Gyors, még gyorsabb, Nile: Nile, Terrorizer, Exarsis – Dürer Kert, 2018. 02. 28.

A Nile bakancslistás zenekar volt nálam már nagyon-nagyon régóta, ezért lelkes örömmel látogattam el a koncertjükre, még annak ellenére is, hogy újabban egyre nyűgösebb közönség vagyok már én is. Valahogy már nem úgy csúsznak az előzenekarok, nem olyan könnyedén, mint régen. A várakozás sem annyira izgalmas már, mint amikor még süldő fejjel vonatoztunk fel Budapestre kizárólag a kedvenceink miatt. De talán elég is ennyi a múló idő és az öregedés feletti lamentálásból, lássuk inkább, hogy a szélsebes thrash és a fénysebességű death metal jeles képviselői miként pezsdítették vérünket ezen a késő téli éjszakán!

Nem igazán voltam képben a két előzenekart illetően, de ez nálam mindig egyfajta kellemes izgatottságot jelent, a fent leírtak ellenére is. Sose tudhatjuk, hogy milyen kincsekre lelünk! A fiatal görög csapat, az Exarsis nagy lendülettel vette birtokba a színpadot, és sodró thrash zenéjük nagyon hamar magával ragadta az erre rendkívül fogékony közönséget. Jómagam sose voltam igazából kibékülve ezzel a stílussal, de a tavalyelőtti Death Angel anyag mégis áttört egy falat, aminek az lett az eredménye, hogy azóta sokkal nyitottabb vagyok erre a műfajra. Nem is csak emiatt említettem meg az amerikai veteránokat, hanem azért is, mert engem az Exarsis zenéje nagyon emlékeztetett rájuk, viszont ezt a hasonlóságot fűszerezte egy érdekes elem, ugyanis a görögök énekese inkább egyfajta King Diamond stílusban hozta a vokálokat, sokszor már-már frusztráló magasságokat kiüvöltve. Szándékosan nem használom az éneklés szót, ugyanis dallamot nem nagyon hallhattunk tőle, de azokat a tipikus King Diamondos sikolyokat annál inkább. Ez egész érdekesen elegyedett a zenekar által diktált szélsebes tempókkal, így a végeredmény egy számomra eddig ismeretlen hangzás volt.

Az elővezetés is teljesen hiánytalan volt, a zenészekből csak úgy áradt az átélés és az energia, ez természetesen sokat hozzáadott a látottak-hallottak élvezeti értékéhez. Tulajdonképpen az Exarsis kifogástalanul felmondta a leckét, nagyon technikás, gyors és igen-igen mérges thrash metaljukkal kiválóan bemelegítették a közönséget, egy-egy mosh pitet is előidézve, de én a „bemelegítés” kifejezésnél meg is állnék, mert annál jobb szó nem jutott eszembe róluk sajnos.

Nagyon érdekes választás volt a legendás státuszú Terrorizer a főbanda mellé. Nem is csak azért, mert veterán névről beszélünk, hanem azért is, mert az ő produkciójuk szembeállítva a Nile zenéjével egyfajta „ilyen volt, ilyen lett” képet ad a death metalról. (Bár szabadon használtam a stílusmegjelölést, hisz hivatalosan a Terrorizer grindcore bandának számít, ennek ellenére azért rengeteg death elemet fedezhetünk fel a zenéjükben.) A trió pusztító erejű koncertet prezentált nekünk, ami még engem is meglepett. Nem fiatal zenészekről beszélgetünk ugyanis. A legendás dobos, Pete Sandoval mégis olyan tempókat diktált, hogy sokszor még én is csak kapkodtam a fejem. A játéka bár lehengerlően gyors volt, mégis inkább megmaradt az alapoknál, keveset cizellált, ezáltal egészen régi iskolásnak, autentikusnak hatott.

Egyebek mellett az ő játéka és stílusa volt az a termékeny talaj, melyből aztán kinőhettek olyan gigászok, mint az ekkor még a backstage-ben melegítő George Kollias. De vissza a koncerthez! Mint mondtam, a zenekar eszméletlen elánnal csapott a húrok közé és hihetetlen módon még a koncert vége felé sem mutatták a fáradás jeleit. A zenéjükről nehéz lenne újat vagy érdekeset mondani, amit hallhattunk, az a death metalba hajló grindcore rendkívül természetes, magától értetődő és autentikus megnyilvánulása volt.

Ezt a stílust hallani egy olyan bandától, ami már akkor nyűtte a húrokat, amikor sokan még csak járni, beszélni, olvasni tanultunk… nos, az egy egészen különleges élmény. Még akkor is, ha nagy dózisokban már azért megterhelő tud lenni ez a fajta zene – számomra legalábbis. De szerencsére a közönség nem olyan kényes gyermekekből állt, mint én, így a Terrorizer gyakorlatilag annyit csinált, hogy az Exarsis által felcsavart hangulatméteren továbbtekert egy jó nagyot.

A Nile munkásságát egyáltalán nem tartom szemmel annyi ideje, mint amilyen régóta zajlik az ő történetük, de az biztos, hogy a ’Those Whom The Gods Detest’ óta követem őket kiemelt figyelemmel, aminek több oka van. Először is: mert masszívan egyedi, sajátos világot teremtettek meg zenéjükkel. Aztán azért is, mert kegyelmet nem ismerő lendülettel dózerolják le az embert dalaikkal. Nem utolsó sorban pedig azért, mert hihetetlenül magas technikai színvonalú és felkészültségű zenészek egytől egyig. Dobos-orientált látásmódom nem engedi meg, hogy ne említsem külön George Kollias munkáját a zenekarban, aki mára már saját jogán is egy élő legendává válik lassan.

Nagyon sajnáltam, hogy nem csíphettem el őket a nemrég kivált Dallas Toler-Wade-del a mikrofon mögött, ugyanis elég erős frontembernek tartottam az addig látott felvételek alapján, de sebaj, az sem kevésbé izgalmas, amikor egy friss felállást láthatunk. Brian Kingsland konkrétan alig egy éve csatlakozott a zenekarhoz és nem szívesen lettem volna a helyében, mert felteszem, nem kevés munkája volt abban, hogy ilyen hamar betanulja a piszkosul nehéz dalokat.  

A kicsit hosszúra nyúlt intro után végül felsétált Kollias a színpadra és a Ramses Bringer of War nyitódallamaival elindult a megállíthatatlan tornádó. A mai napig nehezen érem fel egyébként ésszel, hogyan lehet ilyen sebességgel és tisztasággal tekerni, és ez a banda bármelyik tagjára érvényes. De tulajdonképpen nem is a sebesség és a technika az, ami lenyűgözött mindig ebben a zenekarban, hanem az, hogy mindemellett mégis megoldják, hogy teljesen egyedi és felismerhető dallamviláguk legyen. Ez szerintem rendkívüli bravúr. Szóval Kingsland relatíve még mindig egy új elem a zenekarban, de az a helyzet, hogy tökéletesen passzolt a képbe, mind technikailag, mind pedig vokalista minőségben. Sőt, néhol kifejezetten Toler-Wade-re emlékeztetett az orgánuma.

A lendületesen nyitó Ramses Bringer of War és az azt követő megasláger, a Sacrifice Unto Sebek után sajnos elszállt Karl Sanders gitárja. Brad Parris igyekezett tartani a lelket a közönségben, ez ment is egy darabig, de nem elég sokáig, úgyhogy volt némi kínos várakozás, de végül sikerült megoldani a problémákat. Ezt leszámítva relatíve unalmas koncert volt, legalábbis malőrök tekintetében. Ezen túlmenően viszont azt, amit ez a négy pasas összehoz, mindennek lehet hívni, csak unalmasnak nem.

Nekem mindig is rendkívül szimpatikus volt az a felállás, amiben a Nile működött, nevesül az, hogy tulajdonképpen nincsen klasszikus értelemben vett frontember, a színpad első frontját elfoglaló három bárdista szinte egyenlő részben veszi ki a részét a vokálokból. Ez egyrészt lenyűgöző teljesítmény, másrészt olyannyira involválttá teszi őket, hogy az rengeteget hozzátesz ahhoz a bizonyos koncertélményhez. A dalok listájával ellenben némi csalódást okoztak nekem, ugyanis masszív túlsúlyban voltak a régi dalok. Ezzel tulajdonképpen lehet, hogy ott a helyszínen csak én voltam így, de én sokkal szívesebben láttam volna az utóbbi 2-3 lemez túlsúlyát. Ehhez képest a combosra sikerült legutóbbi albumról, a ’What Should Not Be Unearthed’-ről szám szerint ugyanúgy egy dal hangzott el, mint a ’Those Whom The Gods Detest’-ről és a kísérletezősebb ’At The Gates of Sethu’-ról is.

Számomra ez kissé biztonsági játék volt, mintha nem bíznának az utóbbi lemezeikben. Kár érte, mert nagyon erős és modern tételekkel vannak megpakolva. Ezt leszámítva nem nagyon tudom más kritikával illetni az estjüket, ugyanis a már megszokott profizmussal és elánnal aprították fel a színpadot. Egyik nagy kedvenc dobosomat, Kolliast pedig természetesen külön nagy élmény volt végre valahára akció közben látni, ugyanis közel emberfeletti az, ahogy játszik és lenyűgöző, hogy az albumokon hallott szintet élőben is tudja hozni. Karl Sanders gitármágus és zenekarfőnök teljesítménye szintén egészen kiemelkedő, aki ismeri a zenekart, annak nem kell elmagyarázni, mikre képes az úriember. De ugyanígy a két „fiatal” tagról is csak a legjobbakat tudnám elmondani, Brad Parris és a friss tag, Brian Kingsland is nagyon jól állnak a zenekarnak és nem csak a látvány miatt, amit a színpadon nyújtanak, hanem a játékuk miatt is.

A Nile-lal valahogy mindig úgy voltam, mint a csicsókával: kisebb adagokban hihetetlenül ínyenc és felemelő élményt nyújt, de nagyobb dózisban azért már nehezen emészthető és ez volt az, ami a koncertet is egy kicsit egysíkúvá tette számomra. Nyilván nem fogok a fölött lamentálni, hogy lehetett volna rövidebb a koncert, de azt gondolom, egy-két atmoszférikus betéttel, vagy Sanders ’Saurian Exorsisms’ lemezére hajazó közjátékkal szellősebbé és elegánsabbá tehették volna a műsort. De a közönség vért és death metalt akart, és az a helyzet, hogy meg is kapták. A meghúzódott nyakaknak minél hamarabbi felépülést kívánok!

Ramses Bringer of War / Sacrifice Unto Sebek / The Black Flame / Smashing The Antiu / Defiling The Gates of Ishtar / Kafir! / In The Name of Amun / The Fiends Who Come to Steal The Magick of The Deceased / The Howling of The Jinn / Kheftiu Asar Butchiu / Unas Slayer of The Gods / Sarcophagus / Black Seeds of Vengeance

Szerző: Wardrum
Képek: PH-Pit (Pavao Hodap)
Köszönet a lehetőségért a Phoenix Music Hungarynek
és a Planetnoir Industriesnak!