fbpx

Heten a hetediken: Gary Moore Emlékest 2018 – A38 Hajó, 2018. 04. 04.

írta CsiGabiGa | 2018.04.10.

Amikor tavalyi évértékelőmben részletesen kielemeztem, miért is kedvencem a hetes szám, eszembe se jutott, hogy idén viszont a hetedik Gary Moore Emlékestre kerül sor. Amikor viszont megtudtam, hogy hét gitáros lesz meghívva a koncertre, már biztos volt, hogy megint az év egyik legjobb bulija elé nézek. Zsolti hozta a kötelezőt, vagyis zseniális volt, Cliff öt húrral is vállalta a gitárpárbajt, Remig viszont nem fogta vissza magát emiatt. Harrisen érces hangja ellensúlyozta Ben suttogását, aki viszont elsétált Párizsba egy kis gyönyörért. Tommy, a magyar SRV csak a kalapját hagyta Amerikában, a tehetségét elhozta nekünk. Ami viszont mindenkibe beleragadt egy életre, az a németek Jokerje, Marcus volt, aki olyan szélesen vigyorgott szólók közben, hogy még Pat McManus tavalyi teljesítményét is felülmúlta vele.

Na, ilyen Gary Moore koncerten sem voltam még! Stevie Wonderrel kezdődött és Stevie Wonderrel zárt. Nem találtam nyomát, hogy Gary valaha játszotta volna a Jeff Beck által népszerűvé vált 'Cause We've Ended As Loverst és a Higher Groundot is csak a '83-as turnéján. Eszembe se jutott volna, de a témában mindentudó Csillag Zoli megtalálta ezt a dalt. A nyitódal ennek remek ellenpontozása volt a buli elején Cliff Moore előadásában.

Ha már Jeff Beckkel indítottak, folytatódjon is azzal, Led Boots volt a következő dal. Ennek is csak annyi köze van Garyhez, hogy a The Lonert is jegyző Max Middleton a szerzője. De ettől még hangulatában remekül passzolt az estéhez. Valószínűleg Cliff repertoárját gazdagítják ezek a dalok, mert zenészkollégái, Richie Blake basszusgitáros és a fiatal Danny Cox dobos nagyon éltek a dalban, és a „beugró” billentyűs, Várfi István is kapott egy szólót benne. Várfinak további feladata is volt, hiszen a bátyjának emlékére írt Cliff Moore-dalt, a Dead Man's Shoest is ő énekelte.

A Killer is régóta része az Emlékestek műsorának. Egy dal, amit Don Airey írt és Gary Moore gitározott fel Cozy Powell első szólólemezére. Iszonyú groove-ja volt a nótának, a basszus-dob páros nagyon értette a dolgát. A gitár-billentyű ikerszóló is méltó volt a nagy elődökhöz, de hogy a basszusgitáros mekkora figura, az csak akkor derült ki, mikor a gitárszóló alatt egy egyenértékű basszusszólót is elnyomott. Ezután egy rövid videobejátszásban Ben Granfelt üdvözölte a közönséget és sajnálatát fejezte ki, hogy – bár az előző két évben nagyon jól érezte magát – most nem tud ott lenni velünk a megemlékezésen. De majd jövőre!

A videó alatt színpadra lépett Somogyi Remig, aki a szemünk láttára vált felnőtté az elmúlt években és közben kisfiús félszegségét is kinőtte. A Sunset intrójaként valami gyönyörű, potizásokkal tarkított játékot mutatott be, amire még Steve Morse is elégedetten csettintett volna! Ő komponálta ezt az intrót, melyet el is nevezték Sunrise-nak, mert annyira passzolt a dalhoz.

