„Birth-school-Metallica-death”: Metallica, Kvelertak – Papp László Budapest Sportaréna, 2018. 04. 05.

írta Dzsó | 2018.04.11.

A címben szereplő „mindhalálig Metallica” krédót egy póló hátán láttam és kiválóan visszaadta a csütörtöki koncert közönségének hozzáállását. Metallicára nem divatból jár a nép, hanem azért, mert nem tartja kihagyhatónak. Baby boomerektől Z generációsokig képviseltette magát minden korosztály, olyanok is, akiket felnőtt fejjel kapott el a thrash-gépszíj a '80-as évek elején, meg olyanok is, akik kölyökfejjel dobtak egy hátast a ’Hardwired… To Self Destruct’-tól.

Persze miért ne aznap este 6-kor kelljen kezdődnie egy [email protected] kötelező céges programnak, hogy utána a Róbert Károly körúton itt-ott százzal, a Hungárián már kevésbé százzal kelljen nyomulni, hogy sikerüljön az aréna parkolójához érni még éppen időben, talpig üzleti öltözetben. Aztán a megtelt tábla miatt következett néhány tiszteletkör, de a parádésan gyors beengedés és a szektorom közelsége lehetővé tette, hogy a felvezető Kvelertak produkciójának a nagyobbik felét azért láthassam.

A Kvelertakot James Hetfield fedezte fel a Metallicának, a turné tavalyi szakaszán már ők voltak az „opening act”, egyébként egy 2007 óta létező norvég bandáról van szó, akik már a debütáló albumukkal berobbantak a kemény zenék világába és nemcsak közönség-, hanem szakmai sikereket is arattak, és már harmadszor jártak nálunk. Norvégul és irgalmatlan intenzitással elhörgött black’n’rolljuk remek választás volt felvezetésnek, abszolúte látszott rajtuk a nemzetközi rutin, belakták a küzdőtér közepén elhelyezett négyzet alakú színpadot. A félmeztelen Erlend Hjelvik énekes különösen aktív volt a jazzbalettben, mondjuk kár, hogy a közönség fele ekkor még a büfében szórta a konyhapénzt, hát kérem, nem mindig könnyű az „opening actek” élete, bár a beszámítható közönség egész jól vette az adást. A szettjük vége felé azon kaptam magam, hogy nem igazán emelkedik ki egyik dal se a többi közül, erre a záró Kvelertak pont úgy kiemelkedett, ahogy kell! Jók voltak, csak elég szarul szóltak, meg nem igazán éreztem indokoltnak a három gitárt, mert nem éltek a benne rejlő lehetőséggel.

Åpenbaring / Bruane Brenn / Mjød / 1985 / Berserkr / Evig Vandrar / Ulvetid / Blodtørst / Månelyst / Kvelertak

Már tavaly márciusban elkezdődött a jegyek értékesítése, és pár nap alatt elővételben teltházas lett a show, ennek megfelelően a bejárat közelében beleszaladtam néhány kétségbeesett és reménytelen „jegyet vennék” táblába. Így járt, aki nem okult a 2010-es tapasztalatokból, akkor a jegyértékesítés első órájában elment annyi jegy, ami az aréna mai teljes kapacitása.

Az átszerelés alatt kis szalonzenével hergelték az amúgy is végletekig felspannolt közönséget: Nirvana, Megadeth, Slipknot, meg ilyenek, közben az előttem ülők a túloldali lelátón felfedezni vélték a tanker Lukácsot és Fejest és akkor még senki sem tudta, hogy milyen komoly szerep jut nekik az este során.

Aztán egyszer csak Bon Scott hangja kapott egy kis plusz kakaót az AC/DC 75-ös It's A Long Way To The Topjával és már sejteni lehetett, hogy hamarosan beszalad a képbe Eli Wallach, hogy megkeresse Arch Stanton sírját. Így is lett: 21:06-kor Morricone szokásos The Ecstasy Of Goldjára elszabadult a pokol a nézőtéren, majd a Hardwired intrójára bevonult a Metallica és belecsaptak a teljes Hardwiredba. Nagyon komoly bekezdés, a lelátó úgy elkezdett mozogni alattam, hogy kétséges volt, kibírja-e a koncert végéig, az ülőhelyek pedig egyszerre állóvá változtak. Már ekkor látszott, hogy milyen közvetlen banda-közönség kapcsolatot eredményez a küzdőtér közepén elhelyezett színpad, amolyan „nekem játszanak” érzésem támadt nekem is, annyira közel voltak.

