Fagyos északi doomerek a forró Közel-Keleten: Swallow The Sun – Dubai, Scarlet Cardinal, 2018. 03. 09.

írta TAZ | 2018.03.23.

Koncertek terén jól indul a 2018-as év! Mármint nekem annyira azért nem, mert szokás szerint lemaradok egy rakás jó koncertről odahaza, azonban amiért mégis szerencsésnek érezhetem magam az, hogy sikerül elcsípnem olyan bandákat, mint mondjuk a Swallow The Sun, akik másodjára próbálkoztak fellépni az Egyesült Arab Emírségekben. Ezúttal összejött nekik a dolog, és kitiltás helyett súlyos és komor doomal töltötték meg a dubaji Scarlet Cardinalt.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre, mert a szokásos előzenekarok ezúttal sem maradhattak el. Mivel sok felesleges időm nem volt (és őszintén, nem nagyon izgattak fel az bandák elsőre nem sokat mondó nevei), így ezúttal sem tanultam a leckéből, és teljesen tudatlanul merültem alá a felvezető produkcióknak. Elsőként a Dayuhan lépett a deszkákra, akik ugyan a helyi erőket képviselik, de mivel rengeteg filipinó dolgozik az Emírségekben, így már meg sem lepődtem, amikor azt láttam, hogy a zenekart is egytől egyig a Fülöp-szigetekről importálták. (Persze ez enyhe túlzás, ne vegyétek komolyan!)

Zeneileg igen érdekes kombó volt az, amit elővezetett a mindössze két éve működő banda, hiszen némi brutalitást – ami ez esetben metalcore-os, néha igen groove-os alapokat takart – mixeltek össze világ- és törzsi zenével. Ez igazából abban merült ki, hogy Drasz Pilipinas személyében foglalkoztatnak is egy perkást is, aki különböző hangszereken színesíti az amúgy nem túl változatos alapokat. Üde színfolt volt a nagy hangszerkavalkád és a koncert elején a didgeridoo megjelenése, azonban a túlmozgásos énekes, Mark Hisuler engem kissé idegesített, és bizony a zene ötletessége is az ingerküszöböm alá esett, így ha nem is volt ez rossz, de nem biztos, hogy fogom keresni a további találkozást a srácokkal.

A másodikként érkező Kimaera már sokkal izgalmasabb produkcióval érkezett, és ők valóban érkeztek, hiszen a szomszédos Libanonból hozták magukkal az est főbandájához passzoló doom/death zenéjüket. A Közel-Keleten egyébként nagy hagyománya van a súlyosabb muzsikáknak (ennek okait egy hamarosan érkező interjúban fogjuk majd boncolgatni), így nem meglepő, hogy értenek hozzá az innen származó csapatok. 

A zenekar egyáltalán nem kispályás és nem is kezdő a doom/death világában, hiszen már három album van a hátuk mögött, plusz a neten fellelhető egy igen hatásos Anathema-feldolgozásuk is a Lost Controlból, ami nem mellesleg a buli egyik fénypontja volt. Zenei hatásaik tökéletesen körvonalazódnak dalaikban, előkerül egy kis régi vágású My Dying Bride, az Opeth szentimentálisabb oldala, valamint az előbb emlegetett Anathema atmoszférikus világa. Ezek keresztezédésből jöttek létre olyan dalok, mint a bulin is felcsendülő Ancient Serpents vagy The Taste Of Treason. Azért senkit se csapjon be az atmoszférikusság, ugyanis JP Haddad brutális reszelése és démoni hörgése azonnal egy másik világba taszítja a banda zenéjét, megakadályozva azt, hogy csak úgy, az átlagos atmoszférikus doom bandák közé soroljuk őket.

Külön kiemelném Charbel Abboud billentyűst, aki bátran használja hangszerét a kegyetlen zenei kavalkában, ezzel nem kis extra ízt adva a csapat zenéjének. Jó kis bulit tolt a libanoni csapat, és igen tisztességesen felvezették a Swallow The Sun első közel-keleti koncertjét.

Szóval ez már a második dubaji koncertje lehetett volna a csapatnak, azonban ahogy a felvezetőben is írtam, a srácok buliját két éve letiltották a hatóságok arra hivatkozva, hogy ördögimádás folyik koncertjeiken. Nos, aki ismeri a Swallow The Sunt, az tudja, hogy közel sem erről van szó. Mindenesetre most összejött a buli, és láthatóan ennek a rajongók örültek a legjobban, hiszen a csapat nem csattant ki az örömtől, amikor színpadra léptek, bár ezt lehet csak a hűvös északi mentalitás számlájára kell írni. (Mindenesetre Mikko Kotamäki énekessel jót söröztünk a koncert előtt, aki ekkor sem volt az a megtestesült boldogság, de sokat beszélt, és azt is elárulta, hogy készül az új album, ami erre az évre várható.)

A Swallow The Sun mindig ott volt a látókörömben, azonban legutóbbi, 2015-ben megjelent ’Songs From The North’ lemezükkel lopták be magukat a szívembe úgy igazán, mely három lemezen ad ízelítőt a csapat zsenialitásából. Hiába terül el három korongon az anyag, a színvonal egy pillanatra sem inog meg, végig egy őrületesen meggyőző és szavakkal nehezen leírható mesterművel van dolgunk. (Nehéz lesz túlszárnyalni, az biztos.) A koncerten is ezzel az albummal kezdett a banda, rögtön elcsattant a radírozó riffekkel operáló 10 Silver Bullets majd az egyik kedvencembe, a Rooms And Shadowsba torkollott a buli, ami megadta az alaphangot.

Mikko szinte végig a mikrofonhoz ragadva énekelt (na, nem azért, mert beütött az az egy-két sör a koncert előtt), teljes átéléssel és odaadással énekelte a dalokat, melyek nemcsak a kegyetlen hörgést, hanem a tiszta, szívbemarkoló éneket is megkívánják olykor. A közönség soraiból folyamatosan érkeztek az előre meggyújtott cigik a kezébe, ő pedig nikotinba merülve, teljes átéléssel húzott le minket társaival együtt egyre mélyebbre.

Sajnálattal vettem tudomásul, hogy az új lemez bemutatása ennyiben kimerült, de mivel ez volt az első koncertje volt a csapatnak arab földön, igyekeztek mindenkinek a kedvébe járni a program összeállításával. Olyan málhás riffekkel tarkított Swallow The Sun klasszikusok is előkerültek a zsák mélyéről, mint a Psychopath's Lair, mely remekül megmozgatta a közönséget, akik – ugye mondanom sem kell – a csapat súlyosabb oldalát komálták jobban.

Annak azért örültem, hogy elsősorban a sokkal elmélyültebb szerzeményekből merítkezett a csapat, nagy hangsúly került például a ’Hope’ és a ’New Moon’ lemezre, amiről három-három tétel került be a műsorba. Előkerült az Anette Olzon vendégeskedésével készült Cathedral Walls is, mely teljesen magába fordította az arra érzékeny hallgatókat. Juha Raivio (aki a csapat főnöke és legfőbb zenei agya) gyönyörűen dekorált gitárjával szintén teljes átéléssel játszott, persze hosszú rőzséjét azért bedobta a hevesebb részeknél. Markus Jämsen is precízen tolta a riffeket és az igen kényes, a daloknak kellő mélységet adó dallamokat is, melyek pontos intonációt és tiszta hangszínt kívántak. Profik ezek a fiúk, na.

A finnek egy egész pofás és terjedelmes programot rittyentettek a Scarlet Cardinalba, és hiába volt tíz dal a fő blokkban, a terjengős doom opuszokból azért egy elég vaskos műsoridő jött ki, amit még meg is toldottak három ráadással. És ez volt ám a finálé, hiszen a Night Will Forgive Usszal alaposan félrevezettek minket, hogy utána két dalt nyomjanak a képünkbe a korai időszakból. Mind a Descending Winters és az elsőlemezes Swallow – ha nem is végleg, de egy időre biztosan – kioltotta az étvágyát a fájdalmas doomra éhes közönségnek.

Juha Raivio a Swallow The Sunnal és a személyes tragédiából táplálkozó Hallatar nevű projektjével is bebizonyította (legyen szó sorlemezről vagy élő performanszról), hogy ha igazán mély, lélekfelkavaró doomra vágysz, akkor nála jobb cinkostársat nem találsz, aki bevezet ebbe a világba.

Setlist: 10 Silver Bullets / Rooms And Shadows / These Hours Of Despair / The Justice Of Suffering / Don’t Fall Asleep (Horror Pt. 2.) / Cathedral Walls / Falling World / Psychopath's Lair / New Moon / These Woods Breathe Evil /// Night Will Forgive Us / Descending Winters / Swallow (Horror Pt. 1.)

Szerző: TAZ
Képek:  Jee Magayon (JoScene)
Köszönet a JoScene-nek!