#30: DeWolff, Jeff Beck, John Mayall, Jimi Hendrix, Jethro Tull

írta Hard Rock Magazin | 2018.05.15.

Bigfoot kolléga nagyon rákapott az Egypercesekre. Múltkor mondtam is neki poénból, hogy már szinte nagykritikának is egypercest ír, annyira ráállt a keze. Mindenesetre itt egy újabb „Bigfoot-speciál”, csupa '60-as évekből eredeztethető zenével, meg egy fiatal holland csapattal, aki ezeken nőtt fel. Szóval lesz itt minden, amiből a mai rockzene táplálkozik: pszichedelikus rock, blues, hard rock, jazz rock, a Jethro Tull révén pedig egy kis progresszív folk rock is színesíti a palettát. Új anyagok, koncertek, kiadatlan felvételek, újra kiadott dalok. Talán sosem volt még ennyire szerteágazóan egységes az Egypercesek kiadása. Jó olvasást!

Hatodik albumát adta ki a holland trió, nevük a 'Ponyvaregény' Winston Wolfe-jától származik, akit Harvey Keitel alakított felejthetetlen módon. Ez a hatodik albumuk, és ehhez képest meglepően fiatal muzsikusokkal van dolgunk, hiszen masszívan tinik voltak, amikor a banda megalakult. A Van de Poel testvérek alapították a formációt – Luka dobol, Pablo gitározik –, és egy cimborájuk, Robin Piso kezeli a billentyűket.

És a zene is zavarba ejtő, mármint olyan szempontból, hogy ezek a srácok tökéletesen ismerik a hatvanas évek végének pszichedelikus zenéjét. Egyes énekrészek erősen a Jefferson Airplane-t vagy a Grateful Deadet idézik, bár a srácok a Zeppet, Hendrixet és a Doorst tartják elsőszámú inspirációknak. Erősek énekben, a kórusok nem egy helyen több szólamban zúgnak. Hangszerek szempontjából sok a billentyűs, azon belül a Hammond viszi a prímet, nem csak a szólóknál, jó kis orgonariffeket is hallunk. Mindezt még meg is effektezik rendesen, hogy még savasabb legyen ez a zenei utazás. Nem csak a blues vagy rock érvényesül a dalokban, hanem a beatzene hagyományos elemei is, melyeket az említett legendák is műsoron tartottak.

Ötletesek a dalok, nekem különösen a hatodik szerzemény, a Deceit & Woo tetszik a rengeteg váltással. Az elszállt gitárszóló mellett még egy tradicionális bluesfutamot is belepasszíroztak ebbe a nótába. Ha valaki azzal a felvezetéssel mutatná meg őket, hogy a hippi-korszak egyik kevésbé ismert bandája, készséggel elhinném.

Talán nosztalgikus ez a zene, ugyanakkor szétfeszíti az energia, ahogy ezek a srácok zúzzák hangszereiket. Eredeti, mai rockzene, mellyel a legőszintébben leróják tiszteletüket a nagyok előtt.


Életműkoncertjét osztotta meg rajongóival a brit gitárlegenda. Ötven évről szól ez a lemez, ám ez csak szólópályafutásának hossza, hiszen előtte már a Yardbirdsben is pengetett Eric Claptont váltva és Jimmy Page-dzsel együtt.

Beckről tudjuk, hogy bár Clapton és Page mellett a harmadik legnagyobb brit bluesgitár-hősnek aposztrofálják (Joe Bonamassa legújabb koncertalbuma pont erről szól), tevékenysége jóval túlmutat ezen. Már a Jeff Beck Groupban sem tisztán bluest, blues-rockot nyomott, aztán jöttek a jazz-rock albumok, megérintette a modern kor elektronikus zenéje is.

Nos, ez a koncertalbum bemutatja Jeff Beck pályafutásának valamennyi szegmensét. Itt van az elképesztő instrumentális fantázia, a Beck’s Bolero is. Hallunk dalokat a Yardbirdstől az elején és a végén, Jan Hammerrel jó kis jazz-rock futamokat nyomnak, és nem feledkezett el a 2016-ban kiadott legutóbbi stúdióalbumról, a teljesen huszonegyedik századi zenét tartalmazó ’Loud Hailer’-ről sem, mely annak az évnek az egyik legérdekesebb lemeze volt.