A Sunset alatt már beszállt Cliff is, akinek szerencsétlen módon elszakadt egy húrja dal közben, de nem fogadott el mentőövet (pedig Harrisen beszaladt egy másik gitárral), hanem hősiesen végigjátszotta a dalt, mint Henrik Freischlader a 'Still Frame Replay' turnén készült koncertfelvételen. Sőt, a Freddie King-klasszikusban, a Going Downban még egy gitárpárbajba is hajlandó volt belemenni öt húrral. Remig ellen. Egyesélyes volt a küzdelem, de ez sem vette kedvét az ír gitárosnak, büszkén konferálta be, hogy sikerdalát, a Picture Of Dorian Blue-t is Remig fogja eljátszani (ahogy 2014-ben és 2015-ben is tette).

Sajnáltam, hogy Remig lement, amikor Harrisen Larner-Main és Ben Poole bejött. Remig óriásit párbajozott 2016-ban Henrik Freischladerrel, tavaly viszont a Henrik és Ben Poole közötti párbaj volt emlékezetes. A körmérkőzés szabályai szerint most Remignek kellett volna Ben Poole-lal egyet jammelni, erre sajnos nem került sor. Ez talán az egyetlen fekete pont, amit a koncertre adhatok. Ben suttogó énekhangja most már nem zavart annyira, mint tavaly, de az igazi mégiscsak az volt, amikor Harrisen erős hangján jött az Only Fool In Town, mely éles kontrasztban állt Ben énekstílusával. A dalban azért az ének mellett mindketten gitároztak is egy kellemeset. De a hangulat csak ezután forrósodott fel igazán, a Thin Lizzy Dancing In The Moonlightja alapozta meg a finálét, a Walking By Myself szokásos közönségénekeltetése most is működött, miközben azért a szólók is nagyon ott voltak, és a basszer megint villantott egy óriásit.

Az első rész zárásaként Ben Poole vállalta be a csodaszép Parisienne Walkwayst (persze csak gitáron, az éneket meghagyta Harrisennek), igazából egyedül az a bizonyos hosszan kitartott hang nem sikerült neki tökéletesen (itt mindig az a kunszt, hogy meddig tudod lebegtetni a hangot újrapengetés nélkül, ez most nem volt túl hosszú), egyébiránt gyönyörű előadás volt. Ránk fért a szusszanás, pedig nem is tudtuk még, hogy a java hátravan.

'Cause We've Ended As Lovers / Led Boots / Dead Man's Shoes / Killer / Sunrise - Sunset / Going Down / Picture Of Dorian Blue / Only Fool In Town / Dancing In The Moonlight / Walking By Myself / Parisienne Walkways

A nyitányként felhangzó instrumentális Johnny Boy alatt beszivárgott a második rész háttérzenekara, a Run For Power. Szentmihályi Gábor beslisszolt a neki felállított második dobszerkó mögé, (tudom, hogy ez elsősorban gitárfesztivál, de egy dobpárbajt megnéztem volna Cox és Michel között), Szebényi Dani is elfoglalta helyét a színpad jobb oldalán, Mezőfi József és Vámos Zsolt felvették hangszereiket, majd – ahogy a RFP koncerteken általában – elindult az Over The Hills And Far Away dobképletével a műsor hard rock része. Kedvenc feleségem megjegyezte, hogy Vámos Zsoltnak jobban áll ez a hosszú haj, olyan így, mint egy indián.

Kiss Zoltán érkezett utolsóként, lévén neki jött legkésőbb a belépője. A 'Wild Frontier' album több mint felét eljátszották (játékidőben mindenképpen, de ha az intrót beleszámítjuk, akkor darabra is). Igaz, nem egyszerre, hanem szépen elosztva a műsor elejére és végére. Ezen kívül csupán a névadójukul szolgáló Run For Covert. Az ő önálló blokkjuk legnagyobb része ebből állt, de kellemes változatosság volt a blues-rengetegben. Ám kísérőzenekarként végig segítették a közben érkezőket.

