#29: Kino, Toundra, Napalm Death, Grateful Dead, Kris Barras Band

írta Hard Rock Magazin | 2018.04.14.

Nos, jó nagy katyvasz lett e havi lemezcsokrunk az Egypercesekben! Mert itt a Kino nevű progresszív szupergroup John Mitchell, Pete Trewavas és Craig Blundell főszereplésével, progresszív a Toundra is, de már instrumentális zenét játszik, a Napalm Death ritkaságokat, feldolgozásokat vág a fejünkhöz grindcore stílusban 90 percen át, a Grateful Dead koncertlemeze a country és blues elemeket vegyíti, Kris Barras zenekara meg egy lemezen belül sem találja a vezérfonalat: rock, blues-rock, southern rock, rock and roll és rádiórock között lavírozik. De legalább változatos lett, mint egy fesztiválprogram!

John Mitchell énekes-gitáros a brit neo-prog szcéna kiemelkedően aktív alakjai közé tartozik, a májusban új lemezzel jelentkező Arenán kívül a nevéhez kötődik a Frost, az It Bites, a Lonely Robot, a The Urbane, de megfordult az A nevű formációban és Kalle Wallner RPWL-gitáros Blind Ego projektjében is. A Kinóval 2005-ben adta ki eddigi egyetlen remek stúdiólemezét és a kiadó javasolta Mitchellnek, hogy a korainak gondolt új Lonely Robot-album helyett inkább ezt a vonalat melegítse fel, amire ráerősített, hogy Pete Trewavas (Marillion, Transatlantic) is támogatta az ötletet. Az eredeti dobost elfoglaltságai miatt a virtuóz Craig Blundell (Steven Wilson, Pendragon, Frost, Lonely Robot) váltotta és vendégként beszállt az eredeti billentyűs John Beck is.

Mitchell így nyilatkozott: „Nem volt koncepció vagy megkötés, ettől persze, hogy beindult a fantáziánk, nem kellett semmilyen skatulyába beleerőltetni magunkat, azt tehettünk, amit csak akartunk. Mégis valami hasonló született, mint az első albumon, ezt hozta ki belőlünk, hogy mentesültünk az elvárások terhe alól.”

Valóban nincs nyoma sem erőlködésnek, spontán, de változatos anyag született, a The Dead Club 7/8-ból 4/4-be váltó kísérletezése mellett jutott hely egy fogós „kislemezes” Grey Shapes On Concrete Fieldsnek, és a címadó dalban politikai üzenetnek is, ahol a szabadságjogok 18. századi harcosáról elnevezett rádióadó valódi híreket szolgáltat „political bullshit” helyett, de igazán nagy szerepet a nagyívű dallamok hátán utazó merengések kaptak.

Bár már első hallásra képes voltam a harmóniákat követni, sőt dúdolni, mégsincs „ezt hallottam már”-érzésem és ennek nem mond ellent, hogy a Porcupine Tree ’Deadwing’-jének a hangulata egyértelműen visszaköszön. Meg ős-Sagát és Police-t is hallgattak már a fiúk, ez leginkább a I Won’t Break So Easily Any More és az Out Of Time hangszerelési megoldásaiból hallatszik ki. Ja, a hangszerelés külön megér egy mondatot, mert az egyéni teljesítmények nem kioltották, hanem erősítették egymást, így váltak arányossá, Mitchell szenvedélyes énekhangja pedig pont passzol az egészhez.

Próbálok kiemelkedő pontokat keresni az anyagban, de nagyon egyenletes a színvonal, nagyszerűen sikerült a lemez, részemről megvan az év második dobogós artrock-albuma, ráadásul jól is szól. Mondjuk a 13 év nekem kicsit sok az inspirációk begyűjtéséhez és emellett nagy kár, hogy turné még csak szóba se került, élőben egyelőre semmi esély elcsípni őket.



Bevallom őszintén, hogy az instrumentális műfaj az, amit a legritkábban hallgatok, mert többségében olyan kiadványokkal találkoztam, amik csak a hangszeres hősködésről szóltak. Nap mint nap hangszerrel járok a kezemben, így valami üdítőbbre és frissítőbbre vágyom. Legalábbis ez van az esetek 99%-ban, persze vannak kivételek is, így történt ez a spanyol csapat újdonságával is. Eleinte nem fogott meg, de a sokadik hallgatásra mégis megmozdult valami bennem.

