#26: Tankcsapda, Avenged Sevenfold, Ten Years After, Yardbirds, Blind Ego

Megint egy változatos összeállítás született, melynek vezérfonala leginkább a koncert lehetne. Bigfoot hozta a blues-rock ősapáit: a Yardbirds 1968-as koncertfelvételéhez pár akkori stúdióvázlatot is hozzácsapott Jimmy Page, így hallhatjuk a Dazed And Confused vagy a Tangerine ősi változatát is, a Ten Years After viszont 2017-es stúdióanyagának frissességével lepett meg, melynek jó előszelét már a Harley Davidson fesztiválon érezni lehetett. Dzsó is egy koncertet dobott a közösbe: az RPWL gitárosának Blind Ego nevű projektje a Night Of The Prog fesztiválon bizonyított, karpatisz pedig a Tankcsapda új koncert DVD-jét boncolgatta. Az Avenged Sevenfold 2016-os lemeze egy bónuszlemezzel gazdagodva jelent meg újra, és ennek legszebb pillanatait is a koncertfelvételek jelentik.

Az elmúlt évben a Tankcsapda kétszer is meglépte azt, amit a Metallica jóvoltából már ismerhettünk: a körszínpados koncertet. Először áprilisban Budapesten, majd az év végén Debrecenben is. Két buli, a terv hasonló, de a megvalósítás mégis valahogy más. Akik ott voltak, még sok mindent mesélhetnének, de nekem be kell érnem azzal, amit a trió december 16-án elérhetővé tett, azaz a budapesti buli filmjével. A kiadvány tartalmából elsőként az „extrákkal” kezdtem, nevezetesen az ott látható interjúkkal. Ötletes dolognak tartom, hogy több ember is megszólalt, akik szervezői vagy épp technikai oldalról segítették elő ezt az előadást. A zenészek persze sok más szemszögből is meséltek az este különlegességéről, de a pluszt a technikai finomságok részletei adták számomra.

A film maga nem a hagyományos módon indul, hanem – ahogy a csapattól megszokhattuk – egy kis felvezetővel az öltözőből, ahol az utolsó másodpercekben is hangoldódott a trió. Az Intro hangjaira úgy vonultak be középre, mint a bokszolók a ringbe. Az energikus start, a Gyűrd össze a lepedőt rögtön elárulta, hogy a DVD képi és hanganyagával nincs hiba. A huszonnyolcdalos műsor vágatlanul került fel a lemezre. Lehetett volna, hogy az átvezetőket vagy épp a visszatérő közönségtapsoltatást kivágják, de akkor valahogy elúszott volna annak a hangulatnak egy része, amit Lukács, Sidi és Fejes meg tudott teremteni a (kör)színpadon.

A műsorra tűzött dalok jól végigvezettek a trió történetén, hiszen a ’Punk & Roll’ idejétől kezdve szinte mindenről jött valami, de persze a ’Dolgozzátok fel!’ „csapdásított” dalai is érezhetően itt kerültek főszerepbe. Ez egy különleges buli volt, ahol elfért az, hogy az átdolgozott dalokból több is a műsor része legyen. A Sidi érkezése óta született – akár saját, akár átformált – dalok érezhetően másabbak, mint a korai éra nyersebb szerzeményei, de okosan úgy válogattak, hogy ez a különbség elsimuljon. Régebben nem gondoltam volna, hogy lehet egy lapon említeni a Jönnek a férgek vagy a Rock & Roll rugója szintű dalokat például az Alföldi gyerekkel, vagy épp a Koponyák és csontvázakkal. Ezután a buli után most már azt mondom, igen lehet!

A fifikás kameraelhelyezések, a közeli és távoli felvételek váltogatása által az ’Aréna koncert’ olyan vizuális élményt adott, amely elvitt engem is a Papp László Sportaréna közönsége közé a koncertre. Ettől jobb lecsengése nem is lehetne ennek a Tankcsapda által bevállalt körszínpados évadnak, mint ez a DVD.

Valamivel több mint egy év telt el a ’The Stage’ megjelenése óta, amit a zenekar azóta is rendületlenül népszerűsít világszerte. A „megelőző népszerűsítés” hiánya valahol mégiscsak visszaütött, mert 2017 végén egy új, friss verziót adtak ki a lemezből, melyhez - hogy mégis legyen rajta valami plusz – hozzácsaptak egy bónuszlemezt néhány átdolgozással, feldolgozással és koncertfelvételekkel. Számomra a bónuszos deluxe verzió megjelenése és a hozzá kapcsolódó promóció lett a beismerő vallomás és bizonyíték, hogy 2016 végén nem úgy sikerült a dolog, ahogy azt elképzelték.

Az első lemez, azaz maga a ’The Stage’ album bő egy éve ismert, ezúttal nem azt szeretném elemezni. A srácok munkásságának másik oldala mozgatott meg inkább. Kíváncsi voltam, hogy egy igazi modern metal csapat mit kezd például egy Pink Floyd, egy The Beach Boys vagy egy The Rolling Stones-dallal! Feltettem magamban a kérdést: Vajon mennyire lesznek bátrak? Mennyire merik a saját képükre formálni a választott műveket?

