Színes zenék egy pozitív, életigenlő, fejlődéssel teli korból: Interjú Gellér Tomival - 2. rész

Pénteken (március 23.) újra hair metal / glam / AOR / sleaze, stb. dalokra rázzuk a sörényt, szóval kifaggattuk Gellér Tomit a műfajról, a buliról, és hogy van-e létjogosultsága a vonalnak ebben a korban (simán, naná!). Az interjú első felében a stílus alműfajaiban raktunk rendet (eszméletlen mennyiségű jó zenét felsorolva), most pedig onnan folytajuk.

Hard Rock Magazin: Előzőleg kitettünk pár útjelzőt a dallamos hard rock / hair metal palettájára képet kapván valamennyire a műfaj területeiről. Adja magát a kérdés: a stílus melyik alműfaja áll hozzád a legközelebb?

Gellér Tomi: Hozzám legközelebb – ha ezeket a skatulyákat akarjuk használni – mindenképpen az AOR és az 80’s Heavy áll, de óriási kedvencek vannak a többi blokkban is. Ha bandák, akkor nekem a legnagyobb gyerekkori idoljaim, akik eggyel mindenek felett állnak, az a Bon Jovi, a Kiss, a Europe, a Van Halen és a Def Leppard, valamint a Whitesnake. Mondjuk náluk bizonyos időszakokért rajongok főleg. A Bon Jovi a ’These Days’-ig érdekelt igazán, a ’Have A Nice Day’-t követően már nem is tudom annyira meghallgatni a dolgaikat. A Kiss nekem a ’Love Gun’-tól az ’Unplugged’ lemezig az igazi, a klasszikus maszkos korszakból meg egy jó 'best of'-ot tudnék csinálni magamnak. Bár a Van Halen sajnos 1995 óta igazán értékelhetőt számomra nem csinált,  mégis ők, a Leppard és a Whitesnake és a Europe az ezek közül, akikre mai fejjel is igazán kíváncsi vagyok. A mai Europe-ot sosem fogom annyit hallgatni mint a régit, hiszen teljesen más banda már, de a maguk nemében zseniálisak, jól öregedtek! Plusz vannak ilyen világító fényfoltok, mint Richie Sambora 'Stranger In This Town' lemeze, amit sehová sem tudok besorolni, de önnön magában meghatározta mindazt, amivé 37 éves koromra váltam.

Felnőtt fejemre az AOR lett igazán nagy szívügyem. Abból a stílusból a Foreigner és a Survivor nekem a két mindenek felett álló banda. Érdekes módon a Journey sokkal később kapott el, nekem sokáig túl lágy, túl cizellált volt. Úgy vagyok vele mint a Totóval és a maszkos Kiss-szel: egy jó dupla 'best of', és kész. Amikor zenélni kezdtem komolyabban, akkor persze a Toto sorlemezeket hallgattam naphosszat, de sosem voltam akkora rajongójuk. Őket például simán besorolnám dallamos, progresszív bandának. Nyilvánvalóan az első gyerekkori hatások a legfontosabbak itt is, és az AOR a leggazdagabb kincsesbánya számomra, itt túrom elő manapság is a hallgatnivalót leginkább.

A glam/sleaze vonalon van néhány számomra óriási hatás: ilyen a Skid Row (úristen, az milyen volt, mikor előszor hallottam egy '89-es szilveszteri műsorban, a kistévén a Youth-ot! Teljes agyeldobás!), és nekem ilyen a Poison is. A Poison szerintem egy rendkívül alulértékelt csapat, igazán felemelő zenével, nagyon nagy nótákkal. Pont úgy szeretik lesajnálni mint a Warrantet, pedig nekem mondjuk ők sokkal inkább bejöttek mint a például a Crüe. A nyers, arcbamászós glamet (mint a Faster Pussycat, az L.A. Guns vagy a Britny Fox, Tuff, stb.) meg 14-18 éves koromig szerettem igazán. (nevet) Lehet, hogy túl jó gyerek voltam ezekhez az arcokhoz, hiszen kiscsávóként Nikki Sixx például konkrétan ijesztő volt. (nevet)

A „sivatagi show” meg felnőtt korra került hozzám nagyon közel. Ez lehet, hogy az időközben elhatalmasodó Eagles mániám miatt lett így, de ott van a Wanted Dead Or Alive, ami már gyerekkorban nagyon misztikus és meghatározó dolog volt nekem az „acélparipás cowboy” metaforával, a susogó szél, a csilingelő chimes, meg minden. Főleg, mikor koncerten már láttam és hallottam előtte Sambora „éjféli lovasát” és a 12 húros fényes hangját! Az a dal nekem nagyon-nagyon sokat jelent.

Az utolsó banda akiért igazán lelkesedtem a fénykorban, az a Guns N' Roses volt. Náluk meg a 'Use Your Illusion' I-II-t sokkal jobban szerettem már, mint az 'Appetite For Destruction'-t. A spagettis lemezt nem értettem, nem tetszett. Ott zárult le szerintem ez a korszak véglegesen. Ők voltak számomra az utolsó igazi rock ’n' roll banda.

HRM: A 80’s tribute koncerteken (csak, hogy visszakanyarodjunk), ezt a részt szépen le is feditek. Tényleg, amikor a bulit elkezdted szervezni, számítottál valamire? Úgy értem, nagyon jó zenészek mondtak örömmel igent, a közönség pedig totál bezsongott, pedig itthon rétegműfajról beszélünk.

G.T.: Meg kell hogy mondjam, meglehetősen aggódtam! Valóban, rengeteg kiváló zenészarc jött el, és nagyon sok másik fantasztikus zenészt van tervben a következőkre is meghívni. Sok ismert muzsikus, mainstream rockbandák tagjai is igent mondtak, csak volt, hogy befutott egy koncert, és egy nagy produkció fellépését nem lehet a mi házibulinkért lemondani. (nevet) Nagy volt a feladat, a kihívás, de amikor összejött 20-25 zenészbarát, akkor és ott kiderült, hogy óriási örömzenélés lesz az egész. Engem kértek fel zenei szerkesztőnek, én fogtam össze az egészet, bár a szetlista kialakításában azért segítettek a többiek közül néhányan. Megkértem mindenkit, hogy hagyja otthon az egóját, a zenének rendeljünk alá mindent. Végül a próbák hihetetlen jó hangulatban teltek, olyanok lettünk, mint egy nagy család! (nevet) Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki ezeken a bulikon részt vett. Számítottam rá, hogy sikeres lesz, de hogy ennyire! Egy igazi ünnep volt az első áprilisi este 2015-ben.

HRM: Honnan jött az ötlet?

G.T.: Boltsek Andrea szervező ismert engem Nachladal Pistivel és a Dalriada-billentyűs Szöggel közös akusztikus projekt nyomán. Tudta, hogy óriási rajongója vagyok a '80-as évek muzsikáinak, tulajdonképpen ő vett rá, hogy csináljuk meg a bulit. Kellett nógatnia, mert először úgy voltam vele, kit fog ez ma érdekelni? Ugyanakkor mivel hiánypótlónak éreztem ezt az egészet, hamar belelkesültem.

HRM: Az első bulin majd negyven  számot játszottál. Hogy lett ez ennyi? Egyáltalán, hogy bírtad?

G.T.: Ha külön veszem a medley-ket, több is volt az mint 40. (nevet)  Az volt a koncepció, hogy ne egy adott tribute zenekari műsort játsszunk el, hanem adjuk meg a módját, legyünk mi az élő rockdiszkó ezeken az estéken. A műsor ívét nem volt könnyű kialakítani, háborúkat vívtam magammal, hogy mi maradjon, mi menjen. Volt olyan dal amivel (nem szégyen) megfáztunk, így már a próbák alatt kikerült a szettből. Arra is figyelni kellett, hogy melyik énekes milyen karakter, illetve ott volt még a ki mit szeret, szeretne faktor is. Mindenkit meghallgattam, de nem volt kecmec, az utolsó szó az enyém volt! (nevet) Ezért utólag is elnézést mindenkitől, de ezt másképp nem lehetett volna megcsinálni. Mindenesetre nem akartunk semmit kihagyni. Muszáj volt nagy bulit csinálni.