Robert Trujillo szokásosan térdig lógatott basszusgitárjával, tripla hajfonatával, kúszva-mászó mókázásaival, dervistáncával egyik védjegyévé vált a zenekarnak az elmúlt 15 évben, igen, most már ő a leghosszabb ideje hivatalban lévő basszer. Meg neki van a leghosszabb neve is: Roberto Agustín Miguel Santiago Samuel Perez de la Santa Concepción Trujillo Veracruz Batista. Na, ezt jegyezze meg valaki!

A dobszerkó szerényen középre került és a koncert végére az emelvénnyel együtt tett egy teljes fordulatot, hogy mindenki meggyőződjön Lars Ulrich sokoldalúságáról, meg hogy mennyi hibával játszik. Elég rendesen belegabalyodott egy-két témájába, szóval fogadjuk mindig fenntartásokkal a rockmagazinok – szimpátia- és olvasói szavazat alapú – „világ legjobb dobosa” címeit! Mégse lehet azt mondani, hogy ő a leggyengébb láncszem a zenekarban, mert nélküle nem lenne Metallica, ráadásul elsőosztályú, karizmatikus (társ)frontemberként kiváló teljesítményt nyújtott, többször lement a közönséghez, a mókázásaival persze szokás szerint néhol túlzásokba esve (a szájból szájba itatás pl. nekem már kicsit sok).

Kirk Hammett – a csendes őszült negyedik – kiemelkedő allűrök nélkül szántotta a körbemikrofonozott színpadot (ahogy szokta), James Hetfield pedig a nyugodt erőt képviselve, igazi frontemberként vitte a hátán a produkciót vérprofin.

Két zúzás az új albumról, aztán kettő a legelsőről, ugrás a ’Master Of Puppets’-re, majd megint az újra. Igazából lehetett arra számítani, hogy mi lesz a műsorban, ez nem egy klubturné, ahol akár rögtönözni is lehet, a setlist.fm meg a nagy előadókból eléggé naprakész. A Now That We’re Dead után a színpad fölött liftező 52 gigantikus kivetítő-kocka közül 4 leereszkedett a színpadra, hogy négyen egyszerre perkázzanak rajta egy ütőset. Volt valami olyasféle hangulata az egésznek, mint a Thin Lizzy Do Anything You Want To üstdob-intrójának, de értelme nem nagyon. Az 52 kocka megérdemli a külön említést, mert nagyon komoly hangulatfestő animációk, videók, képek mentek rajta végig és közben állandóan váltogatták a magasságukat. (Azon is elgondolkoztam, hogy a felső lelátókon ülőknek vajon mennyire takarhatta a színpadot.)

Természetesen minden szám után gitárcserék, James pedig tartotta a kapcsolatot a nagyérdeművel. Minden tiszteletem az övé az összekötő szöveg tökéletes artikulációjáért és a világos szóhasználatért, mindent lehetett érteni. Újabb cikázás az új album-’Ride The Lighning’-új album vonalon – közben pedig Robert is meglátogatta a közönség első sorait –, majd a Halo On Fire után Lars elvonult, a dobtechnikus elkezdte lecserélni a pergőjét, James pedig bemutatta Kirk Hammettet és Robert Trujillót („Rob-Budapest, Budapest-Rob”), majd elvonult és ekkor már lehetett sejteni, hogy az a blokk jön, ahol valami helyi érdekességet adnak elő. A turné előző állomásain Prága megkapta a vicc kategóriába tartozó Jožin z bažint Ivan Mladektől, Bécs Falco Rock Me Amadeusát, Hamburg viszont az Into The Arena/Rock Bottom kombót Michael Schenkertől, szóval nem poénkodtak mindenhol! Ahogy nálunk sem, mert az nagyon komoly volt, amikor Robert elé kottaállványt hoztak és elkezdte skandálni, hogy Tank-csap-da…és belecsapott Kirkkel A legjobb méregbe. Megvették a közönséget kilóra, ezrek énekelték Roberttel a Tankcsapda negyedszázados kultikus nótáját. Telitalálat, jófejségből nagy pirospont a Metallicának! A hírek szerint a Tankcsapda nem volt előzetesen beavatva, szóval kíváncsi lettem volna a fiúk arcára a túloldalon! A blokkhoz tartozott még a tragikus sorsú egykori basszer, Cliff Burton tiszteletére az Anesthesia basszusszólója, közben Cliffről mentek képek, bejátszások a kockákon. Tiszteletet parancsoló pillanatok voltak.

