Jöttek, tolták, odavertek: Icon For Hire, Riot Child – A38 Hajó, 2018. 05. 09.

írta ProblemChild | 2018.05.21.

A pólóm csatak, a fejemben ezer dallam, a bennem lévő elemek teljesen feltöltődtek. Köröttem mindenki energikus, mintha rugón járna, és kb. arról beszél, az év egyik legjobb buliján voltunk. Az arcomról a lángfestés (nem áll jól a színes haj, na!) nyom nélkül olvadt le, bent azonban valamivel több van, mint két órával ezelőtt. Az Icon For Hire megtette Maxwell tábornok legszebb álmát: amcsi bombát robbantott egy szovjet hajón.

Szinte ősidőnek hat (pedig már negyedikesek lehettek  a mára legal age lányok), mikor a hálón vadászva rábukkantam egy klipre/dalra (Make a Move) aminél azt éreztem: „Igen b*szd meg, erről van szó!” A dal veszett jó, máig nem untam meg (a szomszédaim nevében nem nyilatkozhatom), a fíling ott van, a klip pedig pont olyan, amilyennek lennie kell egy crossover, lázadó, mégis szélesebb réteget megcélzó videónak. És a frontcsajszi pedig… hát kérem! Mikor felkérést kaptam, hogy írjam össze a top10 legdögösebb rockpacsirtát, kérdés se volt a fekete-magenta hableány dobogós helyezése (cikkek a lábjegyzetben).

A ‘Scripted’ hamar belopta magát minden lejátszómra, a csapat körül pedig általában  történt mindig annyi, hogy a látómezőmben maradjanak. Szurkoltam, hogy az alig érezhető management ne itassa át ezt a valódinak ható fílinget, imádtam a szövegeiket, és kb. leszakadt a pofám, mikor viszontláttam a bandát a Billborad 'Top Christian Album' listáján.  Mivel nem én vagyok az egyetlen, aki szisztematikusan kerül minden vallási fele-kezet, Icon-ékra mégis szívesen fülel, elmondhatjuk: kevés zenekar ugorná meg ezt a lécet. (Igaz, az illinois-i csapat nem tolja non-stop az arcunkba az imakönyvet.)

Tudtam értékelni, mikor az  eredetileg is crossover banda éles kanyarral fordult a következő lemezre: simán a gitárok elé rakták az elektronikát. Nemrég aztán még tovább mentek: megváltak a kiadójuktól, és a harmadik ‘You Can’t Kill Us’ lemezt már közösségi finanszírozásból hozták tető alá. Mindeközben született egy könyv, néhány videó (piros pont, hogy ezek a „mutasd a klassz csajt, tuti a siker” helyett a mondanivaló mentén épültek fel), most pedig itt vagyunk: harmadik sorban az A38-on, a koncertet várva.

Köröttem a tömeg kellemesen vegyes, de közvetlen árnyékomban pehelysúlyú végzős lányok dominálnak. Ez így leírva jól hangzik, de van hátránya:  vigyázva kell tombolni, mert a végén valakit kitörlök a létezésből. A placc király, rég voltam a Hajón, azt kell mondjam, egy jó helyet sikerült összehozni. A fénytechnika kifejezetten stílusos, a hangnál pedig olyan apróságokra is odafigyeltek, mint színpad előtti közönségre irányított hangszóró, ami tesz róla, hogy az éneket akkor is halld, ha a gitárládák közvetlen az arcodba ordítanak.