Kicsit utána kellett olvasnom, hogy a Toundra mégis milyen zenekar, mi a történetük, eddigi munkásságuk. A madridi srácok 2007 óta zenélnek együtt és eddigi lemezeik címének mindig egy római számot adtak, ahogy sorrendben érkezett. Az ötödiknél kivételt tettek, ugyanis egy 2012-es eset annyira megmaradt a srácok emlékeiben, hogy ez ihlette őket. Egy németországi klubban, nevezetesen a Vortex Surfer Musikclubban zenéltek, ahol a teltház és a jó hangulat nyomot hagyott a zenekar tagjaiban. Azóta már többször visszatértek a Siegen nevű településen található klubba és a meleg fogadtatás azóta is megvan. Ezért döntöttek úgy, hogy a V helyett ezúttal a ’Vortex’ címet adják a friss stúdióanyaguknak.

Nyolc dal, ami mindössze ötven percnyi hosszúságot ér; gondoltam, ez nem lehet olyan véres, hogy az ember ne bírja ki. Az erős riffek megleptek, már ami az első igazi dalban, a Cobrában hallható. A dallamot egyértelműen a gitárok viszik. Bár két tag neve mellett is szerepel, hogy zongorán vagy szintetizátoron is játszott a dalokban, ennek azonban színező szerepe volt csak. A gitár az a hangszer, ami egyértelműen uralja a színpadot, na és persze mondanom sem kell: a dob és basszusgitár által alkotott ritmusszekció. Az atmoszférikus, érzelmes zenei világ az, amivel ez a zenekar dolgozik. Bár a progresszív hatás ott van, de nem az a vonal, amit a Dream Theater képvisel, hanem inkább a Fates Warning világa jut az ember eszébe róla. A melankolikus, érzelmes oldal engem egyértelműen Jim Matheos legutóbbi projektjére – a szintén InsideOut Music gondozásában megjelent –, Tuesday The Sky-ra emlékeztett. A Mojave címet viselő tétel erre a tökéletes példa.

Személyes kedvencem mégis egy olyan szerzemény lett, ami elütött ezektől. A filmzenére hajazó Cartavio főszereplője az akusztikus gitáron játszott dallam. Persze az elektromos hangszerre átültetett variációban inkább az effektek kaptak szerepet, mint maga a dallam. Sajnáltam, hogy a vibrafonon hozott kíséret csak egy rövid ideig volt hallható.

Akiknek ez a műfaj érdekes, ne hagyják ki a lehetőséget, hogy élőben is megnézzék a Toundrát! Az A38 saját szervezésében lesz látható a csapat május 26-án, mégpedig a Hegy társaságában. Kedvcsinálónak pedig egy különleges kisfilm áll a rendelkezésünkre, Manu Brabo fotói alapján Jorge Escalona készített kisfilmet a Cobra című tételhez.


2015-ben jelentkezett utoljára kiadvánnyal az angol grindcore négyes, de a remekül sikerült 'Apex Predator – Easy Meat' folytatása mégsem egy új dalokat tartalmazó lemez lett, hanem egy igencsak különleges válogatás.

A 'Coded Smears And More Uncommon Slurs' címre keresztelt – dupla CD és dupla LP formátumon világra szabadított – több mint 90 perces kiadvány nem a szokványos „best of” jellegű anyag, hiszen nem a banda legnépszerűbb dalaiból válogatták össze, hanem olyan ritkaságokat tartalmaz, amiket eddig csak bónuszdal, vagy valamilyen különleges kiadvány formájában jelentettek meg. A 2004 és 2016 közötti időszakból, vagyis a Century Mediánál eddig eltöltött évek alatt összegyűlt bónuszdalokat, csak Japánban kiadott bónusz- és feldolgozásdalokat, valamint split lemezeken megjelent különlegességeket hallhatunk ezen a kiadványon. A lemez jellegéből fakadóan egy zenei értelemben szélesebb skálán mozgó anyag ez, mint egy átlagos Napalm Death-lemez, ami persze nem jelenti azt, hogy a zenekarra jellemző brutalitás és agresszió ne járná át a dalokat. A tipikus rövid, punkos grindcore dühkitörésektől a thrash és death metal elemeket is felvonultató dalokon át egészen kísérletező hangvételű dolgokig sok mindennel találkozhatunk a lemezen, ami igazán különlegessé teszi ezt a kiadványt, hiszen így egészen más arcát is megismerhetjük a zenekarnak.