Vissza mindenki a színpadra, húzós váltás a Budgie-feldolgozásra a ’Garage Days’-ről és a sodró lendületű Fuelre, majd James kifaggatta a közönséget, hogy mennyire jött be a ’Hardwired…’ album. Hát, mit ne mondjak, vajon milyen választ várt?  A Moth Into Flame következett, ami egy kiváló dal, de nem ezzel, hanem a hozzá kapcsolódó látvánnyal emelkedett ki a műsorból: a színpad alól négy csapóajtón világító minidrón-falkát engedtek fel a magasba, hogy ott egy tökéletesen vezérelt animációval fessenek éjjelilepke-hangulatot, hát ez bizony tízpontos ötlet volt, tízpontos kivitelezéssel. (Egy drón azért a színpadon ragadt, azt Kirk lazán lerugdosta a csapóajtón.)

Innen már nem lehetett elrontani a show-t, a Sad But True előtt 37 év rövid méltatása következett, majd megjelentek a One felvezető képsorai a kockákon. (Csalódott lettem volna, ha kimarad.) Ez a dal kapott egy kis pirotechnikát is, amivel egyébként óvatosan kellett bánni az 52 kocka jelenléte miatt, a tűzálló kivetítő még nem szériatartozék a Metallicánál sem. A főműsort a szintén kihagyhatatlan Master Of Puppets zárta közönségénekeltetéssel és a színpad négy sarkán négy meghajlással, de senki nem gondolta komolyan, hogy csak ennyi és kész.

A tekerős Spit Out The Bone nyitotta a ráadás blokkot megint egy kis tüzeskedéssel, a kockákon pedig megjelent a piros-fehér-zöld trikolór a Metallica felirat háttereként. Újabb pirospont jófejségből. Már a fekete lemez idejében is tele volt a tököm a Nothing Else Mattersszel, mert a csapból is az folyt, de élőben, Kirk üveghangjaival felvezetve és azzal az egyszerű, de mégis teátrális hozzáállással most bejött. Ugyan mi jöhet zárásnak egy „are you still alive” kérdés után? Persze, hogy az Enter Sandman, amit én kb. annyira unnék már, mint a Deep Purple a Smoke On The Watert, de ilyesminek nyoma sem volt, úgy játszották tiszta erőből, ahogy kell, még Kirk is „offtoneverneverlandezett” a mikrofonnál, ami az ő esetében elég ritka látvány.

Ezután már csak őszinte hálálkodást kaptunk, a jó hangulat a színpadra is átment, mert lehet, hogy voltam már jobb koncerten, de jobb közönségben még soha. Elköszönés egyesével, „Metallica loves Budapest”, pengetőszórás markostul, megemlékezés a 88-as MTK-pályás (első magyarországi) fellépésről, majd 23:28-kor lesétált egy legenda a The Frayed Ends Of Sanity hangjaira.

Hazafelé eszembe jutott, hogy azoknak milyen élmény lehetett a koncert, akik végig egy telefont tartottak maguk előtt? Van egy felvételük, de a lényegről lemaradtak. Meg eszembe jutott a banda egyik tavalyi nyilatkozata, hogy – hallgatva az idők szavára – évi 50-ben maximálják az élő fellépések számát. Hát, ebből 2017-ben elég rendesen kicsúsztak, vajon az idén mennyire tudják tartani? Egyelőre 45 hivatalos időpont van a naptárukban…

Intro 1: The Ecstasy Of Gold / Intro 2: Hardwired / Hardwired / Atlas, Rise! / Seek & Destroy / Hit The Lights / Welcome Home (Sanitarium) / Now That We're Dead / Közös dobszóló / Dream No More / For Whom The Bell Tolls / Halo On Fire / A legjobb méreg / Anesthesia (Pulling Teeth) basszusszóló / Breadfan / Fuel / Moth Into Flame / Sad But True / One / Master Of Puppets /// Spit Out The Bone /// Nothing Else Matters /// Enter Sandman / Outro: The Frayed Ends Of Sanity

Szöveg: Dzsó
Képek: TT
Videók: MetallicaTV és JNtube
Köszönet a Live Nationnek!