Az, hogy végig fent voltam a bulikon, több ok miatt is fontos volt nekem. Egyrészt vezetni kellett a zenekart (konferálás, egyebek), másrészt a vokálokért feleltem, harmadrészt meg akartam csinálni. Kihívás volt, hogy bírom-e. Nagyon élveztem minden percét! Igaz,  voltak pillanatok, amikor az összeesés kerülgetett, egyszer Herr Pisti tartott meg, amikor „elindult a föld”, meg egyszer leállt a bal kezem. Na jó, ott megijedtem rendesen, de aztán helyrehozott egy magnéziumtabletta.

Hogy bírtam? Valahogy így. Sajnos nem sportoltam már évek óta, némi ballaszt is felpattant (nevet), nem volt egyszerű, de tiszta adrenalinlöket volt minden perc. Toltam az izotóniás sportitalokat, meg szőlőcukrot, megittam vagy nyolc liter ásványvizet, illetve a buli előtti hetekben eljártam futni. Előtte semmi alkohol. Annyira felpörögtem amúgy, hogy még hajnalban sem tudtam elaludni, napokig zsongott a fejemben a buli. A másodikra azért már okosabb voltam, kaptam 10 perc szünetet, amíg Lőrincz Karcsiék énekeltették a zsűrit az akusztikus blokkal. Ott már nem volt semmi gond!

HRM: Húzott ez valamit a saját AOR zenekarod, a Stardust karrierjén?

G.T.: Igen, hiszen itt tudtunk bemutatkozni, mint zenekar. Az első koncert nagy részében szerepeltettem a stardustos kollégákat, ez akkor óriási lehetőség volt! Olyan zenekarok, előadók dalait vihettük színpadra többek közt, mint a Stage Dolls, a Journey, a Def Leppard 'Hysteria'-korszaka, a Winger, a Starship, Eric Carmen (Hungry Eyes – Dirty Dancing OST), vagy a Mr. Mister (Kyrie).

HRM: Régi jó dalok... mégis, az első bulin rengeteg volt a tizenéves. Meg is lepődtem: ez a korosztály egy teljesen más zenén (anti)szocializálódott, mégis szeretik a műfajt. Ha valaki csak most kóstolna bele ebbe a történetbe a rádióból  ismert dalokon (Bon Jovi: Keep The Faith / Runaway, Scorpions: Rock You Like A Hurricane stb.) kívül miket ajánlanál neki meghallgatásra?

G.T.: Ez nagyon kemény kérdés, barátom! (nevet) A helyzet az, hogy nem is tudok erre mit mondani. (nevet) Első körben talán azt, hogy tessék eljönni a koncertünkre március 23-án! Második körben – ha már tizenévesekről beszéltünk – az idevágó tematikájú netes rádiókat, stream szolgáltatásokat ajánlanám. Itt van a 181.fm,  ahol 0-24-ben sugározzák ezt a muzsikát, ráadásul meglehetősen hozzáértő módon válogatva! Harmadrészt ajánlom, hogy a mai kedvenceitek gyökereit hallgassátok meg, nézzetek utána! Így jutott el pl. az én 12 éves lányom is a Black Veil Bridestól a Mötley Crüe-höz. Vagy ott van a rendkívül népszerű Nickelback, aminek utóbbi lemezei gyönyörűen visszavezethetők a Def Leppard 'Hysteria' / 'Adrenalize' korszakos hangzásához. Csináljunk erre egy külön interjút inkább! (nevet)

HRM: Simán! Viszont 2005-2008 után elindult a világban egy újabb dallamos metal hullám a világban (Crazy Lixx, H.E.A.T, Crashdiet, stb.), róluk nem beszéltél.  Valamikor  2015-tájékán azt mondtad,neked ezekből valami hiányzik, nem igazán hallgatod. Változott azóta valami?