Mivel a korongon 31 dal kapott helyet, így nem tartom szükségesnek ennél részletesebben belemenni az elemzésbe, legyen annyi elég, hogy a Napalm Death kedvelőinek erősen ajánlott kiadvány.



A hippi mozgalom talán legfontosabb zenekarának, a San Franciscóból származó The Grateful Dead számtalan koncertalbumot adott ki. Nemcsak 1995 óta, amikor a zenekar vezérük, Jerry Garcia halálával megszűnt, hanem aktív idejükben is szorgalmasan készítették az élő felvételeiket, mint ahogy a stúdióban is rendszeresen serénykedtek.

Ez a dupla album átfogó képet ad koncerttevékenységükről, valamennyi felvétel korábban már megjelent különböző kiadványokon. Kiválóan hozták élőben is azt a sokszínű, dallamos, rengeteg forrásból táplálkozó stílust (blues, country és reggae elemeket egyaránt használtak a dalépítkezésnél), és egy kis slágerzenéért sem mentek a szomszédba, amit profi módon eggyé gyúrtak, és messziről felismerhetővé, védjegyszerűvé tették. Abszolút gitárcentrikus zene, bátran használják az akusztikus formát is, akkordok helyet néhol nagyon érdekes dallamsorokat játszanak, és ilyenkor akár jazzes ízű a muzsika. Persze szólóznak is rendesen, nem egy szerzeményt akár húsz percig is húznak, nagyon erősek a jammelésben, és győzik ezeket a részeket is ötletekkel. Nem a tekerés a lényeg, inkább jól meggondolt pengetések jellemzik az egész anyagot. Dallamos, persze, hogy dallamos zene, tisztán szól a többszólamú vokál, éppen olyan fontos szerepet játszik, mint a gitárrészek. A billentyű csak színez a háttérben, elsősorban a zongorát lehet hallani. Érdekes, hogy harmincéves pályafutásuk nagy részében két dobossal dolgoztak, bár ennek jeleit én nem hallom a felvételeken.

Bár nagyon kötődtek a hippihez, a mozgalom elhalása után is sikeres lemezeket készítettek egy aránylag stabil zenészgárdával. Ha Jerry Garcia nem hagyott volna itt bennünket 1995-ben, biztos vagyok, a The Grateful Dead a mai napig aktív lenne, a stúdióban és a koncertszínpadon is. Ez a százötven perces élő szelekció híven felidézi a zenekar hosszú koncertjeit.



Az egykoron a keleti harcművészeteket profi szinten művelő gitáros és bandája a holland cég egyik új üdvöskéje, akik még Beth Harttal is turnéztak. Ezt megelőzőleg két albumot adtak ki saját maguk cégére alatt.

Nem lehet egyértelmű címkét ráaggatni erre a korongra, ha stílusról beszélünk, ez különösen az album első felére érvényes. Kezdődik a Kick Me Downnal, mely egy átlagos, ám színvonalas rocknóta. A Hail Mary is hasonló, némi bluesos beütéssel, fülbemászó énektémával. Az I Don’t Own Nobody Nothing amolyan southern rock-szerű, a Propane viszont egy tipikus rádiórockzene: monoton dob, légies billentyű alap. Talán nem durva, ha azt mondom, bazári-tarkabarkaságra emlékeztet a lemez eddig.

Innentől kezdve egy darabig határozott az irány a blues és a rock and roll felé. A Wrong Place, Wrong Time-ba még jazzes ízt is beleszőnek a fő rock and roll téma mellé. A Lovers or Losers újra a southern rock védjegyét viseli magán, míg a kissé nyers című She’s More Than Enough amolyan „tapsoljunk együtt” téma. A Stitch Me Up rock and rollja után az első lírai hangsorokat halljuk, ahogy a Hold On For Tomorrow kezdődik, ez átmegy egy pattogósabb, vokális szerzeménybe, a gitárszóló teszi karcossá az egészet. Hasonló elképzelések mentén fogant a Blood On Your Hands is, aztán a Watching Over Me blueskesergő a zárótétel, női vokállal megerősítve, némi soulos beütéssel.

Azzal semmi baj nincs, ha egy album zenei sokszínűségről tesz tanúbizonyságot, megtartva a fő zenei irányt. Kris Barras bandája esetében az a baj, hogy nincs ilyen. Mindenbe belekapnak, ám nem teszik le voksukat egyértelműen sehol sem. Külön-külön jók a dalok, ám az én füleimnek nem áll össze egy albummá ez a dalfüzér.