Az előzenekar egy Stockholmból indult  alternatív-pop lányduó, a Riot Child volt. Sokadjára állapítom meg, hogy  a svédeknél (az Icon énekesnője, Ariel is svéd származású egyébként)  lehet valami, állati zenék áramlanak onnan… (Nem, az ABBA-t továbbra is vállalhatatlanul sz*rnak tartom!) Szóval a lányok. A felállás szerint az énekes multiinstrumentalista Amanda és a szintén nem kevés hangszerben jártas, de itt főként doboló Alice alkotják a bandát. A csapat nincs híján a látványos pózoknak, ötleteknek, tehetségnek, a tagoknak nagyon jól áll a színpad. A frontot Amanda viszi nyilván (azt a ruhát, amiben kezdett, szerintem csak ő húzhatja fel büntetlenül, veszett giccs, de a szöges baseballsapi se volt kutya), billentyűzik, basszerozik, zongorál (sic!), a sokévnyi rutin néhol érezhető hiányát remekül pótolja azzal, hogy folyamatosan kommunikál a közönséggel. Természetes szexis és tud élni a koncertfényben.

Alice kicsit el is tűnik mögötte (meg persze a dob mögött), ám mikor teret kap, érződik egy karakán, belevaló – nem mellesleg fenemód szép – rockcsajszi. Egyszerűen: jók! Hátránynak talán csak annyit tudnék mondani, hogy – már csak a dalok sűrűbb hangszerelése miatt is – több helyen érződött a sok felvett háttérsáv. Ez nyilván részben a kétemberes produkció sajátja, de biztos vagyok benne, néhány koncerttel töltött év múlva már kevésbé fog feltűnni bárkinek is, hogy itt biza’ nem minden élő. Ezzel együtt a duó megérdemelten kapta az ovációt, a vastapsot, az elismerést, penge egy csapat. Ha járnak erre még, ne hagyjuk ki! (Addig meg mindenki zizzenjen Spotify-ra, YouTube-ra, bármire és adjon egy esélyt a lemezüknek!)

Szemléltetésképpen egy rövid részlet egy korábbi koncertjükről:

A technikusok Forma 1-es szintű sebességgel szedik szét a kisebbik dobszerkót, állítgatás, kitakarás, zenészek innivalójának előkészítése (külön esemény, ahogy a személyzet egy tagja kissé megrázza a fejét, majd konstatálja, igen, tényleg egy teafilteres flaskát – Sic transit gloria mundi – vitt fel a színpadra...)  És kezdődik a koncert!

Bevezetőnek a Do You Have A Pulse nyitja a sort, én pedig megállapítom: szövegében, ritmusában és tempójában egyaránt perfekt nyitószámról beszélünk. Szinte húz az érzés: most pedig élni kell. Az alkalom nem is várat magára sokat, mert másodiknak az a dal jön, amit az legtöbbet hallgattam az elmúlt napokban; meg az utolsó lemezről is úgy általában: Supposed To Be. Gyakorlatilag nem tudom eldönteni, a szöveg, a lendület vagy a dallamvilág veri le az arcom, ugrálni, tombolni akarok, ám mivel a hazai közönség kicsit nehezebben indul (erre még visszatérünk, elöljáróban: jó közönség volt), óhatatlanul legyártanék néhány lapos lányt. Tudom, „I can’t stay halfway dead forever”, de aligha erre gondolt a költő. Az viszont hamar tudatosul bennem: ez itt most jó lesz! A hangosítás is hamar magára talál és a helyzet az, hogy a dalok sokkal jobban szólnak élőben, mint a lemezen! A ‘You Can’t Kill Us’ hangzása bár kidolgozott, de kicsit steril, hiányzik belőle még egy kis „dög”. Ezzel szemben a koncerten sikerült Shawn Jump gitárjának harapós hangjait úgy előrehozni, hogy mellette tisztán kivehetőek maradtak az elektronikus részek és az ének is. Komolyan, a koncert után arról beszélgettünk, hogy kéne egy live album, mert ez így odaver! Shawn maga is jelenség tud lenni – bár most fáradtabbnak tűnt –, én pedig revideáltam régi álláspontom, miszerint pózer és megjátszott a figura (az első klip alapján ítéltem így, marhaság volt, bocs). Jó gitáros, true arc, ráadásul a színpad szélére rakott Maschine-nel (sokgombos bizbasz) rendszeresen kezeli, felülírja, megkavarja a háttérsávokat, így semmi fél- vagy negyedplayback érzés sincs a koncerten. Ez elég sokat dob a koncertélményen. Akárcsak a dob mögött ülő Ryan Seaman, aki olyan vigyorral játszotta végig a bulit, mint aki a kedvenc bandája koncertjén van (ez könnyen lehet, hogy így is van). Ariel pedig…