Az évek során már minden szépet és jót elmondtam róluk, nem nagyon tudok mit hozzátenni. Kiss Zoli az az énekes, akinek a hangja mindenhez passzol és aki tudja is használni azt. Láttam egyszer a Backstage-ben betegen énekelni, akkor is jobb volt, mint más előadók a legjobb formájukban.

A Mezőfi-Michel duó halálpontosan hozza az alapokat, nem is lehetne ez másként, sokat látott, sok harcban edzett muzsikusok, Szebényi Dani pedig varázsló. Abból az aktatáskánál alig nagyobb hangszeréből tud néha Hammond-szerű hangokat elővarázsolni. Vámos Zsolt meg Vámos Zsolt. Ezt nem lehet fokozni. Talán csak akkor, ha melléáll egy másik gitáros, mint azt hamarosan megláthattuk.

A második rész vendégei közül az első a Dallasban, Stevie Ray Vaughan szülővárosában élő Tommy Katona, akit sokan SRV szellemi örökösének tartanak. Ennek megfelelően a hard rockból elég volt, de hogy a bluesból is? Enough Of The Blues – énekelte elsőként, rögtön megvillantva énekesi és gitárosi tehetségét az ezúttal a legendás elődöt idéző kalap nélkül fellépő zenész. A Blues For Narada című instrumentális sem tartozik a túl gyakran játszott Gary Moore számok közé, így örültem, hogy Tommy éppen ezt választotta következő dalának. A lassú bluesokkal még mindig nem vagyok teljesen kibékülve, de itt olyan intenzitás, erő, muzikalitás és persze tudás áradt a zenéből, amin nem lehetett elpilledni.

Tommy és a közönség egyformán örült egymásnak, az egyik, hogy itt lehet, a másik, hogy itt van. De amikor Vámos Zsolt visszajött, éreztem, hogy a koncert csúcspontjához közeledünk. (Kicsit csaltam is, mert korábban megnéztem Császár Márta videóját a próbáról.) A Too Tiredban egy óriási gitárpárbajt csodálhattunk meg Tommy és Zsolti között, ami kárpótolt az első részben elmaradt Remig-Ben összecsapás miatt. Csak két szó jutott eszembe róla: gigászok harca. Ezzel mindent elmondtam. Amikor az ember hátán feláll a szőr, kiveri a víz és nem hisz a szemének, amikor látja/hallja, hogy mit művelnek ezek ott ketten. Mint a szuperhősös filmekben, amikor összecsap a hős a főgonosszal, csak itt nem volt CGI, nem volt újrafelvett jelenet, egyenes adásban nyomták, bele a képünkbe és a fülünkbe.

Tommy a viszontlátás ígéretével távozott (bár azt nem tudom, hogy ez a ráadásra vonatkozott-e, vagy vannak tervei egy hazai koncertre), Kiss Zoli visszatért, így a terep ismét a Run For Poweré lett, de most már bluesban utaztak. Az előbb látottak után fura lett volna visszatérni a Nuclear Attack vagy az After The War világához. Inkább a békésebb témájú Walkin' Thru The Parkkal folytatták, majd az elmaradhatatlan Still Got The Blues következett, így sikerült Gary első és utolsó blueslemezét is megidézni egymás után.

A második vendég neve számomra kevesebbet mondott, mint Tommy Katonáé, bár Dzsó barátom egykor mutatta nekem az Errodhead 'Modern Hippie' lemezét, hogy mekkora zene. De az 10 évvel ezelőtt volt. Szerintem ő sem gondolta, hogy valaha az A38 Hajón, egy Gary Moore Emlékesten láthatja viszont a lemezen játszó svájcisapkás gitárost. Marcus Deml pedig bejött, elmosolyodott és mindenkit elvarázsolt. Az egy dolog, hogy remek gitáros, de ez alap, enélkül be sem engednék a Hajóra ezen az estén. De játék közben olyan széles szájjal mosolygott, mint Joker, hogy még a kispadon ülő Vámos Zsolt sem tudta visszatartani nevetését, pedig ő rendszerint szigorú arccal koncentrálva figyelte kollégái játékát.

