„Elkaptam a korszakot, amikor a csapból is kizárólag minőségi zene szólt”: Interjú Gellér Tomival - 1. rész

írta ProblemChild | 2018.03.18.

A pólóm még csurom csatak volt, a hajamat pedig több mint két óra alatt ráztam kazallá.  A koncert utolsó hangjai után maradék erőimmel – de fülig vigyorogva – vonszoltam magam a pult felé (80’s Hair Metal Fesztivál, 2015), de már ott motoszkált a fejemben, hogy azt a fejkendős csókát azzal az állat gitárral (nem mellesleg a koncert főszervezőjét) levadászom egy interjúra. Kiderült, ő is szívesen mesélne. Mikor megtudtam, hogy 2018-ban újra megrendezik a bulit (Dürer-kert, március 23.), csaptunk is le az alkalomra. Aztán jött egy vírus, két víziszörny, meg egy Alien-invázió, de nem adtuk fel.  Némi bináris segítséggel végül csak ki tudtam faggatni Gellér Tomit (Stardust, Avatar, Europe Tribute), a magyar rockszíntér egyik utánozhatatlan figuráját. Hát, gyerekek… nem is tudom pontosan, hogy mire számítottam, de mikor megérkezett a levél, padlóra került az állam. Eszméletlen mennyiségű anyag, olvasmányos, és semmit sem lehet kihagyni belőle. Lesznek itt sztorik, zenészélet, korszakok, fogadtatás, pozitív életérzés. Lesz glam, sleaze, AOR (próbálunk kicsit rendet rakni a műfaj irányai közt), zenekarok, dalok, és mindenekfelett a zene feltétlen szeretete. Nem mellesleg a hard rock/dallamos rock műfajának egy olyan átfogó és mély ismerete, ami már egészen valószerűtlen. (Hónapokig fogod hallgatni a megemlített zenéket… én szóltam!)

Hard Rock Magazin: Aligha titok, hogy imádod a dallamos hard rockot. Miért ez a műfaj fogott meg? És mikor? 

Gellér Tomi: Gyerekkorom óta nagyon szeretem a zenét, az életem része minden tekintetben. Édesapám és nagymamám fanatikusan gyűjtötték a hanglemezeket, szalagokat, kazettákat, szüleim, nagyszüleim rádiós-televíziós újságírók, rendezők voltak. Apám a gimis éveiben muzsikált (anno az ő Höfnerén kezdtem el gitározni), imádta a zenét. Hatalmas lemezgyűjteménye volt: Beatles, Stones, Small Faces, majd frissítette a kollekciót. Őt valós időben érte el a Deep Purple, a Led Zeppelin, a Chicago, a Styx, hogy magyar vonatkozást is mondjak, a korai LGT, a Skorpió, stb.

Mi Újvidéken (Novi Sad, anno Jugoszlávia, ma Szerbia) éltünk, de rengeteg rokonunk volt Magyarországon, édesapám pedig folyton itt töltötte a szünidőket. Akkoriban volt a beatkorszak csúcsa, ő pedig nagyon jó barátságba került sok zenésszel. Mikor jöttek Újvidékre játszani, interjúkat készített velük, buliztak stb. Volt, akinek később az életrajzi könyvét is ő szerkesztette. Mondhatjuk, hogy kicsi koromban volt valamennyi rálátásom az anyaországi rockszíntérre is.

Apu örömmel tette fel nekem a lemezeket, mesélt is mindenkiről.  Neve lett a hangszereknek, a borítókon látható „hosszú hajú bácsiknak”. Első koncertemre egy gyerekkori barátja és zenésztársa révén jutottam el, ő akkoriban a – helyi szinten elég menőnek számító – Griva nevű zenekar tagja volt.  Ők épp akkoriban a Motörheaddel turnéztak… életem első koncertje egy Motörhead buli volt 3 évesen!

Aztán elkapott a vágy, hogy zenéljek. Folyton énekeltem, tele voltam játékhangszerekkel, amiken nagyon hamar kiismertem magam. Első hallásra játszottam vissza dallamokat, állítólag abszolút hallásom volt már kiskoromban is. Nagymamám egészen haláláig emlegette, hogy 2 évesen azt mondtam egyszer neki, hogy szobafestő leszek, vagy Michael Jackson. (nevet) Egyébként először dobos akartam lenni, majd billentyűs, a gitár csak később kezdett komolyan érdekelni, ebben John Norumnak és a Europe-nak óriási szerepe volt!

Van egyébként valami, amiről még sosem beszéltem: Nem tudom, ki, hogy van ezzel, de nekem állandóan szól a fejemben a zene! Tök mindegy, hogy milyen zene, de szól, méghozzá teljes hangszerelésben, mintha hallgatnám az adott dalt! Ez az „agymagnó” gyerekkorom óta kísért. Te hogy állsz ezzel? Néha – ha bekattan egy dal – simán van, hogy nem alszom tőle! Borzasztó nagy segítség ez egyébként, rengeteg dalt tudtam így memorizálni.

Hogy miért ez a műfaj? Nos… amikor én szocializálódtam, akkor olyan arcok, csapatok álltak a rockvilág tetején, mint David Lee Roth és a Van Halen, az éppen újra keményedő KISS, az akkor lehengerlően jó Bon Jovi, a grandiózus Europe, a szuperszonikusan szóló Def Leppard, a király borítókkal hódító Iron Maiden, az ijesztő Mötley Crüe. A tévében olyan arcokat láttam, mint a legelegánsabb korszakát élő David Bowie, a szüleim társaságára emlékeztetően egyszerű, értelmiségi arcokból álló Genesis és Dire Straits, a hihetetlen izgalmas Queen, az általam nagyon-nagyon kedvelt Duran Duran, stb. Csupa karakter, csupa félisten! Már volt MTV, Super Channel, és emlékszem, 1990 telén micsoda állat zenék és bandák szóltak a tévében! Akkor ment a Skid Row, a Winger, Saraya, stb. Pont elkaptam azt a korszakot, amikor a csapból is kizárólag minőségi zene szólt. Igazából ez a legjobb, amit kívánhatok bármelyik gyereknek!

A fonalat valahol ott vesztettem el, amikor a Nelson After the Rainjét nyomatták, Lee Roth pedig a Little Ain’t Enough-fal jött ki… és nálunk kitört a háború. Nem részletezném, elég az hozzá, hogy egy-két évig nem voltak lemezek, nem volt zenetévé, nem volt semmi. Aztán a szüleim áthoztak minket Budapestre – „nyaralni jövünk” indokkal – és többet nem is mentünk vissza, csak látogatni. Jött az újrakezdés, én meg bő két évig magát otthon sehol nem érző kulcsos gyerek lettem Zuglóban.

Felocsúdtunk és landoltunk házastól, cuccostól, mindenestől egy Duna menti, agglomerációs városkában és mire lett újra zenetévénk, nekem olyan volt, mintha elzárták volna a csapot! Többé semmi sem volt olyan, mint régen. Teljesen más arcok, hamis, bárdolatlan zenék szóltak, és egy idegbeteg hülyegyerek, csúnya pulóverben, csimbókos hajjal ugrált, artikulátlanul óbégatva egy lepukkant tornateremben, ráadásul mindenki furcsa módon elkezdte szeretni. A suliban ciki voltam már a Guns N' Rosesszal is, a KISS szitokszó volt, a Bon Jovi nevét meg ki sem mertem ejteni a számon. Ahogy megláttam – a régi gyerekszobám falán még hatalmas rőzsével, fekete bőrdzsekiben pózoló – bálványomat rövid fazonnal… valami teljesen más lett.

Persze nyilván idomultam a világhoz, haladtam előre fokozatosan, de ezt a váltást én hatalmas döccenésnek éltem meg! Hiszen az volt minden vágyam, hogy majd én is ott álljak és úgy, ahogy ők, aztán az egész világ, amiben hittem, egy tollvonással cikivé változott. (nevet)

Úgy gondolom, hogy nemcsak a rock, hanem az egyetemes könnyűzene is 1978-1993 közt élte fénykorát. A '70-es évek rendkívüli igényessége és progresszivitása egyesült a szintetizátorok és superstrat gitárok korlátlan lehetőségeivel. Akik ekkor a csúcson voltak, még az analóg korban lettek azok, akik, de az új technikákkal az egekbe repíthették a bandákat. (Gondolj csak Mutt Lange-re és a Def Leppardra!) Így lett ez a korszak a kedvencem. Mondhatnám úgy is, hogy a lelkem nagy része ottmaradt, valahol 1990 végén…

HRM: Magyarországon nincs nagy hagyománya ennek a műfajnak. Volt punk-szcéna, metal-szcéna, alter, grunge, minden más, de a dallamos rocknak nem sok képviselője volt, vagy ha volt is, egy-két kivétellel (Sing Sing) nem futottak be olyan nagy sikert (lásd: Elon). Miért?

G.T.: A  magyarországi „hőskornak” a végét kaptam el, így nehezen tudok erre válaszolni. Nem szeretnék okoskodni, nem ismerem a megfejtést, csak azt tudom elmondani, hogyan láttam én ezt, egyszerű rockrajongóként. Ahogy megérkeztünk Budapestre, azt éreztem, hogy már a mi tizenéves szintünkön is hatalmas sztereotípiák alakultak ki Magyarországon bizonyos műfajokkal, zenekarokkal szemben. Mintha itt a rockerek valami falat emelnének maguk köré, és nem nagyon látnának ki a maguk kis világából (ezt a mai napig így érzem!). Olyan dolgokról beszélek, mint például „akit játszik a rádió, az nem őszinte”, a sikeres = „eladta magát”, a dallamos = „kommersz” és „nyálas”, aki modernizálni próbál, az „nem őszinte”. Sorolhatnám! Nagyon-nagyon konzervatívan ragaszkodnak a rockerek bizonyos sztereotípiákhoz. Ez bennem például sosem volt meg. (Nem is értették, hogyan hallgathatok klasszikus Iron Maiden-lemezeket, ha imádom a Duran Durant, és fordítva). Említetted a Sing Singet. Ha Magyarország, akkor nekem a Kun Peti fémjelezte „sasos-motoros Edda”, a Sing Sing, a régi Dance két korszaka, majd a későbbiekben, a '90-esek közepén a Snake Heart, a fehérvári Slang volt az, akiket nagyon szerettem. Akkori tizenévesként szarabbnál szarabb másolt kazettákon hallgattuk rommá ezeket a bandákat. Épp mikor átjöttünk, akkor tombolt ez a hullám, és pont ezek a bandák voltak, akik az akkori dallamos rock színteret alkották.

A Sing Sing akkor nagyon ment. Ők olyanok voltak nekünk mint egy kelet-európai Skid Row, vagy a szegény ember Heaven’s Edge-e, Wildside-ja! (nevet) (Hogy csak füllel is tetten érhető nagy hatásaikat említsem.) Imádtuk! Az Elon más volt, AOR-abb zene, de ők aztán végképp nem voltak kompatibilisek a metalosok, rockerek hadával! Másrészt olyannyira el voltak tűnve szem elől, hogy valós időben is teljesen undergroundnak számítottak. Ott volt a pár évig nagyon sikeres Azok A Fiúk, ők már teljesen popként voltak elkönyvelve, pedig csak az AOR-osabb végéről fogták meg a műfajt. Voltak még próbálkozások, ott volt a Slam, ott volt a Mester és Tanítványai, de ezek vagy nagyon rossz időben voltak, vagy volt valami olyan elem az egészben, ami miatt mi, rajongók nem tudtuk igazán kedvelni őket.

Klasszikusnak számító bandaként ott volt a V’Moto Rock, akik lényegében AOR-t nyomtak a későbbi korszakukban, de ezt végképp nem vette be a Gazebo-szerű (Tűzvarázsló) slágerek után a rockergyomor. Nálunk valahogy maga a „rock”, mint kifejezés két dologgal párosul: az idősebbeknek a szakadtsággal, kilátástalansággal, a vonatszagú vasgyári bajszos hard rockkal, a másik oldalon pedig a metallal. Ami ebbe nem fér bele, az sokaknak nem is rock!

Ezt így láttam 1991-ben is, és úgy érzem, azóta sem sokat változott. Mintha sokan nem szeretnék tudni, hogy – sarkítva ugyan – a Paramore is, Joe Bonamassa is, meg mondjuk a Meshuggah is rock, csak egy teljesen másik válfaja! Ott van még az a faktor, hogy nálunk, ami dallamos, az nem rock, hanem pop.  Ami  „ne adj Isten” a rádióban is szól, mert nagyobb közönségréteg is be tudja fogadni, az meg „eladta magát”, stb.  B verziója ennek a megfejtett entellektüel, szandál-zoknis alternatív rock, az viszont már elég távol áll tőlem, hogy megszakértsem… (nevet)

HRM: Volt egyáltalán amolyan klasszikus hair metal bandánk? Fura módon a Hard zenekar – a BjörnLodin-féle Hard zenekar – egy koncertjén éreztem valami olyat, hogy „igen, ez az”!

G.T.: A Lodin-féle Hardot természetesen hallottam eleget, nagyon jó barátságban voltunk az Avataros években. Hardék nagyon sokat segítettek nekünk az induláskor! Nekem nem tűntek „hair metalnak”, hanem rendkívül dögös, minőségi, AC/DC ízű hard rockot játszottak. Többször is játszottunk együtt, rettenetesen jól szóltak Zserbóék, döngölt a ritmusszekció, tele voltak jobbnál-jobb zenészekkel.

Igazából, ha ezt a címkét mindenáron rá akarnám erőltetni valakire, aki azért eljutott valameddig, akkor az maximum a Sing Sing első három lemeze lehetne. Rajtuk éreztük, hogy ugyanolyan rajongók, mint mi, csak ők továbbvitték és felállhattak a színpadra. Ezért ma már nyilván meg is bocsájtottunk a nyilvánvaló, legendás „zeneszerzésekért”, hiszen csak el akarták nekünk hozni azt a világot! Kb. 10-15 év korkülönbség van köztünk, mi akkor voltunk tinik, amikor ők huszonévesek, és pár évig taroltak. Azt hiszem, a korosztályomban sok csaj vesztett el valami nagyon fontosat, vagy lett anyuka, mi meg sokan lettünk vagy apukák, vagy bánatunkban kottarészegek valamelyik balladájuk végett! (nevet)

Amúgy ez a „hajmetal” egy tök indokolatlan kifejezés, újabban lett divat használni, anno ez egy kemény szitokszónak számított! Amolyan gyűjtőszó lett, amibe mindent be lehetett söpörni, ami a grunge/extrém metal/alter érának ciki volt. Így kerülhetett egy kalap alá a Winger meg a Mötley Crüe, a Whitesnake meg a Poison, a Def Leppard meg a Warrant, a Europe meg a Shotgun Messiah, vagy  Dokken meg a Cinderella. Szándékosan mondtam baromira nem összeillő párosításokat. Tegyétek be ezeket egymás után, érezni fogjátok, hogyan söpörtek különböző műfajú bandákat, egy évtizednyi jó zenét egy szőnyeg alá a zeneipar akkori mindenhatói! Ez az akkori gúny-gyűjtőfogalom mára már kellemes emlékekkel társul. Mi meg jól kihasználjuk ezt a változatosságot a műsorunk szerkesztésében. (nevet)

HRM: A műsorra még visszatérünk (naná!), de ha már megemlítetted: hair, glam, sleaze… fogalmak, alműfajok, amiket már hallottunk, de a legtöbbünknek homályos képe van csak ezekről. Segítenél egy kicsit rendet rakni a stílus válfajai között?

G.T.: Húha, megpróbálom! A „hair metal”, mint mondottam, egy gúny-gyűjtőfogalomnak indult, egy elvontabb dolog. Azt tudom csak elmondani, én hogyan látom a hair metal alá besöpört legfontosabb dolgokat:

Glam metal

Ezt is szeretik rásütögetni sok mindenkire, akinek 1987-ben szép haja volt. (nevet) Ez a dolog ott eredeztethető a T.Rex, a Sweet, a New York Dolls, a Slade, a KISS, a korai – Mick Ronson-os – Bowie és a Rolling Stones lemezek környékén, azaz a '70-es évek glam rockja volt a közös ős. Jellemzője a legkorábbi inkarnációtól kezdve az extra őrült öltözék, ami a látványos színpadi show-t volt hivatott támogatni. A '70-es évek glam sztárjainál az űrruha-szerű cuccok, a platform csizmák, a '80-as évek hőseinél a feltúrt haj volt a leginkább jellemző. Mélyen a klasszikus rock ’n rollban gyökerező dolgok jellemzik zeneileg, de a '80-asokban letagadhatatlan és egyértelmű a korai KISS és a New York Dolls hatása. Megalománia, polgárpukkasztás, rágógumiszerűen ragadós, egyszerű – eleinte egészen punkos attitűdű – dalok, a szövegek meg jellemzően altesti tematikát követtek, vagy valami elszállós pszichedelikus hülyeséget. (nevet) A Sunset Strip és a Los Angeles-i színtér kiváló jellemzője. Optikailag egyszerű: ezek a leghülyébb hajú zenekarok, néha megállapíthatatlan neműek. (nevet) Jellemző viselet: bármi, amit ellophatsz a csajodtól vagy anyádtól. Ha bandákat kérsz tőlem, azt mondom: Mötley Crüe (a Girls Girls Girlsig, utána az már sleaze inkább), Poison, Ratt, Pretty Boy Floyd, Faster Pussycat, Hanoi Rocks, Tigertailz, Britny Fox, stb.

Street metal /Sleaze metal

Ezt a műfajt eladási értelemben a Guns N’ Roses lökte fel a tetőre a Skid Row-val közösen. Sokkal odaba.ósabb, nyersebb, „utcaibb” mint a glam. 89-92 a csúcskorszaka. Kőkemény riffek, néhol már egészen korán indusztriális hatások (Shotgun Messiah), AC/DC-s húzás, dalokat tekintve sokkal inkább a tradicionális heavy metal felé borul a mérleg. A hangulata az olyan, hogy hallod az éjszakai utcán vijjogó rendőrautót. Egy dalt mondok, és azzal elmondok mindent: Youth Gone Wild. Ennyi. Nagyon nagy az átfedés a glammel, de jellemzően inkább csak a frontember poszterarc, a többiek már csúnyábbak. (nevet) Jellemző a korszakra az „egyik oldalon sokkal több hajam van, mint a másikon” viselet, a brutál bő ingek és iszonyú szűk gatyák, a western csizma. Zenekarok: Skid Row, Guns N’ Roses, Shotgun Messiah, Spread Eagle, Dangerous Toys, Saigon Kick, L.A. Guns, Vain, Buletboys, stb.

Pop metal /80’s heavy metal/ Euro metal

Pop, igen! Itt is grandiózus átfedés van; nagyon hülye kategória. A meghatározást egy, a frankfurti könyvvásárról szerzett Kerrang / Guiness enciklopédiában olvastam 1992-ben. Ide olyan, meghatározhatatlan stílusú, vagy inkább crossover – azaz átfedéses műfajú – stílusú, egymástól amúgy meglehetősen különböző bandákat soroltak és sorolnék, akik a legpopulárisabbak voltak a '80-as években. Egekbe – és a mainstreambe – lökték a hagyományos rockot és metalt, mint a Van Halen (akiktől a progresszivitás nagyon nem állt távol, ugyanakkor a partizás pláne nem), a Bon Jovi (korai időszakban glam és AOR keverék), a Europe (1986-ig neoklasszikus beütésű, tradicionális hard rock/metal), a Def Leppard (1982-ig teljesen NWOBHM, később a Mutt-hangzás tökéletesítői), a '80-as évek KISS-sze, a korábban brit blues-rock Whitesnake (akik a ’Slide It In’ lemezt követően kilőttek a csillagokba, és megalkották a számomra egyik etalon zenekart az ’1987’ és ’Slip Of The Tongue’ lemezeikkel). De ide sorolom a hirtelen fellángoló, ma már kultikusnak számító bandákat is, mint a progresszívnek is nyugodtan beillő, frenetikus muzsikusokból álló Wingert, a teljesen európai ízű, tradicionális metalt rendkívül dallamosan játszó Dokkent, vagy a teljesen amerikai ízű, német Bonfire-t. Ők azok, akik sehova nem fértek be, de jellemző rájuk, hogy bizonyos ideig fényes csillagként ragyogtak az évtized rockzenéjének mélykék egén! Rendkívüli hangszeres tudás jellemzi őket, megfelelő zeneszerzői tehetséggel párosulva, kiváló produceri munkákkal, korszakalkotó lemezekkel.