Két kérdés volt bennem a koncert előtt: Egyrészt hiteles lesz-e? Sokfajta stílust láthattunk már a lemezen, klipen, látszik, hogy nagyon oda tudja magát tenni. Vajon mennyire mehet ez élőben, ráadásul sokadjára? Belemenekül-e abba, hogy veszettül dögös, esetleg átesik a ló túloldalára, és követhetetlenül szétművészkedi az egészet? És – pasiból vagyok – egyáltalán, tényleg annyira dögös-e?
Nos, jelentem: A hitelesség minden várakozást felülmúlt! (Vagy ő a legjobb színész, akit valaha láttam.) Az Icon szövegei meglehetősen társadalom- és emberközpontúak, van bennük egy jó adag „mondom a valót” dolog, és ez itt most hihetetlenül működött! Teljesen elhiszem, hogy ezek az ő gondolatai, ugyanazokat a dolgokat éljük át, keressük a választ. Nem feltétlen ugyanazokat találjuk meg, de olyan nagyon messze sincs egymástól a végeredmény. Ráadásul az is tiszta: ez itt nem csak a zenekara, ez az Élete! Simán elhiszem, hogy otthon a fala fehér-magenta-feketére van festve, hogy az ágya felett egy hatalmas Icon For Hire zászló lóg, dalszövegjegyzetek vannak rúzzsal a tükörre írva (ott jutott eszébe, na), és egyáltalán, ezzel fekszik, kel.

És ezzel együtt a lány egy energiabomba. Figyelmet megragadó frontember, hihetőn hozza valamennyi felhasznált stílust, közben egyedi marad. A mozgásában benne van a zaj, dallam, lüktetés. Kecses, teljesen természetes módon szexis, de kapucnis felsőjében simán belefért volna bármelyik 92-es street style rapsláger klipjébe is, de ugyanúgy elfogadtam vadócnak, művésznek, bárminek, ha suttogott, ha üvöltött, ha énekelt.

Emellett eltörpül, de mégis tény: A lány veszettül szép! Instagramra, Twitterre rendszeresen posztol képeket magáról, és nem csak a legszebbeket. Simán hazudtolja a Move „top of the top” csodalányát, akiről munkahelyi kötelességből adódóan (khm... hát persze!) fantáziáltam a lent említett lista írásakor. Megfordult a fejemben: Élőben mit látok majd? (És most a lányok ugorják át ezt a részt!)  Srácok! A csaj csontig hasító módon gyönyörű, dögös és vonzó! Nyilván a stílus, az őszinte tekintet, a mozgás eleve elvinné a hátán a képet, akárcsak az, ahogyan viseli a ruháját, magát vagy a lelkét, mindemellett a látvány és a kisugárzás valami eszméletlen kombinációban fonódik össze. Ariel az a nő, akit nem megkapni akarsz, hanem elcsábítani. Az a lány, akivel miután zárásig őrjöngtünk egy jófajta buliban, hajnalban egy borosüveggel a kézben karcolnánk a frissen festett falra, hogy „Question Everything”, a folytatásban pedig olyan make a move…. Akarom mondani, folytassuk a cikket! (Lányok kedvéért hadd jegyezzem meg, Shawnnal sem csajoznék szívesen egy buliban… de ezt majd méltatjátok Ti a kommentekben.)

