Télidézés: The Moon and the Nightspirit, Pirkan – Nádor terem, 2018. 01. 12.

írta Wardrum | 2018.01.29.

Ez most valami más volt. Tavaly új, eddig felfedezetlen területekre vitt el a magyar zenekar, akik ’Metanoia’ című lemezükkel olyan különleges élményt nyújtottak, hogy az év végi listámról sem szerettem volna lehagyni őket és különleges, pogány ihletésű, meditatív zenéjüket.

Bár az utolsó pillanatban ért el hozzám az információ a koncertről, mégsem hezitáltam sokat azon, hogy egyáltalán elmenjek-e, hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem egy megszokott, mindennapi estének nézek elébe. Plusz kellemes adalék volt még megismerni a Pirkan nevű formációt, amely az este első felét adta. Érzésem szerint itt sokkal inkább két zenekar koncertjét láttuk, mint egy főbanda és egy előzenekar estjét, így természetesen ők is megérdemelnek egy-két sort, még akkor is, ha elsősorban nem miattuk mentem el.

„A Pirkan zenekar több mint tíz éve alakult, és kezdettől fogva a magyar népzenei hagyomány, a pszichedelikus és a posztmodern elektronikus zenei világ ötvözésének lehetőségeit kutatja.” – szól a bemutatkozás a honlapjukon, és ennél jobban én sem tudnám leírni, amit hallottam.

Ebbe az alapjáraton is érdekes elegybe került bele 2015-ben a mongol Qingele, aki sokszínű éneklési képességével csavart még egy nagyot a zenekar különlegesség-faktorán. Megközelítésük néhány lépéssel közelebb áll a népzenéhez, mint a Moon and the Nighspirit muzsikája, ezáltal végül is egészen szép kontrasztját adta egymásnak a két fellépő. Valóban óriási fegyvertény számukra Qingele, aki rendkívül széles hangszín-spektrummal rendelkezik, számomra a legérdekesebb és legizgalmasabb a torokéneklés volt, melyet én még nem hallhattam eddig élőben. Zenéjük – hűen a leíráshoz – népzenei hatásokat, dallamokat és szövegeket elegyít egy pszichedelikus hozzáállással. Ennek tulajdonképpen van létjogosultsága, hisz népzenénk dallamai vannak annyira erősek és formázhatóak, hogy egy ilyen köntösben is sikeresen el lehessen adni őket. Sőt, nekem inkább egy ilyen köntösben hallgathatóbb, mint például műdal formájában. Számomra legalábbis sokkal meggyőzőbb az ő megközelítésük. Arról nem is beszélve, amikor ugye nyakon öntik az ütősökön, citerán, kobzán és nagybőgőn alapuló zenét azokkal a mongol hatásokkal, amiket Qingele hozott magával a zenekarba. Egy nagyon különleges és egyedülálló csomaghoz tehát adott volt minden.

Mégis kissé félsikernek érzékeltem a koncertjüket. Ennek elsődleges oka pedig az előadás kissé esetlen mivolta volt. Tapintható volt rengeteg dal során a kapaszkodás és a feszült, gondterhes figyelem. Melyik rész jön most? Most kell énekelni? A legtöbb segélykérő pillantást meglepő módon pont a frontembernek kiültetett Qingele lőtte Sütő Gábor kobzás felé, aki nagyjából a segítségnyújtó pillantásaival és bólintásaival tartotta egyben az egész produkciót.

Kőszegi Zsolt, aki a magyar vokálokért és az ütőhangszerekért felelt, szépen elmerült a saját előadói transzában, így tőle kevés jelzés jöhetett. Szerintem ez nem megengedhető egy előadáson, főleg akkor nem, ha a terem sajátosságaiból adódóan alig 3-4 méterre ül tőlük az első sor. Számomra ez egy kicsit hazavágta az élményt, mert minden dal alatt azon aggódtam, hogy vajon történik-e valami gikszer, ami miatt le kell állni. Ne essék félreértés, nagyon szeretem, amikor azt látom a színpadon, hogy a zenészek kommunikálnak, „beszélnek” egymással, de jobb, ha ez a játszott zene közös élvezetében nyilvánul meg, nem pedig segélykérő pillantásokban.