G.T.: Nem sok minden. Tőlük inkább számokat hallgatok, szeretek. Talán kicsit türelmetlen is vagyok az új dolgokhoz. Iszonyú jó a H.E.A.T. is, a W.E.T. is, a Work Of Art és az Eclipse is, a Santa Cruzról már nem is beszélve. Bejött a Reckless Love is meg a többi. Ezek jó bandák! Viszont a régiek között annyi felfedeznivaló van még! Inkább odahúz a szívem, azt a hangzást szoktam meg igazán. Kedvelem egyébként a fent említett bandákat is, de más ez már. Őszintén megvallom, sokkal szívesebben hallgatom a New Retro Wave csatorna által nyomatott hi-tech AOR, synthwave dolgokat. Fantasztikus dalok, hangzások születnek ott is. Az FM84, Kristine, Midnight, Freeweights projekteket nagyon ajánlom azoknak, akik szeretik a '80-as évek muzsikáit!

HRM: Egy korszak felfedezése. Én néha úgy érzem, egy adott időszakot soha nem lehet kiismerni. A netnek köszönhetően sorra kerülnek elő elfeledett gyöngyszemek. Te szoktál vadászgatni, általad esetleg még nem ismert zenékre a műfajból?

G.T.: Szinte minden este ezt csinálom vacsora után kicsit. (nevet) A videomegosztókon órákat lehet így szörfölni, a stream alkalmazásokon is rengeteg a tematikus playlist. A glames vagy a sleaze-es vonal helyett szívesebben hallgatok AOR muzsikákat, west coastot. Ha a mostanában felfedezett, vagy újra felfedezett dolgokról kérdezel, akkor azt tudom mondani, hogy nagyon szeretem a kortárs new countryt, a nashville-i vonalat meg a nem kortárs country rockot, mint például az Eagles. Sokat hallgatom Bruce Springsteen önéletrajzának elolvasása után a Jersey Shore rockot (ami valahol a Bon Jovi őse), meg a Heartland Rockot. Olyanokat, mint Southside Johnny & The Asbury Jukes, Jackson Browne, John Cougar Mellencamp, Rick Springfield stb. Rengeteget hallgattam mostanában a Fleetwood Mac cuccait.

HRM: Melyik volt a legutóbbi feldezetted?

G.T.: Legutóbb? Talán a Harem Scarem. Érdekes, hogy bármekkora kultikus banda a színtéren, valós időben teljesen elszaladt mellettem, őket az utóbbi években fedeztem fel.Persze a barátaim is sok mindent ajánlanak nekem, így mostanában kerültek elő például a Pages-lemezek (Richard Page és Steve George Mr. Mister-tagok korábbi bandája). Amúgy az agymagnóban – amit fent mondtam –, napok óta megy most a Winger Without The Nightja. Érdekes, nálam még a zenék időszakossága, ugyanis a hangulatom nagyon kihat arra, hogy milyen zenét hallgatok. Ezért van az, hogy tavasztól nyár végéig harminc éve változatlanul üvölt nálam a Van Halen. (nevet)

HRM: Ha jól számolom, a harmadik 80’s Hair Metal/Hard Rock bulira készülődsz. Miben lesz más a mostani buli, mint a 2015-ös?

