizenhat húr hosszú, súlya két óra, és mikor a seggére vertek, sírás helyett pofán rúgta a dokit és felcsípte a nővérkét… Érthetőbben: srácok, BSC-ék engem ezzel a bulival megvettek! Nem tudom, miért, hogyan (a stílust elismerem, de ritkán hallgatom), de együtt mentem végig a bandával  a southern rock itt-ott kitágított határú mezsgyéjén. Legyen szó hagyományosabb texasi zötyögésről (pl. Fried’ vagy a Family’), 2000-es éveket idéző zúzdásított dalról (mondjuk a Boom Boom), vagy olyan szerzeményekről, ahol azt hihetnénk, lefóliáztak egy chicagói bluesmant ‘60-ból és kicsomagolták egy mai cuccokkal felszerelt próbateremben, valahogy midenben benne voltam! Az ég szerelmére, még a Hoochie Choochie Mant is elkaptam, pedig játszották vagy negyed órán át! Soha nem szerettem, SOHA! Mégis… Elkezdték, én meg átvettem... És simán elszálltam! Semmi párlat, maláta, egyéb nem keringett az ereimben, mégis kiszakadtam a testemből, ringatóztam, vagy tök tudja, mit csináltam, közben a lelkem szállt erre-arra. Elém villantak régi emlékek, arcok, jófajta sztorik, és olyan napfényes-nyári módon sima, egyszerű lett minden. A dal végével – valahogy pont olyan hosszú volt, amilyennek lennie kellett – néztem körbe: Ez most mi a f.sz volt, gyerekek?

Ugyanilyen, bár nem ennyire erős trip volt a Bad Habit... Szinte láttam magam előtt a poros amcsi  országút melletti kocsmát, odabent a fülledt levegőt kavargatja egy nyikorgó ventillátor, és két, minimum C-kosaras MILF szürcsölgeti édeskés piáját a ragadó asztalok felett. Kihívó ruháikkal és bármire kész tekintetükkel feledtetik, hogy közelebb a  4X, mint a 3, és ahogy belépek… Akarom mondani: szóval a koncert!

Ahogy írtam, végigvettük az egész palettát és még a leülősebb részeknél sem éreztem, hogy „jó, jó, de történjen már valami”. Ennek egyik oka a kiváló dobos – iszonyat energiával töltötte fel a lassúbb, nyugisabb részeket is –, másrészt a színpad, a látvány, harmadrészt pedig a tökéletesen hiteles előadásmód és az, hogy a zenészek is élvezték ezt az egészet. Nyilván nem hallgatom itthon  a ‘Black To Blues’-t, és a ‘Family Tree’ se lesz gyakori vendége a lejátszómnak, de akkor és ott az egész nagyon rendben volt. Sokadjára tudatosul bennem: a koncert egy más világ. Ha a zenész hiteles, élvezi, simán beránt bárkit a maga univerzumába.

Amcsi zenekaroknál egyébként ez elég szembetűnő, akárhány államokbéli zenekar koncertjén voltam, valami olyan áradt belőlük, amit európai bandáknál ritkán látni (hazaiaknál meg pláne). Ahogyan odateszik magukat a kisebb helyeken  is, ahogy kommunikálnak a közönséggel, az valahogy másik szint (vagy csak legjobbak jutnak át a Nagy Vízen, nem tudom).

Persze kell hozzá jó zene is. Az pedig volt. Már ott éreztem (itthon pedig zenehallgatás közben tudatosult is bennem), a srácok kiváló arányérzékkel írnak dalokat. Nem egy dalnál – pl. Cheaper, Ain’t No – volt, hogy egy fílinges, mégis szokványosabb verze után olyat vert a refrén, hogy valami hihetetlen. Előbbi nyakfájdítón rázza a hajat (az az erőteljes, csontkovácsok / remuatológusok rémálma mozgás), kirúgható rá tetszőleges fal vagy ablak,  utóbbi lazább, ugrálósabb, van benne egy elég szemét „tapadó dallam” érzés, napok múlva is eszedbe jut. Ennél a dalnál akadt egy top of R’n’R pillanat: az énekes lazán, oda se nézve hátrahajítja a slide-gyűrűt, pont a technikus kezébe.

És persze a tombolós rész… nem mondhatnám, hogy kiemelkedtek a műsorból, mert a program, a koncert konstans erős volt, de az említett Boom, vagy a Pantherát, Alice in Chainst idéző verzét lendületes, dallamos refrénnel feloldó Lonely Train nyilván közelebb áll hozzám. Meg persze a White Trash Millionaire.  A B-re hangolt (ki mondta, hogy ott csak black metalt lehet játszani??) villamutogatós-ugrálós imádom-zúzás, határon innen és tengeren túl aktuális témájával sok éve visszatérő track a listáimon.  Van benne valami dög, energia, és persze nem árt a „beszólunk az Arcnak” formula sem. De ott van még valami megfoghatatlan… „erő”, és ez tab-o-chlorian (köszönet mind a három olvasónak, aki értette a poént) az, ami miatt az egész bulit egyformán élveztem. Teljesen megértem a koncert után megismert arcok BSC rajongását, a srácok nagyon jók, a műfaj keretein belül (és néha túl) változatosak, piszok hitelesek, nem mellesleg érződik, imádják csinálni. Egyszerűen: Állat buli volt!