Marcus bemutatkozásként rögtön eljátszotta Gary emlékére írt dalát, ami egy gyönyörű, síró gitárhangokkal és légies potizásokkal teli intró volt az Oh Pretty Woman előtt, melyről elmondta, hogy ez volt az első dal, amit 15 évesen megtanult (bár az még nem a Gary Moore-verzió volt, mert az csak 8 évvel később született meg). Viszont az Empty Rooms már ott állt következő lépcsőként előtte, rá egy évre. Ennek az instrumentális verziója is különleges csemege volt, és nemcsak azért, mert az énekdallamot is a gitár helyettesítette, hanem mert kiélvezhettük Marcus másik „hangszerének”, arcának minden rezdülését játéka közben. Csudapofa. Ennek a szónak minden negatív felhangjától mentesen.

A dal végén szerényen megköszönte a meghívást és figyelmünkbe ajánlotta a péntek 13-án (vagyis a napokban) megjelenő új albumát, a The Blue Poets 'Live Power' című koncertalbumát, melyből párat el is hozott, így a szemfülesek már a megjelenés előtt lecsaphattak rá. (Azon szerepel egyébként a Song For Gary című dal is.) Ennyi csoda után a King Of The Blues már szinte csak levezető ujjgyakorlatnak tűnt.

Marcus távozása után a Run For Power gárdája újra visszatért a hard rock muzsikához, de a Wild Frontier és Vámos Zsolt utánozhatatlan The Lonerje mellől nekem nagyon hiányzott az Out In The Fields.

A ráadásban a szokásos all-in, mindent-bele felállás remegtette meg a színpadot, de meglepetésre nem a Blues Is Alright (bár Cliff annak pár sorát is belecsempészte), hanem a Higher Ground került terítékre. A Stevie Wonder dalt legutóbb Marco Mendoza előadásában hallottam, úgy látszik, népszerű az előadók körében. Gitárosaink is boldogan vetették bele magukat az improvizálásba. Marcus Deml annyira beleélte magát a szólózásba, hogy még a sapka is leesett a fejéről. És még a legtöbbször faarcú Vámos Zsoltra is átragadt a vigyoroghatnék. Azt sajnáltam, hogy Somogyi Remig nem vett részt ezen a végső happeningen.

Az énekes rész két versszakát Szebényi Dani és Kiss Zoli, majd a refrént kettejük duettje előadásában hallgattuk meg, később Szebényi Dani is beszállt a szólózók közé, a végén már a tenyere élével ütötte hangszerét. Az se volt mindennapi látvány! Tommy Katona pedig ebben a sztenderdben végre úgy elengedte magát, hogy kijöttek azok a vonások a játékában, ami miatt Stevie Ray Vaughan zenei örökösének tartják Amerikában. Gyere haza Katona! Legalább egy koncert erejéig!

Eltelt hát megint egy év, túl vagyunk ismét egy remek Emlékesten. Megint más volt, mint a többi, (pedig lassan már nehéz újat kitalálni,) és megint nem bántam meg, hogy eljöttem. Hagyománya van már ennek a koncertnek az A38 Hajón (csak a legelső volt a Pecsában), szomorú, de szép hagyomány. Remélem, még sokáig élvezhetjük az évről-évre megújuló gyümölcseit ennek a tiszteletadásnak, mely a világon is egyedülálló!

(Intro: Johnny Boy) / Over The Hills And Far Away / Thunder Rising / Run For Cover / Enough Of The Blues / Blues For Narada / Too Tired / Walkin' Thru The Park / Still Got The Blues / Song For Gary / Oh Pretty Woman / Empty Rooms / King Of The Blues / Wild Frontier / The Loner /// Higher Ground

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Mahunka Balázs és Császár Márta
Videók: Jónás Tamás és Császár Márta
Köszönet a lehetőségért a
LOTS Musicnak!
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások