Szeptikus katarzis: Septicflesh, Inquisition, Sear Bliss, Christian Epidemic – Barba Negra, 2018. 01. 07.

írta Wardrum | 2018.01.14.

Ha az áldozati bárányt szeretném játszani, akkor azt mondanám, hogy én tulajdonképpen csak szerettem volna megtekinteni a zenekart, amely a tavalyi év majdnem-legjobb lemezét készítette, arról szó sem volt, hogy előtte egy világraszóló black metal orgiát is túl kell élni. Bár nem mondom, az is jól esett. Különben is, ha egyesek megnézhetik a görög fenoménokat Dubajban, akkor szabadjon már nekem is elmenni az előadásra és illetni azt pár szóval!

De mielőtt a Septicfleshre került volna a sor, végre valahára láthattam élőben az itthon már-már legendás státuszú Christian Epidemicet. Nagyon kíváncsi voltam hazánk fiaira, ám számomra csalódást okozott a produkciójuk. Természetesen egy elő-előzenekar helyzete mindig piszok nehéz, de ebből a pozícióból is ki lehet jönni nyertesen. Csak oda kéne tenni a zenekarnak a lelkét is. Aznap este ezt nem láttam tőlük. Vagy legalábbis, ha láttam, akkor is csak darabokban. Széles L. Zsolt frontember például egészen derekasan igyekezett a vállán vinni a műsort, valamint gitáros fronton is tapasztalható volt némi mozgolódás, de az például egészen hervasztó látvány volt, hogy Kocsis Imre dobos és Hummel Barnabás billentyűs – valamint a Josh Silver hasonmásverseny esélyese – milyen faarccal adták elő a produkciót.

Marha lennék azt számon kérni egy koncerten, hogy miért nem rázzák magukat jobban a zenészek, de az a szomorú tény, hogy a zene, amit játszottak, nem volt annyira változatos, hogy eladja önmagát. Ehhez kell a színpadi produkció. Vagy akkor egy hangyányit változatosabb zene. Nem mondom, hallottam érdekes megoldásokat a zenekartól, de az összkép számomra annyi volt, hogy itt egy tapasztalt és felkészült black metal banda – egy helyett rögtön két gitárossal, billentyűvel és egy stabilan, feszesen játszó dobossal – és egyszerűen nem élnek a lehetőségeikkel. Több billentyű, változatosabb dalok és zenei kikacsintások azonban hamar izgalmassá tehetnék az egyébként stabil alapokon nyugvó előadásukat.

A Sear Bliss-szel már volt szerencsém tavaly nyáron találkozni. Akkor egészen meggyőzőnek találtam az előadásukat és a Barba Negra zárt tere még jobban emelte a fényüket, hiszen itt már ki tudták használni a világítás nyújtotta lehetőségeket, valamint a hangosítás kissé arcbamászóbb mivoltát is.

Sokkal jobban hallatszott emiatt a harsona szólama is, ami továbbra is nagyon szépen kiszínezi a szintén black metalban utazó zenekar muzsikáját. Kaptunk halovány utalásokat ismét az elvileg idén megjelenő új lemezre, amiről el is hangzott egy szerzemény. Személy szerint úgy érzem, dallamvilágában a Sear Bliss megindult az atmoszférikus, grandiózusabb dallamok felé, és azt gondolom, hogy ez nagyon jót tesz a produkciónak, úgyhogy én kíváncsian várom, mit fog hozni az új album. Élőben továbbra is meggyőző és magával ragadó a csapat, bár náluk is inkább köszönhető ez a zenének, mint a színpadi jelenlétnek.

Az Inquisitiont már a főzenekar hozta magával. Sajnos nem terjedt addig a tudományom, hogy tisztában legyek a muzsikájukkal, de mivel ők már teljes terjedelmében birtokba vehették a színpadot, ezért tőlük már egy maximálisan profi előadásra lehetett számítani. Az amerikai zenekar legnagyobb meglepetése a felállás volt, amihez hasonlót nagyon ritkán látni. Tudniillik, a zenekar frontembere, Dagon kezeli a gitárt és a vokálokat, Incubus pedig a dobokat… és ennyi.

Semmi basszusgitár, semmi másodgitár, semmi billentyű. Bár maga a felállás elég formabontó és izgalmas, de óriási hátránya az, hogy még az olyan relatíve közepes méretű színpadok, mint a Barba Negra pódiuma is túl nagynak tűnnek nekik. Az egyetlen mozgó elem a színpadon természetesen Dagon a gitárjával. Ez látványnak igen különleges és mivel Dagon hangolása és játékmódja kvázi helyettesíti a basszusgitárt is, ezért tulajdonképpen annyira nem is zavaró. Maga a zenekar idén tölti be 30. életévét, ami igazán impozáns. Zenéjük a black metal egészen korai éveire hajaz és elég hitelesen is adja azt vissza. Persze egy ilyen régi zenekartól meglepő is lenne, ha nem így volna. Engem leginkább a Burzum-anyagokra emlékeztetett a zenéjük, ennek megfelelően egy rövid időre igen katartikus állapotba tudott repíteni a produkció, de hátulütőként nagyon hamar meg is feküdte a gyomrom.