A feldolgozás – vagy átformálás –, amivel a második korong nagy részét lefedték, egy ötletes húzás volt, de a végeredmény sajnos nem minden esetben nyerte el a tetszésem. Az először megosztott spanyol népdal, a Malagueña Salerosa tényleg úgy sikerült, amit egy teljes értékű korong mellé bónuszként szívesen fogadnék. A folytatásban érkező Mr. Bungle-szerzemény már nem ütötte meg ezt a szintet, és ezt a sorozatot folytatta tovább a bónusz egyetlen saját szerzeménye, a Dose. Ha igaz, hogy a ’The Stage’-en hallható Roman Sky folytatásának szánta a csapat, akkor miért kellett most itt kiadni? Miért lőtték le ennek a poénját? A hátralévő három dal viszont egyértelműen pozitív élmény volt, hiszen nemcsak maguk a dalok, hanem a megvalósítás is közel állt hozzám. Ha egyet ki kellene emelnem a hét tétel közül, akkor egyértelműen a Zacky Vengeance-től származó, punk-rockos csavart kapó Runaway győzött, de az kiütéssel!

Ezek a fiúk tudják, hogyan kell merész és tökös dalokat írni, de az itt hallható bónuszok nem mindegyike árulkodik erről. Az ötlet, hogy mutassuk meg, hogyan „A7X-esítünk”, rendben van. De ez, a csapat képességeit (és múltját) ismerve csak körülbelül félgőzzel összehozott valami. Egyébként sokan mondták ugyanezt az első CD-n hallható anyagról is. Mit vetít ez elő? Nem akarok borúlátó lenni… Meglátjuk az új nagylemezen!

Amiben viszont még mindig verhetetlen ez az ötösfogat, az, ahogy a koncertjeiken megfogják a közönséget! M. Shadows és társai az angol fővárosban bizony letették a névjegyüket. Ezért aztán a bónuszlemez harmadik harmada az igazi kincs a ritkaságvadászoknak! A Spotify-on is meghallgatható (ITT) a The Stage, ahogy a londoni O2 Arénában játszották. 

Tavaly júniusban már lelkendeztem Alsóörsön, hogy feltámadt a kultikus brit blues-rock kvartett. Meghallgatva az új albumot, lelkesedésem most sem hagyott alább.

A Joe Goochcsal készített két LP (’Now’ 2004, ’Evolution’ 2008) azt üzente, nem tudnak kilépni Alvin Lee árnyékából, ez a zenekar egyet jelent Woodstock villámkezű húrnyűvőjével, és Gooch is az ő lábnyomaiban halad.

Ez az album hála istennek más lett, mint az előző kettő. Kilométerekről felismerhető a Ten Years After stílusa, ám – amit már tapasztaltam tavaly nyáron, Alsóörsön is – a kettős tagcsere sok újdonságot beemelt a banda zenei világába. Marcus Bonfanti nagyon érzi a bluest – azon belül a lassú formáját – és szereti a hosszú szólókat is. Mégsem a régi iskolában gyökerezik gitárjátéka, olyan rockos futamokat is elenged, mely eddig nem volt jellemző a brit kvartettre. Kiválóan énekel, öblös, rekedt, férfias hangja fontosabbá tette a vokális részt. Többször hallható az akusztikus gitár, ez sem volt nagyon jellemző eddig. Ebből a vonalból a Two Last Souls gyors, pörgős témája remekül sikerült, ebben egy jó kis herfliszólót is elenged Bonfanti, aki a gitár és az énekrész mellett a dalszerzésből is kivette a részét, sőt az albumot producerként és hangmérnökként is jegyzi.

Jó a többi dal is, jól szerkesztették a sodró, rockos futamokat és a lassúbb bluesos szerzeményeket össze. Ami még jót tett az anyagnak, hogy Chick Churchill billentyűs részei sokkal jobban hallatszanak, időnként szólókat is hallunk tőle, nem is rosszakat. Ilyet Alvin Lee ritkán engedélyezett számára. Colin Hodgkinsonért szintén lelkesedtem Alsóörsön, bár itt is kiválóan pengeti basszusgitárját, azért hátrébb hallható, belesimul a ritmusszekcióba. Talán neki egy kicsit több részt kellett volna engedni.

A tavalyi év egyik meglepetése volt számomra a brit veterán blues négyes. Remélem, okoznak még ilyen kellemes csalódásokat!

Jimmy Page gondolt egyet, és a nagyérdeművel megosztott egy fontos dokumentumot dicső múltjából. Egy kis szelet rocktörténelem – így is jellemezhetnénk ezt a dupla albumot. A Yardbirds maga is a rocktörténelem része, hiszen Eric Clapton, Jeff Beck és Jimmy Page – a brit blues gitározás szentháromsága – itt alapozta meg későbbi világhírnevét. A zenekar feltétlenül hozzájárult, hogy pár év múlva megszületett a hard rock, és aztán a heavy metal műfaj is, hiszen, fénykorukban elég vad oldalról közelítették meg a blues-rock műfajt.

