Esőisten közbeszólt: 19. Open Road Fest – Alsóörs, Pelso Camping, 2018. 06. 07-08.

Az utóbbi időben sokat járt a fejemben az Omega Félbeszakadt koncert című dala. Lassan négy évtizede járok rockkoncertekre, ám nem nagyon emlékszem olyanra, amikor az időjárási viszonyok miatt félbeszakadt egy buli. Áztam én ronggyá, miközben a Santanát, a Rolling Stonest, a Hobo Blues Bandet vagy az Omegát hallgattam, de félbe nem kellett hagyni a műsort. Félreértés ne essék, nem akarom egyik zenekart sem hibáztatni. Valóban olyan körülményeket teremtett az időjárás, hogy képtelenség lett volna befejezni a bulikat, az meg, hogy két egymást követő napon is csak egy-egy csonka buli tanúja legyek, nos, ilyen még nem fordult elő velem.

Este nyolc órára járt az idő, és még a világos volt az úr, a technikusok egy picit még szöszmötöltek a színpadon, előtte nagyon kevesen lézengtünk. A műsorközlő ugyan próbálta felrázni a kissé álmos tömeget, kevés sikerrel. Megjelent egy négyesfogat Németországból, a The New Roses.

Nem nagyon értettem a fesztivál promócióját sem, mert a zenekart, mint főattrakciót hirdették, mégis a Tankcsapdának jutott ez a szerep ezen az estén, hiszen ők következtek a német négyes után. Igaz, nem jártak jól, de erről majd később.

Kissé tudathasadásos állapotban voltam a zenekar koncertje alatt, merthogy német létükre totál autentikusan nyomták az Aerosmith vagy a Guns ’N’ Roses fémjelezte amerikai rockot, rock and rollt.

Eddig három albumot készítettek. Bár nem most debütáltak hazánkban, én először találkoztam velük a színpadon, és amit láttam-hallottam, megelégedéssel töltött el, igaz nem forradalmian új vagy egyéni, amit csinálnak. Azt viszont el kell ismerni, hogy hangulatos a produkció: pattogó ritmusú szerzemények, húrtépős szólók csendültek fel, a gitáros-énekes-frontember Timmy Rough-nak rekedt, erős a hangja, szóval minden együtt volt a piszkos amerikai rock and roll zenéhez. És be is jött annak a nem túl nagy létszámú közönségnek, akik figyelték a színpadon zajló eseményeket. A koncert egyik csúcspontja, kétségtelenül Chuck Berry Johnny B. Goode örökzöldjének hosszú, közönségvadító változata volt, el is érte a célját. Tommy és a másik gitáros, Dizzy Presley egy ikerszólóval is megbolondította az egész nótát, ám ez inkább szólt a közönségnek, mint a virtuóz játéknak. Pár lassú ballada is elhangzott, hogy a lányszíveket megdobogtassák, ezek is ügyesen megkomponált dalok voltak, talán olyan szándékkal formálódtak, hogy beleférjenek a rádiók műsorába.

Mindenesetre jó indítása volt a zenefolyamnak, ám a következő napokon sem tolongtak sokan a nagyszínpad előtt. Végignézve a főattrakciónak szánt neveket, idén nem biztos, hogy olyan előadókat sikerült meghívni, akik nagyobb tömegeket vonzanak. Eddig tartott a szárazblokk, ami innen jön, az a vizesblokk:

És akkor következett a szokásos évi Tankcsapda koncertem – nem számolom, huszonvalahány éve így megy. Jó, akadtak olyan évek, amikor többször is beléjük botlottam, de az évi egy buli hosszú ideje megvan.

Szóval jött Lukács, Fejes és Sidi. A harmincéves fennállását jövőre ünneplő Tankcsapda már lehet, hogy belefér a Nemzeti Intézmény kategóriába. Nem csak azért, mert hazánk legnagyobb tömeget megmozgató rockzenekara (és NEM pop, ezt erősen kívánom hangsúlyozni). Mára a Tankcsapda egy brand lett, mely annyi profitot termel minden évben, hogy a gépezetben részt vevők – természetesen a zenekar tagjai is – kényelemesen megélnek belőle. Nincs olyan rangos fesztivál az országban, ahova ne hívnák meg őket, és bekerültek a mainstream médiába is: reggeli műsorban beszélgettek velük, talkshow vendégei voltak, sőt még vetélkedőben is részt vettek. Kétségtelen, hogy jó menedzsment áll mögöttük. A színpadi megjelenésük is gondosan megtervezett, fellépő ruháik ugyan szakadtak, ám gondosan kitaláltak, megjelenésük marcona, mégis látszik, hogy az utolsó öltésig mindent megterveztek, ugyanez jellemző a színpadi díszletre, illetve a show-ra is. Írtak pár kommersz rádióslágert, hogy beleférjenek a kereskedelmi rádiók mocskába, ám mindezek ellenére azt gondolom, egy ízig-vérig rockzenekarról beszélünk. Mert albumaikon most is ugyanazt az agyszaggató punkkal kevert rockzenét nyomják, szövegeik most is pont olyan mocskos szájúak, mint a ’Baj van’ megjelenésekor, és ezek a sorok épp olyan őszinték, mint annak idején. És most pénzt keresnek vele, így bírálják a fennálló rendszert. Ám azt gondolom, ezzel semmi baj nincsen, mert már Chuck Berry is megénekelte az elébb említett Johnny B. Goode-ban, hogy egyszer ez a mélyről induló Johnny (igen, a mocsokból, hogy egy kis képzavart hozzak) egyszer pénzt fog keresni a zenéjével.

