A nagybetűs ZENE: Fates Warning, Methodica – A38 Hajó, 2018. 01. 24.

írta Hard Rock Magazin | 2018.01.30.

Mindig örülök, ha az A38 Hajóra rendezik az általam kedvelt zenekar koncertjét, mert ha nem is tenném rá előre a nyakam, hogy egy jól megszólaló esemény részese lehetek, azért az esetek nagy többségében nincs gond a megszólalással. Ezen a szerda estén is remek hangulatban, gyerekes izgalommal léptem be a hajó gyomrába, annak ellenére is, hogy már nem először élhetem át kedvenc progresszív metal zenekarom, a Fates Warning által nyújtott lebilincselő koncertélményt. Először a megboldogult Wigwamban volt hozzájuk szerencsém, és már akkor úgy hagytam magam mögött az indiánsátrat, hogy ha hetente jönnek is, nekem ott kell lennem, mert egy olyan bensőséges élményben lehet része az embernek, amit kevés zenekar tud nyújtani. Az az általában bő hetvenöt perc egy más dimenzióba repít, magam mögött hagyva a mindennapok rohanó zaját és gondjait, elmerülve a zene által nyújtott homályos mámorban.

Az utóbbi néhány évben a zenekar magasabb tempóra kapcsolt, és a 2013-as ’Darkness in a Different Light’ anyagot magukhoz mérten hamar követte a tavalyi ’Theories of Flight’. Ezen anyag népszerűsítése a második körhöz érkezett, így a magyar közönség is másodjára köszönthette egy éven belül kedvenceit a hajón.

Az estét a számomra eddig ismeretlen olasz Methodica nyitotta. A srácok az este főhőséhez hasonlóan a progresszív metal zászlaját próbálják magasra emelni, kisebb-nagyobb sikerrel. Bevallom őszintén, eddig még a nevüket sem hallottam, de megtiszteltem őket azzal, hogy végignézem a bulit.

Beleadtak mindent, amit lehetett, hogy megnyerjék a korán érkezők kegyeit. Ezen a korai órán még érződött a munkaruha szaga az emberek hangulatán, de a csapat rövid műsorának végére sikerült igazán átszellemülni és lelkes tapssal biztatni a digókat. Én nagyon jól szórakoztam, rég éreztem magam ilyen jól „bemelegítő” zenekar koncertje alatt. (A tavalyi kardbűvölő kriminális volt.)

A zenéjükben markánsan fellelhető volt az „Álomszínház” hatása, de mindemellett érződött a saját stílusra való törekvés szándéka, ami elengedhetetlenül fontos ebben a műfajban. Nem mondom, hogy a kedvenceim lettek, de tisztességgel elvégezték a feladatukat ezen az estén.

Egy rövid, félórás átszerelés után, hajszálpontosan a kiírt időpontban felcsendült az Intro, és elkezdődött az, amire várt az addigra már szép számúvá duzzadt közönség. Nem tudom a pontos számokat, de valamiért úgy érzem, hogy minden alkalommal többen vannak a Fates Warning koncertjein idehaza. Ennek azért is örülök, mert ha anyagi szempontból megtérül a szervezőknek a befektetett munka, akkor újra és újra láthatjuk a bandát. Néhány hete egy Rayjel (Ray Alder FW-énekes) készült interjúban olvastam, hogy mennyire szeretik az A38-at és a budapesti közönséget. Persze ez lehet egy kedves gesztus is a részéről, de ezen az estén úgy tűnt, hogy tényleg így van.

Már a koncert legelején feltűnt, hogy mindenki jó kedvvel, felszabadultan zenél. Még a mindig nagyon koncentráltan játszó Michael Abdow állandó turnégitáros is sokkal lazább és felszabadultabb volt a korábbi évekhez képest. Semmi feszültség, semmi sallang, csak a nagybetűs ZENE. Mert amit kaptunk ezen az estén, azt aligha fogjuk elfelejteni egyhamar. Igazi „Best Of” program, kötelező slágerekkel és némi meglepetéssel.

A szalagos Intro után az új album nyitódalával, a From the Rooftopsszal robbantak be, majd kaptunk egy olyan hármast a Life in Still Water / One / Pale Fire képében, amitől elszabadultak az indulatok és egy üvöltő csordává vált a közönség. Ray a megszokotthoz képest picit szűkszavúbb volt, a programot hármas-négyes blokkokra bontva kaptuk, kevés lélegzetvételnyi helyet hagytak maguknak.

Amiben bíztam, azt megkaptam, mert nem sokkal ezután felcsendült az új album legcsodálatosabb szerzeménye, a The Light and Shade of Things. Ez a dal a ’Disconnected’ album mélységeit juttatja eszembe minden alkalommal. A refrénje egyszerűen káprázatos.

Már korábban olvasni lehetett, hogy ezt az európai kört rögzítik egy későbbi élő albumhoz, és éppen ezért a fő gerinc mellé be-be szúrnak egy-egy különlegesebbnek számító dalt, folyamatosan variálják a dalokat. A korábbi helyszínekhez képest mi semmit sem kaptunk sajnos a ’PSoG’ lemezből, de hallhattunk egy darabot a varázslatos The Ivory Gate of Dreams eposzból és a Silent Criest a ’No Exit’-ről, ami nekem egy picit elégtétel volt.

A koncert végére jött még néhány kötelező sláger, The Eleventh Hour, Point of View, majd a kitartó taps után visszatértek még, hogy a Through Different Eyes / Monument / Eye to Eye mesterhármassal igazán felejthetetlenné tegyék az estét.

Gondolom, mindenki, aki ott volt, fel tudna még legalább három-négy kedvenc dalt sorolni, amit szívesen hallott volna, de a közel kétórás műsor után azt hiszem, senki sem távozott hiányérzettel. Egy ekkora életműből nagyon nehéz úgy válogatni, hogy mindenki kedvence felcsendüljön, de megtették, amit lehetett. Ha az idei meglehetősen zsúfolt koncertszezont nézzük, akkor is kimerem jelenteni, hogy az év egyik legjobb buliját láttuk.

Setlist: Intro / From the Rooftrops / Life in Still Water / One / Pale Fire / Seven Starts / SOS / Pieces of Me / Firefly / The Light and Sade of Things / Wish / Another Perfect Day / The Ivory Gate of Dreams: IV. Quietus / And Yet It Moves / Nothing Left to Say / Silent Cries /The Eleventh Hour / Point of View /// Through Different Eyes / Monument / Eye to Eye

Szerző: Losonczi Péter
Képek: Török Hajni
Köszönet a LiveSoundnak!
További képek ITT