Eddigi legjobb vadászatunk: Royal Hunt, Symphonium – Dürer Kert, 2018. 04. 19.

írta CsiGabiGa | 2018.04.23.

Zsúfolt volt a Dürer Kert. A kisteremben a német Do I Smell Cupcakes lépett fel, a középsőben (eddig mindig azt hittem, az a nagyterem, valahogy minden eddigi DK-koncertem ott volt) az ausztrál Ne Obliviscaris tartott lemezbemutató koncertet, míg a leghátsó, nagyteremben a Royal Hunt hirdette meg szokásos kétévenkénti vadászatát. Úgy tűnt, ugyanaz a banda ugyanannak a 200 embernek játssza el a megszokott minőségi műsorát, de ez valahogy még a korábbiaknál is sokkal jobban sikerült.

A Royal Huntot 2008-ban láttam először a 'Paradox II' turnén. Hatalmas, az egész színpadot beborító drapéria a lemez képi világával, háttérvokalista és persze Mark Boals. A 'Paradox II' azon ritka folytatások egyike volt, mely felért az eredetihez. Aztán volt egy mélyrepülés az 'X' című lemezzel és Boals is repült. Visszatért D.C. Cooper, azóta a Royal Hunt menetrendszerűen kétévenként készít egy lemezt, és aztán azzal ellátogat az A38 Hajóra. Így volt ez 2012-ben a 'Show Me How To Live' turnéján, 2014-ben az 'A Life To Die For' turnén, ahová a japán turnéról megmaradt (értsd: japán nyomású) lemezeket hozták el a merch-standra, és 2016-ban a 'Devil's Dozen'-t bemutató koncerten, hogy most 2018-ban, a Frontiers Musicról történő leválás után elővezessék első saját kiadású albumukat, a 'Cast In Stone'-t.

Igen ám, csakhogy az A38 Hajó foglalt volt a turné szabad időpontjának estéjén, így lett a zenekar törzshelye helyett ezúttal a Dürer Kert (egyébként körülbelül ugyanakkora méretű) nagytermében megrendezve a koncert. És az ugyanolyan méretű terem ugyanúgy kongott az ürességtől, mint korábban a hajó gyomra. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert a szokásos 200 ember összegyűlt most is, úgy látszik, ez a stabil hazai bázisa a zenekarnak. Máshol is csökkenhetett a nézettség, mert elmaradt a mindent beborító drapéria, megelégedtek egy lemezborítót ábrázoló vászonnal, és nincs már háttérvokalista se, a zenészek maguk segítettek be a vokálozásba, meg szerintem egy kis sampler vokált is rádobott Andersen a tűzre, hadd sercegjen!

Az előzenekar is hasonló műfajban, szimfonikus metalban utazott, már a nevük – Symphonium – is erre utalt. Bár ők neoklasszikus power metalként aposztrofálták a zenéjüket, powernek nem volt elég power, de a neoklasszikus metal stimmelt. Az Orfeushoz hasonló zenét játszanak.

A 2006-ban alakult bandából már csak az alapító gitáros, Papp Béla gitáros maradt, illetve az énekes, Dobosi István elég régi bútordarab. A többiek folyamatosan cserélődtek. Talán ennek köszönhető, hogy a 2009-es 'Első szimfónia' című lemezüknek még csak most tervezik a folytatását.

Viszont amit csináltak, azt jól csinálták, az első két sor bólogatott is rendesen, de mögöttük hatalmas űr tátongott, és a közönség többi része a büfé előtt ülve hallgatta őket, és olyan is volt, aki inkább a kerthelyiségben élvezte a kellemes tavaszi estét a hosszúra nyúlt tél után. Háromnegyed órás műsoruk végén senki nem számított rá, hogy részben viszontlátjuk még a legénységet.