A duónak már a teljes reflektorarzenál a rendelkezésére állt, így sokat hozzáadott a műsor élvezeti értékéhez a rengeteg hipnotikus fényhatás, melyben a két zenész rengetegszer el is tűnt. Viszont egy idő után ez a fényjáték sem mentett meg attól, hogy unalmat érezzek a koncert hallgatása közben. A zenekarral kapcsolatban plusz érdekesség Dagon vokálstílusa, ami távol áll a black metalban megszokott károgástól, sokkal inkább egyfajta kántálásra emlékeztetett. Régebben a külföldi sajtóban epésen Kermit békához hasonlítgatták, őt állítása szerint Csihar Attila legendás stílusa ihlette, amivel a ’De Mysteriis Dom Sathanas’ lemezen találkozott. Számomra sokkal inkább a híres tuvai torokéneklésre hajazott a stílusa. Így vagy úgy, mindenképpen érdekes hallgatnivaló volt. Egy darabig.

Az Inquisition produkciója első nekifutásra érdekesnek bizonyult a felállás és a hatásvadász fények, valamint a különleges vokálok miatt, de lehántva ezeket a csillogó rétegeket nem találunk más egyebet, mint egy újabb old school black metal bandát, amely a stílus által szabott nagyon szűk keretek között mozog festett arccal és ennek megfelelően kevés meglepetést tartogat a hallgató számára.

Egy szó, mint száz, jól megdolgoztatott bennünket a főzenekar, hogy meghallgathassuk őket. Általánosságban véve nagy híve vagyok egyébként az előzenekaroknak, de rögtön 3 (eredetileg 4) azért bőven elég volt egy olyan fülnek, ami semmi mást nem szeretett volna, pusztán élőben meghallgatni párat 2017 legütősebb rádióbarát slágereiből. Így igaz, nálam a ’Codex Omega’ 2017-ben magabiztos második helyezést ért el, és csak azért másodikat, mert az első helyen tanyázó lemezzel nem igazán kelhetett versenyre úgy nagyjából semmi. Ezekbe a szubjektív listákba természetesen ezer oldalról bele lehet kötni (és szoktak is), de a száraz tény mindenképpen az, hogy a fent említett lemez a Septicflesh legösszeszedettebb és legérettebb munkája. Már csak ezért is megérdemelte a koncert a figyelmet.

Intrónak nem is jöhetett más szóba, mint az erre a célra tökéletesen alkalmas Dante’s Inferno. Szokás szerint megkapták ők is a főzenekarnak járó fényorgiát és agyig tekert hangerőt is, de a koncert kezdeti lendületében ez még egyáltalán nem is volt zavaró. Szinte átvezetés nélkül érkezett is a következő dal, melyet nagyon vártam: a Vampire from Nazareth, amely a kezdeti kedélyeket tovább forrósította. A koncert elején még mindenképpen közelről akartam érezni ezt a forróságot, de mint ahogy számomra is kiderült, az utóbbi években éppen annyit öregedtem, öregesedtem, hogy már tökéletesen megfelel nekem a hangtechnikusi pult mellett egyetértően bólogatni. Hát így múlt el az idő fölöttem: nincs több fejrázás az első sorban, csak szolid, egyetértő bólogatás hátul. Bocsánat, elkalandoztam, vissza a koncerthez. Különben a kezdeti hangulatot kiválóan sikerült fenntartani a koncert egésze alatt, erről legnagyobb részben a setlist tehet, ami gyakorlatilag tekinthető az újkori Septicflesh 'best of' gyűjteményének is. Az már csak hab a tortán, hogy milyen tökéletesen passzolnak ehhez az új dalok. Nagy sajnálatomra Sotiris, a zenekar második gitárosa és tiszta vokál felelőse nem volt jelen, helyette a már-már állandó tagnak számító Dinos nyűtte a húrokat.

Ez már csak azért is furán jött ki, mert nem egy olyan dal volt, ami masszívan épített Sotiris hangjára, így kénytelenek voltak samplerről bejátszani a kérdéses éneksávokat. Tudom én, hogy ez szükségmegoldás, de attól még nem lesz elegánsabb. Ellenben nagyon örültem ezeknek a daloknak, hiszen az Anubis óriási kedvencem, valamint a az új albumról érkező Dark Art is igen komoly érzelmi húrokat penget. Szóval abban, hogy ez egy bombasztikus koncert volt, nagy szerepet játszott az értően összeállított műsor, de a másik majdnem ugyanolyan fontos faktor, hogy a zenekar technikailag is tip-top állapotban volt, alig lehetett mellényúlásokat hallani. Lehetséges, hogy a nagy bevonulás lendülete okozta, de a Dante’s Inferno középrészében egy kicsit széthúzott a zenekar tempó-ügyileg, de végül nem lett belőle szétesés. Gyakorlatilag ez az egyetlen baki, amit fel tudok róni. 