Nevükben a pop, mint populáris értendő – bár ez a szó valószínűleg csak nálunk lett valami szitokszó –, elképesztő népszerűségükre utalva. Vitathatatlan szerepük volt az évtizedben a rockzene (nem mellékesen a náluk jóval keményebb műfajok) széles körű elfogadtatásában! Eddie Van Halen pl. teljesen fejre állította a rockgitározást, a 78-as ’Van Halen’ megjelenését követően ők lettek a '80-as évek rockbandájának igazi prototípusa. Jellemző egyébként, hogy ezek a bandák külön is intézmények lettek. Összehasonlíthatatlanok egymással, mint a Beatles meg a Stones, vagy a Purple meg a Zeppelin. Ez egy nagyon nehezen behatárolható, nagyon szerteágazó kategória.

AOR (Adult Oriented Rock / Arena rock / Pomp rock / Westcoast)

A legtudatosabb, legdallamosabb, Amerikában a '80-asokban a legnagyobb tömeget megmozgató zene. Profi, tanult zenészek írták a dalokat és lemezeket, elsősorban komolyabb hallgatóságnak szánva. A dalok a klasszikus '70-es évekbeli, valamint a progresszív rockban gyökereznek, sok bandánál rengeteg soul-, jazz hatással. 84-től a new wave is hatott rendesen, de jellemzően mindenhonnan csíptek valami jó hatást. Nagy a szórás az egészen nyers, egyszerű rocktól (korai Foreigner, Survivor, első lemezes Bon Jovi) a pop és a rock határmezsgyéjén billegő – úgynevezett „hi-tech AOR” – albumokig (Toto 1984-88 közt, Mr. Mister, Starship, stb.)

Az évtized leginkább „lakossági” rockzenekarai sorolhatók ide, akiket Amerikában mai napig könnyes szemmel emlegetnek. Nagyon fontos jellemző a hangulatfestő hangszerelés (óriási billentyűszőnyegek, szintik, rendkívül dallamos gitárszólók), a kivételes ének és vokálmunka. Arénákba való, áradó zene! A jazzel flörtölő, korai, progresszív időszakot nevezzük mi a barátaink közt „bajszos AOR-nak” (pl. Ambrosia, korai Toto). (nevet) AOR dala minden értelmes zenekarnak volt akkor: pl. Bon Jovi – Without Love, Van Halen – When It’s Love, Winger – Miles Away, KISS – Reason To Live, Whitesnake – Deeper The Love, de folytathatnánk reggelig! A legnagyobb ágyúk: Journey, Foreigner, Styx, Boston, Loverboy, Shadow King, Atlantic, Stage Dolls, Mr. Mister, Ambrosia, Unruly Child, Richard Marx, Kenny Loggins, Asia, millió másik kultikus cucc!

Mondok az AOR megértéséhez egy nagyszerű tippet! Az összes jó, '80-as évekbeli film tele van AOR-ral, hiszen kiválóan aláfestették a filmeket. Tippek: Robert Tepper – Angel Of The City (Cobra OST), Kenny Loggins – Highway To The Danger Zone (Top Gun OST), Sammy Haggar – Winner Takes It All (Túl a csúcson OST).

„Sivatagi rock” (saját definícióm)

A Bon Jovi indította el az én tudatomban ezt a dolgot a Wanted Dead Or Alive-val. Southern és country ízek, blues, a korai Eagles, az Allman Brothers Band hatása is tetten érhető, ezek keveredtek.  Olyan minden, mint egy poros westernfilm. A Cinderella jó példa, egy karriert épített erre. Aztán ide sorolom az olyan embertelen jó csapatokat, mint pl. a Tesla. Tipikusan olyan srácok alkották, akiket úgy képzeltem el mindig, hogy suli után kihajtottak egy lepukkant hippy-busszal a sivatagba, „okosított” cigit szívtak, és hallgatták a Led Zeppelint. Sokaknak volt akkoriban legalább egy ilyen száma. A grunge-ba gyakorlatilag gyönyörűen belesimult ez a világ. Ez volt az átmenet. Jellemző nóta: a Wanted Dead Or Alive mellé odatenném a Cinderellától a Dead Man’s Roadot. Jellemző lemez, zenekar: Cinderella (főleg a ’Heartbreak Station’), a Tesla, a Motley Crue (így ümläüt nélkül, a Corabi-felállású!) és a Jon Bon Jovi – ’Blaze Of Glory’, stb.

Folytatása következik!

Készítette: ProblemChild