Nincs kompromisszum: Special Providence – A38 Hajó, 2018. 01. 19.

Mai, dinamikus, technikás, eredeti, szórakozató. Nem könnyű manapság egy formációról ennyi jót összehozni, de a Special Providence-ről mind az öt jelző elmondható. Ők is ugyanabban a cipőben járnak, mint a Djabe vagy az After Crying. Világszínvonalon muzsikálnak, mégsem kapják meg kis hazánkban az elismerést, amit megérdemelnének, a tömegkommunikációs eszközök figyelmen kívül hagyják őket. Ellenben idegen földön nagy megbecsülésnek örvendenek, szélesebb körben ismertek, több fellépésük van, mint itthon. Esetükben is igaz a bődületes közhely, miszerint senki sem lehet próféta saját hazájában.

Megrázom magam, mert nem akarok a végletekig elkomorulni, hiszen ez az este az A38 Hajó színpadán nem erről szólt, hanem egy felemelő zenei élményről.  A lassan másfél évtizede létező zenekar ötödik albumát adta ki tavaly októberben ’Will’ címmel. Hallgatva albumaikat, mindegyiknél tettek egy lépést más zenei irányokba. Elindultak a klasszikus jazz rocktól, mára sokkal több rockelem került muzsikájukba, az új album a metal egyes jegyeit is magában foglalja. Ha mindenáron hasonlítanám a zenekar jelenkori stílusát, akkor a Liquid Tension Experimentet hoznám fel, mint hasonló zenei stílussal rendelkező zenei formációt. Azonban a Special Providence zenéjében lényegesen több a jazz, mint az említett nemzetközi példában.

Ebben a stílusban telt el a hajón lezajlott lemezbemutató koncert is, mely a ’Will’ teljes hossza mellett a többi album egyes tételeit is felvonultatta. Érdekes hibrid zenét hallgattunk: dörgött a gitár, Kertész Márton a legkeményebb riffeket zúzta, nem túlzás, ha azt mondom, a death metal műfajra jellemző témák dübörögtek. Mindezekre Kaltenecker Zsolt – akit a szakmában manapság hazánk legképzettebb jazz billentyűsének tartanak – hallatlan elegáns jazz rock futamokat épített. Stílusa engem Chick Corea Return To Forever-beli tevékenységére emlékeztetett. Csak egy billentyűs sort használt – mint Jordan Rudess a Dream Theaterben – ezt viszont a lehető legkülönfélébb módokon szólaltatta meg.

A gitárnak is jutott szólólehetőség, nem is kevés. Kertész Márton itt sem hanyagolta a metalos futamokat, ám nagyszerűen vegyítette azokat a jazzel. Ő sem elégedett meg hat húrral, akárcsak Uli Jon Roth vagy Tony MacAlpine, héthúrost használt, hogy a harmóniák még gazdagabbak legyenek, sőt a buli első felében egy nyolchúros Ibanez is előkerült.  Hasonló jókat tudok elmondani a Markó Ádám - Fehérvári Attila ritmusszekcióról. Nem szimplán egy ritmusszekció dolgozott. Naná, hogy nem a négynegyedben hozták az alapokat! Időnként önjáróra vette a figurát a basszusgitár és a dob is, persze mindez halál precíz összjáték keretében.

Óriási fantáziával rendelkeznek ezek a srácok, egy szerzeményen belül annyi váltást bemutattak, annyiféle zenei színt festettek hangszereikkel, hogy egyik ámulatból a másikba estem. Nem háttérzene, mert stílusukkal betöltik a teret, elsőbbséget követel magának, minden egyéb tevékenység csak másodlagos, ha a Special Providence megszólal. Igen, oda kell rá figyelni, de nem azért, mert annyira nehezen lehet befogadni, hanem azért, mert annyira dinamikus, vibráló, fantáziadús, fület gyönyörködtető. Metál? Igen! Jazz? Igen!  Mindkét műfaj rajongói megtalálják a maguk gyönyörűségét. Tegyük hozzá, nem is habkönnyű rádiózene. Úristen, de messze van ettől a világtól – hála az égnek!

Ugyanakkor a Special Providence abszolút a huszonegyedik század zenéje. Modern, elsöprő, kihasználja a kor technika adta lehetőségeit hangzásban, és dalépítkezésben egyaránt. Dalaikból visszatükröződik rohanó, kegyetlen világunk, ám nem kötöttek kompromisszumot, hogy bekerüljenek a mainstreambe. Kifejezésmódjuk a sajátjuk maradt. Így persze kevesebb emberhez jut el zenei üzenetük, ám azok, akik találkoznak vele, biztos megértik, micsoda zenei igényről árulkodik tevékenységük. A technika adta lehetőségek mellett azonban a legfontosabb, amit már egyszer említettem, az a bizonyos fantázia. Mert az párját ritkítja. Erre ékes bizonyíték a mérnöki pontossággal összerakott számok. „Matekmetál” – ahogy egy ismerősöm jellemezte a hallottakat. Bölcsen döntve, másfél órát nyomtak összesen, egy ilyen komplex instrumentális zenéből ennyi elég. Ahogy kollégám, Dzsó összegezte az estét: „Mostanára ért össze minden, és főleg kialakult az a vájtfülű rajongótábor.”

Valószínűleg így gondolta a közönség is, akik teljesen megtöltötték a hajó belsejét. A tömegben is családiasan zajlott a buli, úgy vettem le, hogy sokan személyesen is jól ismerték a kvartett tagjait. Egy-egy bekiabálásra mosolyogva reagáltak a csapat tagjai. És ugyanez a lendület és közvetlenség jellemezte őket, amikor pár perccel a buli befejezése után a CD pult mögött dedikálták kiadványaikat. Persze itt is Ádám vitte a prímet, aki eszméletlen dobjátéka mellett lazán kommentálta a bulit szerkója mögül. Az a hír járta a tömegben, hogy ez volt pályafutásuk eddigi legjobb fellépése. Elhiszem, ám én még szeretnék sok ilyen bulit látni tőlük, ha nem vagyok túl telhetetlen.

Akshaya Tritiya / Irrelevant Connotations / K2 / A Magnetic Moment / Will / Kiss From A Glacier / Neptunian Pyramid Chill / Slow Spin / Northern Lights / The Rainmaker / Mos Eisley / Soul Alert / POV - The Ancient Cosmic Bubble / Distant Knowledge /// Awaiting The Semicentennial Tidal Wave / Lazy Boy

Szerző: Bigfoot
Képek: Mark A. Rosta Photography
(a Special Providence zenekar Facebook oldaláról)
Videó: Special Providence