Tíz után pár perccel megjelent ez a Három Rohadt Rockcsempész Debrecenből, és Lukács belevisította a mikrofonba, hogy Baj Van! Kissé régi anyaggal kezdtek, de sikerült a tetőpontra képezni a bulit már a legelső nótával. Történeti utazásra invitáltak minket, hiszen azt a játékot játszották, hogy minden albumról bemutattak egy nótát, a sorrendet úgy állították össze, hogy időrendben haladtak. A nagy slágereket keverték a nem gyakran játszott dalokkal, kedvezve a mindenevő hallgatóknak, akik ’A Legjobb méreg’ album címadóját akarták üvölteni, és az igazi rajongóknak, akik az ’Agyarország’ot akarták hallani.

Jó formában játszott a Tankcsapda, nem piszmogtak a számok közt, volt lendület a buliban, egészen a kétharmadáig, amikor – ezt szó szerint értsétek – leszakadt az ég. A fiúk egy darabig állták a sarat, de amikor az eső már a cuccot verte, lefújták a fellépést, mert az már életveszélyes volt. A természet nem engedte, hogy végigvigyék a zenei időutazásukat. Az eső intenzitásáról csak annyit, nem kellett három perc, és valamennyi ruhadarabomból csavarni lehetett a vizet. A koncert utáni állapotokat jól tükrözi a The New Roses videója, melyben nem a buliról emlékeznek meg, hanem a sárban elakadt kocsijukról.

Másnap este új reményekkel tértem vissza Alsóörsre, remélve, hogy megúszom szárazon a Canned Heat buliját. Ezt a bulit vártam a legjobban, mert még sosem láttam élőben ezt a ma is működő legendás amerikai blues alakulatot. Ritkán játszanak Európában, szerencséje volt a hazai rajongóknak, hogy ide is eljöttek, mert Európa keleti fertályában máshol nem játszanak ezen a turnén.

Az 1965-ben alakult eredeti tagságból már senki nincs a csapatban, sőt Al Wilson, Bob Hite és Henry Vestine már hosszú ideje a nem látható világban zenélnek. Egyedül Adolfo De La Parra dobos képviseli a folytonosságot, aki 1967 óta szünet nélkül a banda tagja. Larry Taylor basszusgitáros is ugyanabban az évben csatlakozott a bandához, ám ő néhányszor elhagyta a Canned Heat berkeit, igaz, mindig visszajött. Rajtuk kívül John Paulus gitáros és Dale Wesley Spalding herflis-énekes egészíti a ki a tagságot, akik az új évezredben csatlakoztak hozzájuk.

Fűtött a kíváncsiság, hogy a Montereyt és Woodstockot is megjárt csapat most is olyan autentikusan nyomja-e oly karakteres blues zenéjét, jókora jazz beütéssel, mint a korai lemezein. A válasz: igen. Amikor elkezdődött a műsor az On The Road Againnel, a maroknyi, de lelkes rajongó egy emberként visított fel, igaz, nem Bob Hite énekelte azon a jellegzetes fejhangján, hanem John Paulus, ám a nóta így is betalált, csakúgy a Same All Over, aminek a refrénjébe a közönség is bedolgozott, nem beszélve Woodstock nagy slágeréről, a Going Up To The Countryról.

Ami nagyon tetszett az egész fellépésben, hogy rendkívül könnyedén, lazán játszottak, igaz hetvenes éveikben járó emberek, már nem akarták felszántani a színpadot, de ahogy autentikus blueszenéjüket jazzel vegyítették, leírhatatlan élmény volt, és ebben Adolfo finom, ám technikás dobjátéka nagy szerepet játszott.  Közben az elől állók cserélgették egymás közt a hangszereket, így Larry slide gitározott, mialatt Dale kezelte a basszusgitárt.

Aztán megint lecsapott a mennykő, igaz ezúttal az eső nem volt annyira intenzív. Ám olyan erős széllökések jöttek, hogy majdnem felborult a színpad, mindezt villámok súlyosbították, a zenészek elmenekültek a színpadról, de ez a negyven perc, amit láttam, emlékezetes maradt. Elkönyveltem magamnak egy csonka, de fantasztikus Canned Heat bulit. Ki tudja, mikor járnak megint erre, de ha jönnek, én biztos ott leszek.

Ám az ő zenéjük nem biztos, hogy egy ilyen fesztivál nagyszínpadára való. Ez a sok leheletfinom zenei megoldással megtűzdelt produkció sokkal jobban hat egy kisebb, zárt helyen, ráadásul ott az időjárási körülmények sem zilálják szét a műsort. Nekem erre az évre kijutott az esős koncertekből, nem vágyom még egy ilyen élményre.

Csonka setlist: On The Road Again / Same All Over / Oaxaca / Shake It And Break It / Going Up The Country / So Sad (The World's In A Tangle)

Szerző: Bigfoot
Képek: Open Road Fest
Videó: The New Roses