Rés a pajzson / Nincs kiút / A jóslat / Látomás / Solfeggietto / Utolsó felvonás / Két világ

Talán a Royal Hunt tagjai is a tavaszi estét mustrálták, mert negyed órás késéssel kezdtek, de akkor aztán nagyon. A Last Goodbye címéből adódóan tipikus zárónóta, de ezzel nyitni! (Bár annak idején a 'Moving Target' lemez is ezzel kezdődött.) Egyébként óriási dal, hangulatkeltés céljából elővezetni tökéletes választás. Nem volt nehéz az első sorokba jutni, szellősen álldogáltunk, néhányan karba tett kézzel (míg D.C. ki nem parodizálta őket), kitöltöttük a rendelkezésre álló teret, ahogy a hajón is szoktuk. Ha hering módra összetömörödtünk volna, jó, ha harmadáig megtelt volna a terem.

De kis közönségünk legalább lelkes volt. Ahogy megszokhattuk, André Andersen a többiek fölé magasodott a színpadon, nemcsak kétméteres termete okán, de még egy dobogóval ki is emelték hangszereit a háttérből, melyek szokás szerint három oldalról vették körül, elől hagyva teret a zenekarvezető billentyűsnek. Ez roppant látványos, amikor széttárt karral, két kézzel játszik két hangszeren, ám a harmadik hangszerhez – amit többnyire a zongorás betétekhez tartogatott – hátat kellett fordítania a közönségnek. De valamit valamiért!

A színpad másik oldalán, egy másik dobogón Andreas "Habo" Johansson püfölte a bőröket, nagy lelkesedéssel, de különösebb extra nélkül. (A magam részéről Allan Sorensenre szavazok. Ja, ez már nem a választás!) De legalább valódi dobhangzást hallottunk a stúdiólemezek műanyag puffogása helyett.

D.C. Cooper szokásos módon napszemüvegben és paszományos mentében viharzott be a nyitódalra, de nem sokáig bírta ebben a melegben, a második szám közepén ledobta a ruhadarabot és a szemüveget is, ám a megmaradt vékony pólót is rendesen átizzadta a folyamatos mozgás-rohangálás közben. Igazi frontember, aki szinte egymaga belakta a teljes színpadot. A dobos és a billentyűs ugye helyhez kötött, Andreas Passmark basszusgitáros viszont le volt csavarozva a mikrofonállványa elé. Így csupán Jonas Larsen gitáros volt még némileg aktív, bár közel sem annyira, mint D.C. A koncert egésze alatt viselt bőrdzsekijében így is leizzadhatott rendesen.

A Wasted Time nagy kedvenc (bár én a hasonló dallamvilágú Running Wildot jobban szeretem), meg is kapták a végén a vastapsot, majd D.C. köszöntötte a közönséget. Végig roppant kedves, barátságos volt a rajongókkal, elmondta, hogy nem bánják a sok mobiltelefonos fényképet, meg a videofelvételeket, töltsük csak fel a netre bátran és meséljük el, milyen jó volt a Royal Hunt koncertje. Ezzel is csak őket támogatjuk. (Ezen a ponton eszembe jutott, ahogy a Blackmore's Night koncertjén a Kongresszusi Központban a gitáros emberei a sorok között járkálva lesték, hogy kinek bukkan elő a telefonja. Mennyire más hozzáállás!)

Legutóbb D.C. rácsodálkozott az egyik srác fején a fejkamerára és elkérte. Most már a néző tukmálta rá, hogy legyen egy exkluzív felvétele a koncertről, és D.C. el is vette, kétszer is a koncert folyamán. De a saját telefonjával is többször készített felvételeket a közönség lelkesedéséről, melyet láthatóan nagyon élvezett.

Amikor a Hard Rain's Coming lassú, zongorás kezdése (André háttal) után belegyorsítottak, megkaptuk az első komolyabb gitárszólót, melyhez már érdemesnek tartotta Larsen, hogy középre álljon. Igazi neoklasszikus futamok szaladgáltak a kezei alatt, hallgattam volna többet is belőle, de tudomásul kell venni, ez nem az ő zenekara, itt ő csak harmadik ember. A sok pársoros lemezszóló között élmény volt, amikor néha elereszthette a kezét, sőt, egyszer még André ellen is vívott egy eszméletlen párbajt.