Szóval a koncert. Az Icon dalainak erőssége, hogy (különösen jó hangzással megtámogatva) hangulatban, stílben, ritmikában meglehetős széles palettát fednek le. A Theatre punkos középrészt kever ugrálós refrénnel, az egész úgy van felépítve, hogy szétrázd a hajad  és a gerinced, a ‘With Her Head  is megmarad ezen a sínen, de jobban húz egy elektrósabb vonal felé (kis indusztriális hatással), az Under The Knife alig variálva beleférne egy popdíva műsorába is (már ha elő tudná adni bármelyik), sőt utóbbinál Eminem jobb pillanatai is beugrottak néha,  az Iodine pedig már-már pop-rock, persze amolyan energikus / Icon-os formában. Az energikusság a koncert minden dalára igaz, még a Hope Of Morning lassúbb témája (ami a setlist.fm tanulsága szerint nem volt, de én mégis emlékszem rá) is hozza, ha először hallanám, akkor is felismerném az előadót. Egyébként itt mutatkozik meg, mennyivel többet ad egy koncert: ezt a dalt a banda közepesebb dalai közé raktam eddig, ám élőben hihetetlen módon elkapott.

Aki már rákeresett Ariel Bloomer nevére, lehetetlen volt, hogy ne fusson bele az énekesnő ’Turn Your Pain Into Art’ könyvébe, lévén, hogy minden elképzelhető módon reklámozza azt. Mikor a koncerten elkezdte promótálni (százhetvenkét face- insta- és twitterbejegyzés után), meg hogy köszi, hogy bestseller lehetett, amúgy meg, ha kint megvesszük, nem kell postaköltséget fizetni, kicsit úgy éreztem: Ne már! Aztán Shawn elővett egy akusztikus gitárt, elkezdett pengetni, Ariel pedig performansz jelleggel felolvasott a könyvéből a zenére! Azt a …, na ÍGY kell reklámozni valamit!!! Meglepő volt és nagyon ütött. Gratulálok! Ami pedig egy ‘Hope-pal utána jött, überelte ezt is. A csapat megkért mindenkit, hogy vegye elő a telefonját, kapcsolja be a világítást (kinél van ma már öngyújtó?)  majd – egy szál akusztikussal – előadta a Linkin Park Numbját.

Huh! Aki ismer, tudja, hogy gyűlölök telefont látni koncerteken – soha nem is viszek –, de azon az estén, az együtt mozgó fényekben közösen énekelve úgy éreztem, tavaly július óta nem láttam még semmit, ami ennyire méltó emléket állított volna Chester Benningtonnak. Felemelő pillanat volt, valahogy adott egy plusz réteget mindennek.

Hatása tartott a következő dal alatt is, ami nem is akkora baj, mert a You Can’t Kill Ust (szigorúan E/1-ben nyilatkozva!) nem sorolnám Iconék legerősebb dalai közé. Majd Shawn és gitárja lépett a színpad elejére rakott emelvényre, és megint éreztem a rockvillát a kezemben. A srác nem egy Malmsteen (bár kétségtelenül jó gityós), nem akarta letolni a g-moll fúgát szélvészgyorsasággal, egyszerűen íze volt a játékának. Benne volt a dög, a „badass” (ezt a szót egyébként elég sokat használta Ariel is a koncert alatt), és ez jóval többet ért, mint bármely magának örömködő villámujjú konziszökevény. Ha már szóló, ütős (bocs… ) egy blokkot adott elő Ryan is, fílingeset, odaillőt, közben olyan iramban szélesedett a vigyora, hogy úgy éreztem, ha kap még 32 ütemet, elveszti a fele fejét! Az ilyen kell!  Ha a zenész élvezi, amit csinál, már jó alap arra, hogy a közönség is ezt tegye. Az egész egy jutalomjáték volt. Ahogyan a folytatás is.

A 21 pilots Stressed Outjáról sokat nem mondok, elég dallamos, ismert és – Icon-féle változatban – pattogós ahhoz, hogy remek móka legyen játszani-hallgatni egy koncerten. Ariel – az amúgy kellőképp szexis, nőies, alteros – fellépő ruhája fölé húzta a kapucnis topját és már hozta a szövegelő kiscsaj laza verzióját, egy pörgetéssel később pedig úgy váltott át '90-es rapperlányba, hogy talán még a Salt’n Pepába is bevették volna. Merthogy színpadon a dal, ami negyed évszázada menti meg a leülni készülő házibulikat szerte a világban: a House of Pain Jump Aroundja. Itt persze aligha beszélhetünk leült buliról, ám akadt egy dolog, amit lehetett kicsit még szerelni. És itt kanyarodunk vissza a közönségre:

A 2018. május 9-i Icon for Hire koncert közönsége nagyon jó közönség volt. Sokan voltunk, aki eljött, ismerte a zenekar dalait, zömük beszélt annyira angolul, hogy értse a felkonfokat és sztorikat. (Megvan a kínos pillanat, mikor színpadi poénra, felhívásra süket csönd és arcok felett neonbetűkkel világító „he???” a felelet? Na, itt nem ez volt.) Nem volt furakodás, kimaradt az előreslisszolásnak a tescós sorokban elsajátítható, kifogyhatatlan trükkpalettája, kulturált, zenét átélő, lelkes közönség volt. Mégsem tudtam volna összekeverni a bulit pl. egy bécsi koncerttel, ennek oka pedig a viszonylagos passzivitás.

Dacára a sok rózsaszín-kék hajnak (hosszú barna hajammal kilógtam a tömegből), true lázadókat nem igazán láttam a teremben. Senki nem akart igazán kitűnni, ám a koncertekről, bulikról jól ismert összeolvadás érzése sem volt meg igazán. Külvárosi egyenházakként álltunk egymás mellett, és ez egyáltalán nem a zenekar hibája volt. Ami azt illeti, ők rengeteg energiát fektettek bele, hogy az “Icon Army” valóban egy összetartó, mégis egyénekből álló csoport legyen.  Egyszerűen az itthoni társadalmi közeg pont az ellentétes irányba nyomja az egyént, a kitöréssel próbálkozók pedig gyakran megrekednek a konformizált lázadás biztonságos talaján. Ott, ahonnan még törés nélkül vissza lehet lépni a család-karrier-válófél kényelmesen pasztellszínű útjára, színes foltként emlékezve a “lázadó” évekre. Az Icon – újfent leírom: hazai szinten kiváló – közönsége is, mintha engedélyre várt volna, hogy átlépje a vonalat. Végül Ariel színpadról fáradhatatlanul bekiabált “Jump”-jai bizonyultak a kulcsnak a zárhoz (pedig lehet, hogy csak Shawn-t mutatta be).

Mivel jómagam ficergő, pattogó példány vagyok, örömmel mozdultam (ha a tömeg együtt ugrál, nem taposol el senkit). Ezután elért egy másik érzés is. Ahogy egy testként mozdultunk, érezni kezdtem a többieket. Nem különálló, közepesen kevés vizet zavaró lények voltunk, ez valami több lett. Tudtuk, hogy nem vagyunk útban, ugyanazt akarjuk, megértjük egymást. A hártyavékony üvegfalak összetörtek, valódi Közönséggé váltunk. Aha! Akkor ez az Icon Army! Lehet, a sztori csak annyi, hogy az emberek mertek egymáshoz érni (szeparáltan létezve nem lehet ugrálni), talán most ért be, ami a Numbnál elindult, vagy egyszerűen ekkorra értettük meg a lényeget, de ez a 92-es, faék egyszerűségű “here we go” tematikájú dal ennek a fekete-magenta, mégis százszínű csapatnak az energiáival a “rohadt jó”-ból az “év egyik koncertje” szintjére emelte a bulit. Mikor a dal lecsengett, tudtam, bármi jön most, annak oda kell vernie.

Naná, hogy a Make a Move! A csúcs!  Nyilván egy három, teljesen különböző lemezt kiadó bandánál a dalok közt kvázi lehetetlen rangsort állítani, de a ‘Scripted’ harmadik trackje – kár lenne tagadni – örök favorit. Benne van minden, ami miatt megszerettem a zenekart: a fogós dallam, arcbamászó mondanivaló, lendület, amitől csatakosra tombolod magad, akárhányszor meghallod. És az Icon sikerének egyik adaléka: a hihetetlen jó érzékkel belőtt arányok. Punkos lendület, popslágerszerűen megjegyezhető melódiaívek, kellő mennyiségű szemtelenség, nu-metalosan ugrálható refrén a lehető legjobb elosztásban. Megspékeljük mindezt pont kellő mennyiségű kiállással, variációval és lásd: a dal az első másodperctől az utolsóig érdekes, mégis ismerős marad. Szeretném hinni, hogy ez inkább ösztön, mint patikamérleg. Hihetem is, Iconék ezzel a koncerttel bizonyítottak.