Ezt leszámítva érdekes és mindenekfelett maradandó élményt adott a Pirkan zenekar. Maximálisan érződött rajtuk, hogy szívből és hittel játsszák sajátos zenéjüket, ez pedig még relatív esetlensége ellenére is rendkívül hitelessé teszi az előadásukat.

Mint feljebb már említettem, a The Moon and the Nightspirit tavaly rendesen belopta magát a szívembe. Nagyrészt azért, mert mindig is nyitottnak és befogadónak éreztem magam a repetitív és pszichedelikus elemekkel operáló zenék iránt. Viszont az általános vonzalom fölött ad egy olyan pluszt az ő zenéjük, ami miatt nagyon sajátomnak, sajátunknak érezhetjük a muzsikájukat.

Ez pedig a mindenféle cukormáztól és nemzetieskedő giccstől mentes, szeretetteljes és mély kötődésük a pogány, természethez közeli és népi hangulatokhoz, ráadásul, hogy mindezt beágyazzák naivan varázslatos, magyarul elővezetett szövegeikbe. Még az is lehet, hogy ezt csak én magyarázom bele, de számomra mindenképpen ezt adja az ő művészetük.  Tudom, hogy nemzetközi szinten ez egyáltalán nem egyedülálló formula, de mint mondtam: ők a mieink.

Kissé beleásva magam az interneten megtalálható koncertfelvételeikbe, meg kell állapítanom, hogy ez a bensőséges hangulatú kisterem sokkal, de sokkal jobban áll nekik, mint egy fesztiválszínpad. Nem is csak azért, mert négy, egy helyben álló ember bizony nagyon kicsinek tűnik egy fesztiválszínpadon, hanem már csak a zenéjük személyessége miatt is. Úgyhogy ilyen tekintetben kiváló választás volt a Vakok Intézetében található Nádor terem. Némi hiányérzetet azért adott, hogy a terem adottságai miatt nem nagyon volt fényjáték a különböző reflektorokkal, ez kissé furává tette a koncertet, de ami erről az oldalról hiányzott, azt a másik oldalon pótolta az előadás profi mivolta. Róluk már nagyon sütött a számtalan közös előadás és turnézás tapasztalata, ezt le se lehetett volna tagadni. A hangzás is a terem méreteinek megfelelően volt kikeverve, talán még egy picit sok is volt, hiszen be kell látni, hogy a Nádor terem egyáltalán nem kihangosított koncertekre lett tervezve, hanem olyan klasszikus kamara-előadásokra, amik nem igényelnek hangosítást. De természetesen a megfelelő arányok és feltehetően a basszusgitár miatt merész húzás lett volna egy teljesen akusztikus koncert. 

A zenéről nehezen tudnék olyat mondani, amit a fent linkelt lemezismertetőben már nem mondtam el, ezért inkább arra koncentrálnék, hogy milyen pluszt tett hozzá ehhez az élményhez az élő előadás. Mert bizony hozzátett.

Mind Tóth Ágnes vokáljai, mind pedig Szabó Mihály gitárjai egészen tiszta, lemezhez mérhető minőségben dörrentek meg, ugyanez elmondható Végh Gábor ütőhangszereiről és persze Cseh Gergely basszusgitárjáról.

De ami egy lemez meghallgatásához képest plusz élményt ad, az természetesen az, hogy élő egyenesben tapasztalhattuk meg, ahogy újjászületik zenéjük a színpadon. A fentebb már említett rutin okán az ő előadásukban nagyon nehéz volt hibát, bakit találni, még akkor is, ha történetesen kerestem volna. A dallista nagy részét természetesen a legutóbbi album adta, aminek én személy szerint nagyon örültem, ugyanis mind hangzásban, mind pedig kompozíciós hozzáállásban frissebbek és izgalmasabbak ezek a dalok az eddigieknél. Nagyon jó volt rögtön a koncert elején hallani például A hajnal köszöntése című dalt, de a legnagyobb személyes kedvenc, Az első tündér megidézése se okozott kisebb örömöt. A dalok listája alapján szerintem megállapítható, hogy nagyon erős csomagot hoztak nekünk, amivel nehezen lehetett volna mellényúlni.