G.T.: Így van, ez a koncert Budapesten a harmadik a sorban, valójában azonban már a negyedik ilyen rendezvény. Tavaly nyáron keresett meg minket Kolozsvárról a Sapientia Egyetem hallgatói önkormányzata, hogy az ottani magyar és román srácok is nagyon szeretnék ezt a műsort hallani. Így készítettünk egy „szállítható” kivonatot a 4 és fél órás koncertekből, amiben a 25 zenészt felváltotta egy hétfős brigád, így útra kelthetett a mi kis rockcirkuszunk. Karácsony előtt két héttel átszeltük a csodálatosan behavazott Királyhágót, és életre szóló emlékkel gazdagodtunk, az ottani szervező srácok ugyanis iszonyúan kitettek magukért! Annyira jól sikerült az egész, hogy ott hajnalban meg is született a Rockstars Not Dead – '80s Rock and Glam Metal Show alapötlete. Novemberben összepróbáltunk egy bő kétórás műsort, amit az eddigi bulik rajongói visszajelzései alapján átalakítottunk. Bekerült pár olyan zenekar, amit nagyon hiányoltatok, sleaze-esebb, feszesebb lett a műsor, meg betoltunk pár szintén hiányolt atom slágert! (nevet) A dallista most is veri a 30-at, azonban nagyon szuper medley-ket készítettünk, igyekeztünk lefedni a palettát. Olyan tagokat vettem magam mellé, akikben nagyon megbízom, illetve nagyon jól vizsgáztak az elmúlt két bulin. Vincze Zoli bőgőn és Nagymihály Lajcsi dobon. Erre a ritmusszekcióra bármikor rábízhatom magam. 10 éve kezdtünk el dolgozni együtt a Europe-nótákon, mindkettőjükkel számos produkcióban vettünk részt együtt. Lajcsi most ráért, ő az egyik újonc a történetben.

Szabó „Bluevoodoo” Dani igazi partner lett az egész buli kialakításában, rengeteget segített a szetlistával kapcsolatban is. Gieszer Tomi billentyűs azt hozza, amit kell, nagyon megbízható arc, nem mellesleg ráér. Újonc az énekfronton Jósa Tomi, ő nagyon sok hangkarakterrel bír, ezért egy ilyen változatos műsorban egy személyben sok hangot meg tud jeleníteni, és kiválóan kiegészítik egymást Vicky Sunday-jel, akinek a hangja kiválóan illik a sleaze vonalhoz, és marketingfelelős is (nevet), Jósa Tomi pedig a grafikai agyunk, nagyon jó dolgokat csinál.

A helyzet az, hogy ez nem kifejezetten egy zenekar, ez egy produkció. Mindannyian alárendeljük magunkat a  zenének, amit el kell játszanunk. Nem kifejezett tribute ez, inkább egy korszakról szóló megemlékezés. Én sem szeretnék Eddie Van Halen, Mick Mars, vagy John Sykes bőrébe bújni, képtelen is lennék rá, nyilván. Magunkat is hozzáadva, minél hitelesebben előadni a dalokat, megidézni a korszakot. Ez a jelszó! Ez persze nem azt jelenti, hogy a sokvendéges „nagy buli” nem lesz többet, nagyon-nagyon jó a csapat ott is és rengeteg zenésznek kellett nemet mondjak a létszám miatt így is az elmúlt évek bulijain, de a történet folytatódik, számítok mindenkire továbbra is! Ez mostani buli más, utaztatható, forgatható produkció. De vannak tervek, viszont ne szaladjunk most előre!

A felkészülési időszak egyébként ennél produkciónál olyan 2-3 hónap, a 25 zenészes nagy műsor pedig kébé fél évet vett igénybe. Ez volt az oka egyébként, hogy a sorozatot megszakítottuk, mivel nagyon sok időt vett el a saját zenekaroktól, és az igazat megvallva, kicsit el is fáradtunk. A mostani koncertünk annyiban is más, hogy egynapos minifesztivál épült köré, ahol a Dürer Kert összes termében játszanak különböző tribute csapatok. Lesz '70-es évek terem is például! Nagyon sokat segít a buli szervezésében a Powerground Management is, akik teljes mellszélességgel mögénk álltak.

HRM: Nem tartasz az átfedéstől? Igaz, széles a paletta, belefért még a Manowar is.