A második félidőre pár nem kevésbé híres barátját-kollégáját is színpadra kérte az ünnepelt. Billy Gibbonsszal egy ZZ Top slágert, a '85-ös Rough Boyt nyomják, a példakép Buddy Guy az első, 1968-ban megjelent Jeff Beck szólólemezről a Let Me Love You-t nyomja. Steven Tyler mi mást énekelne, mint a Train Kept a Rollin’-t, amit bár a Yardbirds-höz köt mindenki, ők is csak feldolgozták, ahogy az Aerosmith is. Beth Hart, aki baráti viszonyt ápol Beckkel, indítja a második lemezt az I’d Rather Go Blinddal. Ezt a nagyon sok előadó által játszott örökzöldet nem először adják ők ketten elő. A végére még odaraknak egy Yardbirds darabot, a Shape Of Thingset, a Beatlestől a Day in The Life hangszeres változatát, aztán Beth Hart visszajön és Prince-re emlékezve a Purple Rainnel fejezik be ezt az ünnepi fellépést.

Szép repertoár, ám híven tükrözi Jeff Beck szerteágazó zenei érdeklődését, mely a mai napig megmaradt. Kár, hogy semmi esély nincs egy itthoni koncertre!


Az idén már nyolcvanöt éves veterán blueslegenda gondolt egy merészet. Rocky Athos gitárostól elköszönt és helyére nem vett be senkit, aztán turnéra indult. Ezen a tavaly Németországban rögzített koncertlemezen – ahol kedvenc blues előadói szerzeményeit játssza jórészben –, trióban nyomja Greg Rzab basszusgitárossal és Jay Davenport dobossal.

Bátor tett, mert ez azt jelenti, hogy szinte valamennyi szólórészt az öreg harcosnak kell hozni a billentyűs parkon vagy herflin, néha gitározik is, és az ének is rá marad. Nos, ez nagyobb részben sikerül, de azért időnként súlytalannak, üresnek érzem a zenét, jó volna egy harapós gitár. Ugyanakkor el kell mondani, hogy Rocky Athos nem volt túl jó választás, játéka nem karakteres, így hiánya nem annyira jelentős egy másik szemszögből nézve.  Jó, tudom, Peter Green, Eric Clapton, Walter Trout, Coco Montoya vagy Buddy Whittington öröksége nem kicsit nyomasztó.

John Mayalltől sosem állt távol a jazz. Elég, ha meghallgatunk olyan korai remekműveket tőle, mint a ’Bare Wires’ (1968), a ’Turning Point’ (1969) vagy a ’Jazz Blues Fusion (1972). Ezzel a trió felállással is inkább ebbe az irányba mutat, már csak azért is, mert a legfontosabb rockhangszer hiányzik. Ugyanakkor annak a három albumnak a színvonalát nagyon nehéz reprodukálni. Trióban még sosem zenélt, csak a ritmusszekció áll mögötte, mondhatjuk, ő viszi el a balhét.

Természetesen csupaszabb lett a zene, lehet, hogy annyira nem közönségbarát így muzsikálni, ám azt gondolom, Mayall többszörösen bizonyított, hogy neki helye van a kortárs művészettörténeti enciklopédiák lapjain. Egy kicsit újat akart, egy kicsit visszapillantott az ötven évvel ezelőtti önmagára, mindezek fényében azt mondom, ez (is) egy igazi John Mayall-album.


A ’Valleys Of Neptune’ (2010) és a’ People Hell and Angels’ (2013) után Eddie Kramer hangmérnök újra belenyúlt varázsdobozába és megjelent Jimi Hendrix kiadatlan stúdiófelvételeinek harmadik – és ha minden jól megy –, befejező kötete. Lehet, hogy nem mindenkinek teljesültek elvárásai, mert három dal felvétele már korábban is megjelent.

Mint az előző két albumnál, jelen esetben sem vádolhatjuk meg a kiadót, hogy maradék, eredetileg a kukába való felvételeket dobtak piacra. Jimi ereje teljében játszik. Mindjárt a kezdetben végletekig kifordítja Muddy Waters örökzöldjét, a Mannish Boyt. Egyébként is bluesosabb lett ez a lemez egy átlag Hendrix albumnál, lényegesen több tradicionális szólót, alapot játszik. Persze, ez sajnos már nem az ő, hanem a kiadó döntése.