Most, hogy végre volt szerencsém élőben is látni őket, egy-két dolog azért szemet szúrt. Én szívesebbem láttam volna egy kicsit több kommunikációt a közönséggel és itt egyáltalán nem a tapsoltatásra gondolok, hanem a párbeszédre. Arra, hogy egyik-másik zenész szóljon néhány szót a dalokról, a lemezről, az élményekről, amik kihozták belőlük a zenét. Újabban vesszőparipám a közönséggel való kommunikáció, de ez egyáltalán nem véletlen, ugyanis ez a koncertélmény szerves része, az egyik legfontosabb dolog, ami megkülönböztethet egy élő előadást a CD hallgatásától. De ha a párbeszéd el is marad, arra mindenképpen nagyobb figyelmet fordítanék, hogy az együttes egyik legfontosabb embere, a frontasszony, aki a vokálok 99 százalékáért, valamint a zenekar imázsáért is nagyban felelős, egy kicsit kapcsolódjon jobban a közönségéhez. Itt most egészen konkrétan arra gondolok, hogy Tóth Ágnes hiába énekel csodálatosan és kezeli – a fura hangszertartás ellenére meggyőző magabiztossággal a hegedűjét, ha közben a koncert szinte teljes időtartama alatt félénk mosollyal a padlót bámulja. Ez sajnos azt az érzést közvetíti a néző felé, mintha kellemetlenül érezné magát a színpadon. Akár még így is lehet számomra sem ismeretlen érzés –, de a művésznek sok egyéb mellett az is a feladata, hogy a színpaddal kapcsolatos ellenérzéseit elfedje. Már ha vannak ilyen ellenérzései. Ha pedig nincsenek, akkor mindenképpen érdemes lenne felvenni azt a magabiztos mosolyt és ellőni a közönség felé.

Ellensúly gyanánt meg kell említenem az ütőhangszeres Végh Gábort, aki nemcsak pontosan, de nagyon látványosan is játszott. Ha technikailag még nincs is azon a szinten, mint Horváth Kornél, de a lélek és az a tömör, kövér vastagság, amit beletett játékába, engem rá emlékeztetett.

Cseh Gergő egyszerre volt tisztában basszusgitárjának fontosságával és kiszolgáló szerepével, így játéka mentes volt a villongásoktól, viszont cserébe nagyon erős és vastag alapot tett hozzá az együttes zenéjéhez. Szabó Mihály sem lógott le ebben a tekintetben a színpadról, gitárján magabiztosan és szinte hibátlanul adta meg a zene gerincét.

Némi idő után – leginkább a koncert vége felé – sajnos fület szúrt, hogy a választott dalok közül sok ugyanarra a 3+3+2-es lüktetésre épül, emiatt kissé laposnak hatottak, még annak ellenére is, hogy dallamvilágukban azért merőben különböztek. Számomra még a jelenleginél is izgalmasabb lenne a zenéjük, ha tennének felfedezőutakat a páratlan, balkáni jellegű ütemmutatók, lüktetések felé is, melyeknek szerintem bérelt helyük lehetne a műsorban.

A Hajnal Köszöntése / Alkonyvarázs / Mystérion Mega / Tűzben Születő / Felleg Útján / Az Első tündér Megidézése / Éjköszöntő / Kristálymezők / Kilenc Híd / Tavaszhozó / A Fény Diadala / Regő Rejtem / Holdtánc

Mindent egybevetve a The Moon and the Nightspirit koncertje jó értelemben hozta a papírformát. Éteri dallamok, professzionális elővezetés és nagybetűs Hangulat. Az előadásuknak nagyon jót tett a bensőséges közeg, ahol a közönség is ül, nem áll, ezáltal sokkal hatékonyabban el lehet merülni a varázslásukban. Aki szeretne egy kicsit kiszakadni a fémzenék sokszínű, de mégis behatárolt világából és meghallgatni, hogy négy tehetséges zenész hogyan próbál meg közelebb jutni az emberi lét bölcsőjéhez, a természethez és a pogány világlátáshoz egy olyan korban, amikor az ezektől való rohamos távolodás a trend… nos, az őket keresse!

Szerző: Wardrum
A képekért köszönet Farkas Gergőnek!
További képekért katt IDE vagy IDE vagy IDE!