A párbaj közben D.C. a teljesen átizzadt pólót egy „Metal Mafia” feliratú fekete ingre cserélte, majd a ráadásban újra felsőt váltott. Csodálkoztam is, eközben hogy bírja Larsen a bőrdzsekijében végigcsinálni az egész estét. A 'Devil's Dozen' balladája (Until The Day) helyett jobban örültem volna egy klasszikusnak, mondjuk a Clown In The Mirrornak, de az volt a benyomásom, hogy túlzott mértékben erőltetik az újjáalakulás utáni dalokat. Mint az Accept Tornillóval, ahol a dalok fele az új felállás korszakából való. Itt is 7 új dalt számoltam 7 régi mellett. A debütalbumról például az instrumentális Martial Artsot hozták el, ami egy zenei orgia volt, de valahogy mégsem volt az igazi. Mert nem volt bent az énekes, aki az egész koncertnek a meghatározója volt. Még sohasem ragadott magával ennyire D.C. személyisége.

Azért a nagy közönségdanolászás a 'Fear' lemez slágerére, a Cold City Lightsra volt, nem az új dalokra. Még André is előrejött hangszerei közül, hogy tovább hergelje a tömeget. De ennél meglepőbb dolgot is tett. A Message To God előtt lement a színpadról. A Symphonium billentyűse, Juhász Berci állt be a helyére. Ez bizony le volt zsírozva előre! Akármekkora fan is a srác, ezt nem lehetett volna próba nélkül, ad hoc megcsinálni. Szóval ment a dal a vendégbillentyűssel, egyszer csak hátulról a sorok között előrefurakodott a nagy termetű zenész (mint mondtam, nem volt nehéz az első sorokba jutni), és beállt középre csápolni saját zenekarának. Az ott álló rajongók persze rögtön belekapaszkodtak, együtt ugráltak-énekeltek vele, és persze a fényképeket, videókat készítő telefonok is elfordultak hirtelen a színpad felől.

Ezt már nem nagyon lehetett fokozni. De a zenekar (és a hangmérnök, menedzser, meg mindenki egyéb) bemutatása után a monumentális A Life To Die Forral zárták a koncertet. A közel 10 perces dal utolsó harmadában van egy leállás utáni belassulás, amikor azt hiszed, hogy vége van, lemennek a színpadról, de nem, a témát balladaként is felvezették és ezzel méltó módon zárták le az este főműsorát. Ugyan ez a dal is az új korszakból való, de talán a legjobban sikerült a négy lemeznyi felvétel közül.

A ráadásban viszont rosszul esett, hogy a várt két klasszikus helyett megkaptuk az új lemez nyitódalát egyiknek. A zenekar szakított a Frontiers Music-kal és új lemezüket már André saját kiadójánál, a Northpoint Productionsnél jelentették meg. És a koncerttel egy időben hozták el Magyarországra. Persze nyílt titok, hogy legális és illegális csatornákon le lehetett már tölteni az albumot korábban is, meg a YouTube-on is fent van a dal videoklipje egy hónapja, de azért ez mégsem egy ráadásba való nóta még.

Az Epilogue, az igen! Az már igazi ráadásdal, hatalmas ováció, kölcsönös szeretet, D.C. megölelte zenésztársait, lepacsizott a közönséggel, és megígérve, hogy kijönnek, a zenekar távozott. Sajnos túl sokára jöttek elő, barátainknak el kellett indulniuk vissza Bajára, úgyhogy a közös fotókról lemaradtunk, de a neten láttam feltünedezni a közös képeket, úgyhogy nem beszéltek a levegőbe.

Lehet szeretni vagy nem szeretni a Royal Hunt zenéjét, ez ízlés kérdése. De hogy a zenekar tagjai – D.C. Cooperrel az élen – roppant szerethetőek, szimpatikusak, az biztos. Kívánom, hogy még sokáig csinálják, amit csinálnak, és még sokszor jöjjenek el hozzánk, mert igazán fel tudják villanyozni az embert. Ami a mai világban ritka és értékes kincs.

Last Goodbye / A Million Ways To Die / Wasted Time / Tearing Down The World / Hard Rain's Coming / Half Past Loneliness / The Last Soul Alive / Until The Day / Cold City Lights / Martial Arts / Message To God / A Life To Die For /// Fistful Of Misery / Epilogue

Szerző: CsiGabiGa
Fotó: Savafan
Videó: szaszanet
Köszönet a LiveSoundnak!
További képek ITT