Egyes helyeken egyértelműen felismerhető az eredeti szerzemény, a Lover Man például erősen emlékeztet a Hendrix által is játszott tradicionális dalra, a Rock Me Babyre. A Hear My Train Comin’ régóta ismert szerzemény, itt most egy újabb verziót kapunk belőle, alaposan nyekteti a Fender Stratót benne. A Stepping Stone-t is sokféle változatban ismerjük, akár stúdióban, akár koncertváltozatban. Tudjuk, Jimi esetében ez nem unalmas, ő ugyanis nem volt képes kétszer egy dalt ugyanúgy eljátszani. Stephen Stills éneke a $20 Fire-ban némi popularitást visz ebbe a gitárorgiába anélkül, hogy a színvonal csökkenne. Az album egyik gyöngyszeme az instrumentális Jungle. Egy kicsit úgy kezdődik, mint a Little Wing, aztán egy keményebb, szaggatott, tipikus Jimi-témával fejeződik be. Akad még egy hangszeres fantázia, a Sweet Angel, hasonlóan jól sikerült. A Things I Used To Do-ban egy kis segítséget is kap hősünk, hiszen Johnny Winter is beszáll a blues-jammelésbe. És még egy igazi blues, Georgia Blues. Ilyen szerkesztés – két blues egymás után – sosem volt hallható Hendrix-lemezen. Igaz, Jimi itt sem egyedül játszik, Lonnie Youngblood szaxofonos el is énekli a nótát. Itt van Joni Mitchell Woodstock dala, most is Stephen Stills énekli, jól ismert a filmből. A végén újabb két instrumentális szerzeményt hallunk: a Send My Love To Linda és a Cherokee Man elég nyersen hangzanak, mintha csak dalötletek lennének, amiket Jimi nem igazán dolgozott ki. Ettől függetlenül megállják helyüket.

Etikai kérdésként felmerülhet, miért húztak le ennyi bőrt Jimi Hendrixről majdnem ötven évvel ezelőtt bekövetkezett halála után. Zenei szempontból viszont egy abszolút igényes, a gitároshoz méltó munka került nyilvánosságra.


Korunk egyik legnagyobb progresszív rock-művésze, Steven Wilson temérdek elfoglaltsága mellett ismét élt a hobbijának, és egy – a klasszikus érában készült – albumot egy kicsit feljavított, talán maivá tett.

Ez az album a Jethro Tull folk rock trilógiájának (’Songs From The Wood’, ’Heavy Horses’, ’Stormwatch’) a második darabja. Hallgatva a dalokat, az egyik leggazdagabban hangszerelt, legvibrálóbb Tull-album született meg negyven esztendővel ezelőtt. Szinte minden dal akusztikus gitár alapú, erre pakolják rá a többi hangszert, rendkívül szellemesen. Ebben az időszakban hattagú volt a zenekar, két billentyűssel dolgoztak. Egyikük a veterán brit komponista, Dee Palmer volt, aki egy boldog albumnak nevezte a ’Heavy Horses’-t. Az biztos, hogy sokkal könnyedebb, felszabadultabb muzsikát hallhatunk rajta, mint pár évvel korábban az ’Aqualung’, a ’Thick as A Brick’ vagy a ’Passion Play’ lemezeken,  nemcsak zenében, szövegben is. Érdekes, hogy a főnök Ian Anderson annyira nincs elragadtatva ettől az alkotástól. és ő progresszív folk rockként aposztrofálta a zenét. Egy kis füzet is dukál az albumhoz, ebben jó részletesen leírják a dalok születésének körülményeit és a lemezfelvétel történetét.

A kiadó és az alkotók nem elégedtek meg az eredeti LP műsorával, hozzáadtak még kilenc felvételt, melyek egy kivételével eddig a stúdió mélyén pihentek. Ezek különböző dalötletek, kimaradt szerzemények, melyeket az album készítésekor rögzítettek.

Egy darabka rocktörténelmet políroztak újra, ezzel még időtállóbb lett. A kiadvány fanatikusok számára elérhető ötlemezes változatban is, a bemutatott lemez mellett még több ismeretlen felvételt kagylózhatnak a rajongók.