Rövid levonulás, a csapat nem kérette magát sokat (valószínűleg meghúzták az ásványvizes/sörös/akármis poharat és jöttek vissza), megdörrent a ráadás. Először a Get Well – szintén első album – mutogatós és hajrázós részei váltogatják egymást, csak hogy kitomboljam magamból azt a bennem maradt kevés vizet, majd az egyik legújabb sláger, a Demons zárja a koncertet. A dal érdekes, a verze annyira energikus, hogy a refrén hat lágyabbnak, ez általában fordítva van. Az is lehet, szándékosan rakták ezt a nótát zárószámnak, mégse egy csúcson pörgő emberáradat szabaduljon rá a szerda esti Budapestre (oké, nem valószínű). A dolog működött, teljesnek éreztük a koncertet. A Cynics and Criticst azért még meghallgattam volna. Lóf*szt! Meghallgattam volna ezt az egészet én még egyszer!

Akivel csak beszéltem, mind egyetértett abban: a buli bármilyen várakozást felülmúlt. Minden összeállt, klappolt, a banda odatette magát, a zene jobban szólt, mint a lemezen stb., soroltam fent eleget. Valami hihetetlen módon feltöltött; a zenekar, aki a saját útját járja, megcsinálta, mondja, értelme van, egyébként is rohadt jó ez az egész! Őrület, elhivatottság, kitartás (még inkább: makacsság), és a sztori írja magát, ergo: az elmélet működik. És ami ennél is fontosabb: tudom, hogy nem vagyok egyedül. Fogalmam sincs, ki állt/csápolt mellettem vagy három sorral arrébb, ki az a szép arcú, minden dalt éneklő lány, akivel váll a vállhoz ugráltunk, vagy ki lehet a nagydarab, kicsit önbizalom-hiányos srác egy lólépéssel mögöttem. Talán meg sem ismerném már, de akkor, ott, mi voltunk az “Icon Army” és már sejtem, ez mit jelent. Egy héttel később, ezt a cikket írva is tudom: Nem én vagyok az egyetlen, aki az álmaival, félelmeivel, kétségeivel és reményeivel küzd, nem csak én látom a csodát a lángban, a hangban, a színes pacában a vásznakon. Nem csak én karcolom a papírra szavakat, próbálván megfejteni, ki és miért vagyok. Más is nézi a várost, a vizet, a beton repedéseinek vonalát, a Háló ezer zugát, válaszokat keresve. Amit találunk, más, de mindünkké valódi. És talán nem is esnek olyan messze egymástól. Erőt ad, hogy ott vagytok valahol, és hiszek magamban, az Életben… és Bennetek is annyira, hogy folytassam az utam. Talán még össze is futunk megint valahol. Esetleg épp egy koncerten.

Ariel, Shawn, Icon for Hire: az üzenetetek célba ért.

Pulse / Supposed To Be / Theatre / Off With Her Head / Under The Knife / Iodine  / Ariel reading her book / Hope Of Morning / Numb / You Can’t Kill Us / Guitar solo / Drum solo / Stressed Out / Jump Around / Make A Move /// Get Well / Demons

*

A top 10 legdögösebb rockercsaj cikk két változatban létezik. Mivel az egészet némi fantáziálásra fűztem fel, az e lapon megjelenített szalonképesebb változat mellett a cenzúrázatlan verzió is felkerült a netre.

Szerző: ProblemChild
Fotók: Riot Child, Ariel for Hire
Köszönet az A38 Hajónak!