Az első rész egy koncert, New Yorkban, az Anderson Theaterben vették fel. Tegyük hozzá, ez a rész már egyszer megjelent 1971-ben ’Live Yardbirds’ címmel, most újrakeverve hallhatjuk. Természetesen a zakatoló ritmusú Train Kept A Rollin’-nal, az őskorból származó blues-zal kezdődik, melyet ők tettek halhatatlanná. (Később az Aerosmith is feldolgozta.) Ezzel a dallal tűnnek fel Antonioni kultikus filmjében, a ’Nagyítás’-ban is, ahol Page mellett Beck is játszik a bandában, aztán Beck – miután bekrepál a gitárja – ripityára veri hangszerét. Halljuk a Shape Of Thingset, utánuk ezt is nagyon sok előadó (Gary Moore, Nazareth) tűzte műsorra, és a Dazed And Confusedot is, ezt később a Led Zeppelin tette világhírűvé az első albumán és a koncerteken előadott harmincperces verziókban. Itt a My Baby is, ezt Janis Joplin szintén műsoron tartotta abban az időben.

A stúdiórészen is hallható egy kis Led Zeppelin, hiszen a Knowing That I’m Losing You-t Tangerine címmel rögzítették ők is évekkel később.

Nem kozmetikázták túl a felvételeket, talán egy kicsit letisztították a hangot, de meghagyták eredeti nyers formájában, úgy, ahogy annak idején is megszólaltak. Igazi autentikus felvétel a hatvanas évtized végéből, egy kis tanulmány azoknak, akik a kemény rockzene gyökereit kutatják. Persze Page a buli felében a Zep koncertjeiről később jól ismert gitárfantáziáit nyomja, annyira azért nem elnyújtva.

Az albumon a Jimmy Page – Chris Dreja - Keith Relf - Jim McCarty négyes játszik – sokak szerint ez volt a banda legjobb felállása. Ekkor már nem volt sok hátra pályafutásukból, mert még abban az évben, 1968-ban feloszlottak, Page megalapította a New Yardbirdst, mely később Led Zeppelinre változtatta nevét. Keith Relf 1976-ban meghalt, 1992-ben Jim McCarty és Chris Dreja más tagokkal újra életre hívták a legendás zenekart. 

A német art rocker RPWL-ben félgőzzel dolgoztatott Karlheinz „Kalle” Wallner gitáros már több mint 10 éve a Blind Ego nevű side projectjében írja ki magából azokat a progmetalba átcsúszó ötleteit, melyek nem férnének bele az RPWL melankóliájába.

A 2016-ban kiadott ’Liquid’ albumot kicsit megturnéztatták Európa közepén, a turné két helyszínén pedig rátenyereltek a „record” gombra és két olyan felvétel született, amik egészen különlegesek. A hamburgi Logo klubban egy szál 4K-s kamerával rögzítették a 2017. január 20-i koncertet (amit pár hétre rá teljes terjedelmében közzé is tettek a YouTube-on), a turnézáró show-ról pedig hangfelvétel készült. Nem akármilyen helyszínről és eseményről van szó, mert a festői környezetben található Loreley-ben megrendezésre kerülő Night Of The Prog Festival igazi rangot jelent, olyan bandák mellett léptek fel tavaly, mint pl. a Yes, a Marillion és a Mike Portnoy’s Shattered Fortress. Igazi nagypálya!

A kiadvány CD+DVD-ként hirdeti magát, ahol a fesztiválos koncert a főprodukció és a hamburgi fellépés videója a bónusz. Szerintem meg egyformán színvonalas mindkét lemez, tőlem akár DVD+CD is lehetne, de nyilván ellőtték a puskapor egy részét a videó YouTube-ra feltöltésével. Értek mindent. A zenei tartalom szinte azonos, a ’Liquid’ album majdnem teljes terjedelmében elhangzik, mellette a ’Mirror’-ról kettő, a ’Numb’-ról pedig csak egy nóta figyel be, de ez is érthető, hiszen a legutolsó lemez turnéjáról van szó. Meg arról is szó van, hogy igazán szimpatikus és követendő az üzleti modell, hogy egy underground csapat kiadja az albumát, letol egy tízállomásos turnét és két koncertet megörökít, majd kiadja az örökkévalóságnak. Persze ott van a Gentle Art Of Music lemezprodukciós cég, amiben tulajdonosként és operatív vezetőként is jelen van Kalle, így könnyebb a matekot levezetni, de a végeredmény a lényeg: született egy kétlemezes kiadvány.

A CD mérföldkőnek számít, hiszen ilyen kaliberű eseményen a csapat korábban nem lépett fel, és tisztességgel helytálltak, a felvétel meg jól sikerült, bár az arányos megszólalásból nekem hiányzik a teltség. Érdekes módon ugyanazzal a felállással a videó teljesen kerek, de ott meg klinikai tisztaságúra vetkőzették a hangzást, szóval a CD nekem hitelesebb. A zene meg vitán felüli, kár, hogy arrafelé is rétegzenének számít.