Az este hőse mindenképp a fiatal dobos, Krimh, aki a tavalyi évben lépett be a kedvenc dobosaim szűk, de elit körébe, és az osztrák fenomén ezen az estén sem okozott csalódást. Bár sajnos a fények és a dobszerelés pozicionálása miatt szinte alig látszott játék közben, ellenben a rá jellemző vehemenciával, súllyal és technikai felkészültséggel játszotta az együttes távolról sem könnyű dalait. Az ő teljesítménye már csak azért is nagyon fontos, mert a Septicflesh zenéjének jellege miatt a gitárosoknak nagyon kevés lehetőségük van a villantásra, így sok minden múlik a dobokon. A show másik fontos eleme természetesen a frontember, Seth, aki bennem kettős érzéseket keltett, ugyanis a dalok közben nagyon eleven és erőt sugárzó módon töltötte be a színpadot, mind játék, mind pedig vokálozás tekintetében. Ellenben a showman szerep láthatóan kényelmetlen neki, igen szűkszavú volt a dalok közötti konferálás és a közönséggel való kommunikáció is. Ami volt, az is leginkább csak egy-két szokásos panel volt, ami hamar elkopott. Amikor már 3-4-szer hallja azt az ember, hogy „Are you ready my friends?”, akkor azért egyre kevésbé lelkesedik. 

Mint fentebb említettem, nagyon nehezen tudok rosszat mondani a koncertről, de azért egy-két észrevételt itt a végén megengedek magamnak.

Az első – amit már egy ideje nem értek – a hangerő. Lehet, hogy ez csak a Barba Negra sajátossága, de olyan bántóan magas szintre volt tekerve, hogy ha nem tudtam volna betéve az elhangzó dalokat, akkor nehezen értettem volna, hogy mit is hallok. Lehet, hogy ebben a tekintetben is öregszem és most már háklis vagyok a hangos zenékre? Nem, ennyire azért nem rossz a helyzet. Rock és metal rajongók vagyunk, bírjuk a hangerőt. Pusztán az a fél mm-es csavarintás kellene lefelé és mindjárt sokkal érthetőbb és tisztább a teljes hangzás. Ez kritikus dolog, főleg egy olyan zenekarnál, ami rengeteg szimfonikus zenekari sávot is használ.

A másik észrevételem is ide kapcsolódik – bár ez kevésbé kritika, inkább csak egy meglátás. Szerintem a Septicflesh-koncertek eredendően furák, és azok is lesznek örökké. Hiszen a lemezeken egy óriási szimfonikus zenekart és kórust is hallhatunk, miközben a koncerteken meg felmegy négy manus a színpadra és a többit meg oda kell képzelni. Az az utánozhatatlanul nagyszabású hangulat, amit a Septicflesh meg tud idézni, nagyon nehezen érvényesül, amikor azt látja az ember, hogy ilyen kevesen vannak a színpadon. Szinte el is tűnnek a zene súlya alatt, kicsinek hatnak egy óriási színpadon.

Nyilvánvaló, hogy nem vihetnek magukkal egy teljes szimfonikus zenekart minden koncertre, de én személy szerint nagyon reménykedem benne, hogy egyszer, talán egy nagyobb fesztiválon láthatjuk őket ebben a formában is, szimfonikus zenekar és kórus élő kíséretével. Akkor tündökölne teljes, sötét pompájában a csapat. Addig viszont vannak áthidaló megoldások, egy-egy szoprán énekest, vagy akár egy vonósnégyest néha magukkal vihetnének. Sokkal jobban élne az előadás. De én csak itt ötletelgetek, a kivitelezés ennél sokkal bonyolultabb dolog. Talán egyszer lesz rá szándék.

Ha még szeretnéd, hogy kukacoskodjak egy kicsit, mondok még valamit: ez a koncert bizony rövid volt. Intróval és átvezetésekkel sem volt meg szerintem másfél óra. Sokat gondolkoztam, hogy ez miért lehetett, és találtam több okot is. Egyrészt tény és való, hogy az ilyen intenzitású zenéből néha a kevesebb több, így tulajdonképpen a rövidség nem is akkora gond. Másrészt nyilván fizikailag is sokkal fárasztóbb death metalt játszani, mint valami könnyed funkot. Ezek voltak a tippjeim, de ha van egyéb ötlet, szeretettel várjuk a kommentekben is. (Azt azért mellékesen megjegyzem, hogy összehasonlítva a dubaji és a budapesti setlistet, egy elismerő csettintést azért megérdemel, hogy milyen széles daltömegből merítenek ezen a turnén.)

Ezeket az észrevételeket félretéve 2018 egy irtó erős koncerttel indított, ahol a Septicflesh legerősebb dalait hallhattuk egy éjfekete csokorba szedve. Megnézném még egyszer. Most.

Dante's Inferno / The Vampire From Nazareth / Martyr / Prototype / Pyramid God / Enemy Of Truth / Communion / Prometheus / Portrait Of A Headless Man / Anubis / Dark Art

 

Szerző: Wardrum
Képek: Mahunka Balázs, Photoinvisible
További képek ITT