Egy pasi sötét öltönyben, napszemüvegben, sok gitárral: Joe Bonamassa – Budapest Park, 2018. 06. 14.

írta Bigfoot | 2018.06.23.

Régóta vártuk őt, hiszen lassan öt esztendeje, hogy utoljára járt nálunk Joe Bonamassa. Akkor a Kongresszusi Központban zenélt, ezúttal a Budapest Parkban nagyobb létszámú zsűri kagylózta muzsikáját.

Szépen megtelt a Budapest Park – nem mernék becslésekbe bocsátkozni, mennyien voltak, a befogadóképessége tizenegy és félezer fő.  Most is az ötven feletti korosztály jött el inkább, ám sokan családi programként élték át a műsort. Ha már régen járt itt, Joe zenésztársaival egy kicsit körbenézett Budapesten, sétált a belvárosban, megnézte a Parlament épületét is.

Nem hívtak előzenekart – nehéz is lett volna kit – viszont hajszálpontosan nyolc órakor kezdetét vette a program, ami szerintem meglepő volt a közönségnek. Nagy ovációval köszöntötték az itthon sem ismeretlen muzsikusokat, ám a legnagyobb ovációt egy fekete öltönyös, napszemüveges fickó kapta, nyakában egy Gibson Les Paullal. Szeptemberben jön az új album, és kezdetnek erről nyomtak el négy nótát, egyfajta kóstolót szolgáltak fel, mire számíthatunk ősszel.

Szünet nélkül játszottak a kezdettől hatvan percen keresztül. Fáradhatatlanul nyomták a bluest. Nem csak Joe, mivel óriási team munka zajlott a színpadon. Persze ő a karmester, ám mindenki maximálisan tudta a dolgát. Nem one-man-show-t láttunk, persze, hogy nem azt, maximálisan odatette magát mindenki, bemutathatták tudásukat. Főleg Reese Wynans élt a billentyűk mögött. Stevie Ray Vaughan egykori társa nem csak a Hammondon alakított nagyokat. Hallgatva produkcióját az ötlött fel bennem, elbírna ő egy önálló produkciót is. Ennyi tapasztalattal, ilyen tudással a háta mögött nem is értem, miért nem vállalkozik ilyenre.

Anton Fig, a David Letterman Show bandájának egykori dobosa tizenkét éve, a zseniális ’Sloe Gin’ album megjelenése óta üti a ritmust Joe mögött. Ő is kapott egy szólót, de nem csak ezért hatalmas dobos.

Michael Rhodes, a hórihorgas basszusgitáros szinte végig mosolygott, mintha nem több ezer ember figyelte volna, a háttérben meghúzódva pengette basszusfutamait, melyek közül nem egy önálló életre kelt – külön szólók nélkül. Joe hozott egy fúvós szekciót is, két rommá tapasztalt muzsikust – tudjátok, az a soulos íz nem hiányozhat a koncertekről.  Lee Thorburg trombitás és Pauli Cerra eszméletlen duettet alkottak, ugyanakkor pofátlanul lazán, a bulit végigtáncolva fújták hangszereiket. Utóbbiról az is kiderült, hogy énekelni is tud, nem is akárhogy.

Végül, de még véletlenül sem utolsó sorban a Mahalia Barnes – Jade MacRae vokál kettősről is essék pár szó. Az előbbi – Jimmy Barnes lánya – nem esett messze a fájától, hiszen apuka legendás énekes Ausztráliában, majdnem bekerült az AC/DC-be is. Kicsiny lánya másfajta énekes, három éve dolgozik együtt Joe-val, nekem hiányozna, ha nem lenne ott a színpadon, nem hallanám jellegzetes bivalyerős orgánumát a hatalmas hangterjedelemmel. Hallgassátok meg a csodás akusztikus koncertet a Carnegie Hallból, és megértitek, miért mondom ezt. Jade MacRae is egy jó nevű soulénekesnő szintén az ausztrál földrészről.

Szóval este kilenckor köszöntött minket Joe, tényleg nem álltak meg egy órán keresztül, ez nem csak technikailag, fizikailag is nagy bravúr, pláne korosodó zenészeknél, mert – a vokalista hölgyeket leszámítva – mindenki jóval idősebb volt, mint a főhős. Hát igen, Joe bízik a tapasztalatban, a valós zenei hagyományokban. Mindesetre e gárda nélkül nem így szólna a zenéje, az biztos.

Bár nagyon jól szólt a ’Dust Bowl’ album kezdődala, a Slow Train, a csúcspont a ’The ballad Of Joe Henry’ zaklatott rock and rollja, a Last Kiss volt. Szerintem, legalább tíz percig nyomták, közben Joe és Reese is rendesen tekertek a hangszereken. Igazi virga-csata volt, ez egy olyan dal, ami nagyot üt egy élő fellépésen, kiválóan alkalmas rá, hogy hosszú perceken keresztül vadítsák vele a zsűrit. Most is így történt és bejött. A nemrég megjelent ’British Blues Explosion’ albumról csak egy Zep nóta, a zongora központú Boogie With Stu hangzott el. Nem sokkal előtte a bécsi bulin a How Many More Times is felcsendült, itt nem tudni, miért hagyták ki. A legvégére is hagytak még egy nagy dobást, a ’Sloe Gin’ album címadó bluesát. Ez volt az az album, mely hősünket az első ligába küldte. Most is sírt Joe gitárja, letaglózóan szólt az egész, a dal utolsó harmadában Anton Fig fia ült be a dobok mögé, így apjának csak a csörgődob maradt.

Nem túlzok, ha azt állítom, éheztünk erre a bulira, hiszen régen járt Joe erre. Megint ízelítőt kaptunk bluesgitározásából, mely a jelek szerint irányadónak tűnik a huszonegyedik század elején. Egy lendületes, energikus műsort láttunk, Joe szinte minden dalt más hangszeren pengetett, jókora teret hagyva a hangszeres részeknek, ahol a megszólalás kezdetben nem volt száz százalékos, ám rövid időn belül ezt is korrigálták. És szerencsére csak egy picit esett az eső, a legvégén.

Setlist: King Bee Shakedown / Evil Mama / Just ’Cause You Can / Self Inflicted Wounds / I Get Evil / No Good Place For the Lonely / How Deep This River Runs / Breaking Up Somebody's Home / Slow Train / Boogie With Stu / Last Kiss /// Sloe Gin

Szerző: Bigfoot
Fotók: Lengyel Balázs (Budapest Park)
Videó: Rausch Tamás
Köszönet a Budapest Parknak!