A koncertet a bluesosabb, gyökerek felé forduló  (ilyen címtől el is várható) Family Tree zárta. Tényleg idő volt, a srácok teljes fordulatszámon végigtolták a lehetséges időkeretet, le a kalappal előttük.   Apropó, gyökerek: ilyenek nem igazán voltak a koncerten. Voltak részegek, voltak, akik nagyon szerettek volna dugni, ezek kombinációi, de kb. mindenki a zenéért jött. (Sokat segített ebben, hogy a BSC nem számít igazán „menő” névnek. Mivel az itthoni rádiók nagy részét hatóságilag elásták, a maradék meg rotációban forgatja a hazai színtér kb. öt kedvezményezettjének különböző hangok által előadott popdalait – ráúszva így az üres adathordozókból kasszírozható jogdíjra –, esetleg viszi  a magyar alter „szar a kedvem, mert nem tudok énekelni” vonalát, külföldi, közepesen mainstream banda csak fanok által juthat el a köztudatba.) Ismerték a dalszövegeket, értették a poénokat, talán kissé visszafogottan, de követték a „bulizni, és bulizni hagyni” elvet. Itthoni szinten azt kell mondjam: jó közönség volt!

Amit viszont nem értek: Afterparty. Részemről simán előfordulok más műfajokban is, de olyat, hogy  szombat este 11-kor a népek fele hazamegy, csak rockkoncertek után látok. Még ha Soma (dél-magyarországi rock-selector, képes volt kiüríteni egy fesztiválsátrat) váltogatta volna a zenéket, megérteném, de a Track lemezlovasa a jók között is jónak számít.  Régi, új, ismert, kevéssé ismert, és „húazanyád, eztderéghallottam” dalok forogtak remek érzékkel válogatva… és táncolt rájuk vagy hat ember. Kiöregedett a közönség? Mindenki melózik másnap? Ingyen osztják a sarkon a Mezcalt, kukaccal? (Hagyjatok nekem is, imádom!) Töröm a fejem, nem értem. Értő közönség, jó buli, jó idő…  Hazafelé a Mozgás Éjszakáján kint lábpongozó, bringázó, ledtollasozó emberek közt sétáltam végig, a város élt, nyüzsgött, nevetett, csak a leglázadóbb műfaj egyik kiváló koncertje után, remek zenékre volt olyan leült a hangulat, mint egy házibuliban, ahol elszállt a hangfal, kiborult az összes pia, és már a házigazda is telehányta a puncsostálat.

Noha medikailag le voltam tiltva a jóról (bár a koncert kvázi meggyógyított), épp beálltam volna az utórengésbe, mikor ismerősöket fedeztem fel a tér egy meghatározott pontján. Néhány olyan arc, akit ha koncert után látsz valahol, menj oda! Jelen esetben (fütty) és (fütty) egy rakat BAKELITTEL a kezében várta a zenekart, előrelátóan hozva fehér és fekete filcet is magukkal. És bár elterjedt a rémhír, hogy a banda nem jön ki, hamarosan azt vettem észre, hogy a Black Stone Cherry dobosa kérdezgeti a nevem és fotózkodunk, majd kisvártatva megjelent a teljes zenekar. És ez az, amit nem lehet tanulni. A csapat őszintén, örömmel odajött, válaszolt minden kérdésre, mesélt, kérdezett, és nem azért, mert azt mondta a menedzser, vagy mert így illik, hanem mert érdekelte őket, kik azok, akik háromnegyed órát vártak rájuk, akik itt vannak, milyen emberek, rajongók vannak errefelé. Egyszerűen ilyenek! Legkészségesebb John Fred (dob), legkevésbé nyitott a gitáros (Ben Wells) volt, rajta azért látszott, hogy betonfáradt (jéé... nahát!), és tudatában van, hogy 11 órát buszoznak a következő koncert helyszínéig, de még ő is, amennyire erejéből telt, mosolygott. És komolyan... A nemzetközi szinten is elismert „sztár” banda nem hagyta el a helyet, míg az utolsó kérdésre nem válaszolt, míg az utolsó ember el nem készítette velük a közös képét, majd szabadkozva elbúcsúztak és mentek tovább Varsó felé.

Hát így esett… a srác egy elcseszett nap végén „franc se tudja, mi lesz” hangulattal beesik egy alig ismert banda koncertjére, és fülig vigyorral, és zenével telve  telve távozik (és még nem tudja, hogy az Ain’t No fog a fejében járni napokig), kb. úgy, mint mindenki a koncertről.

A BSC jött, látott, és hozott valamit, ami számukra – alighanem – természetes, számunkra „azt a … életbe” kategória lett. Pedig nem csináltak semmi extrát… Egyszerűen Rock ’n Roll!

Burnin' / Blind Man / Stir It Up / Me and Mary Jane / Southern Fried Friday Night / Midnight Rider / In My Blood / Foxy Lady / Like I Roll / Medley: Tired of the Rain - Rock and Roll Fantasy / Carry Me on Down the Road / Cheaper to Drink Alone / Hell & High Water / Ain't Nobody / Soulcreek / Drum Solo / I'm Your Hoochie Coochie Man / Lonely Train / Blame It on the Boom Boom / White Trash Millionaire / Bad Habit / Born Under a Bad Sign / Family Tree

Szerző: ProblemChild
Fotó: Mahunka Balázs
Köszönet a lehetőségért a Phoenix Music Hungarynek!
További képek ITT