G.T.: Nem igazán aggódom. Nem olyan nagy az átfedés a fellépők közt, szerintem inkább az átjárogatás lesz a várható. Úgy terveztük, hogy 23-án este egy elég széles rajongói paletta találja kedvencét, kedvenceit. Manowar? Miért ne? A Fighting The World például tiszta Kiss. (nevet)

HRM: És tényleg!  (nevet)  Oké, a műfaj elég nagy palettával bír. Belefér a Tyketto, a Starship, a Mötley Crüe, a Skid Row, a Kiss... Más lendületű, mondanivalójú zenekarok, dalok, voltaképpen csak az életérzés köti össze őket, de talán azt az egész kort is. Azóta rengeteg minden változott, felgyorsultunk, más lett a világ, a műfajnak meg átlag kétévente ásták a sírt, amúgy meg köszöni szépen, egész jól van. Vannak újak, a régiek a nosztalgiafaktoron túl is élnek, hisz fiatalok hallgatják. Szerinted nekik, és egyáltalán a mai kor emberének mit mond ez a stílus, ezek a dalok?

G.T.: A hatvanas évek végén a 'Summer Of Love' és a hippikorszak elhozta a szexuális forradalmat, Jimi Hendrix és társai megteremtették a hard rock zenét. A nyolcvanas évekre messze volt már a II. Világháború, Vietnám és a Hidegháború is elcsendesült lassanként, és egy igazán békésnek, szabadnak mondható évtized köszöntött akkor a világra.  Ahogy az elején elmondtam, akkoriban folyamatosan hatalmas karakterek születtek a szórakoztatóiparban, nekik pedig sajnos már nincs utánpótlásuk. Előremutatott minden, faltuk a rajzfilmeket, az egyszerű számítógépes játékokat, de még „analóg” gyerekek voltunk. A barátaimmal a BMX nyergében töltöttünk minden szabadidőnket, úsztunk a Dunában, elestünk és összevertük magunkat. Harapott meg kutya, túléltük, sötétedésre hazaértünk és tiszteltük a szüleinket.  A zene minden értelemben színes volt, nem voltak annyira szélsőségesen éles határvonalak a műfajok közt sem.  A korszak muzsikái, ezek a dalok egy pozitív, életigenlő, fejlődésekkel teli korszakban születtek.

Aztán a '90-es években rájöttek a fiatalok, hogy az álmodott pozitív jövőkép az egyszerűen nem jön létre, egy cukormáz, stílszerűbben „99 piros lufi” volt az egész, csak hámozva. (nevet) Ott és akkor érkezett a válasz a grunge és az agresszívabb metal műfajok felerősödésével. Hirtelen mindenki komoly és szomorú lett. Gondoljatok csak bele: ugyanaz a manus énekli a Livin’ On A Prayert meg az In And Out Of Love-ot, mint 10 év múlva a Hey Godot vagy a My Guitar Lies Bleeding In My Armst!

Úgy gondolom, a mai rockzenéből sokunknak hiányoznak a pozitív dolgok, a színek, a nagy refrének, a bombasztikus klipek, az érzés, amikor libabőrös lesz a karod. Meg hát a csajokon is inkább a magassarkút meg a miniruhát látnánk szívesen az acélbetkós lépők meg a szomorúvarjú-stílus helyett. (nevet) Erről mesél mindenkinek egy olyan évtized, aminek a közepén olyan zenekarok ostromolhatták fej-fej mellett a listákat mint a Marillion, a Bon Jovi, vagy  a Dire Straits, a Kiss, a Queen, Peter Gabriel és az  Iron Maiden, a Def Leppard, vagy mondjuk az INXS. Ahol egy olyan szimpla tinipop csapat, mint a fukszia hajú Kajagoogoo kinevelhette minden idők legkirályabb basszusgitárfutamait Nick Beggs révén a könnyűzenében. Ez az időszak egyszerűen történelmi jelentőségű! Érdemes a mélyére ásni. Ígérem, mi segítünk ebben! Várunk mindenkit március 23-án! (Vagy akárhol, ahol épp jó zene szól.)

Készítette: ProblemChild