Az örök ifjúság forrása: Vikidál 70, Zeffer 60, Mobilmánia 10 - Budapest Sportaréna, 2018. 01. 06.

A Mániások egy boldog nagy család. Nagy előnyük, hogy míg a Mobilosok nem szeretik a Mániát, addig a Mániások imádják a P. Mobilt, így nem frusztrálja őket, ha felcsendül egy Miskolc, egy Utolsó cigaretta vagy egy Honfoglalás. Egy hónappal ezelőtt azt mondta Zefi: „Egy Aréna-koncert már presztízst ad egy zenekarnak.” Persze csak ha sikerül megtölteni. Nos, ezen az estén több mint 9000 ember boldog statisztálása mellett láttunk egy nagyszerű show-t.

Persze nem volt ilyen egyszerű a történet. A saját szervezés gyermekbetegségeit megszenvedtük, amikor fél órát ácsorogtunk az F1 kapu előtt a hidegben, mire sikerült pótolni az elkeveredett akkreditációt. A január 1-jétől készpénzmentessé tett Aréna büfései sem álltak a helyzet magaslatán. Fiatalok – talán egyetemisták – dolgoztak a jattmentessé tett munkahelyeken és hiába gyorsította fel a fizetést a paypass használata, ha a rutintalan munkaerőnek még azzal is meg kellett küzdenie, hogy nem lehet semmilyen palackot vinni a nézőtérre, ezért az ásványvizes és üdítős megrendeléseket is egyenként ki kellett tölteniük – ráadásul amerikai mintára zárt tetejű – pohárba. (Ne már!) Így aztán a sor pont olyan lassú volt – vagy még lassabb –, mint a készpénzes időkben. Nagy fegyvertény! A Nyitány már felhangzott Vikidál műsorának elején, mire a küzdőtérre jutottunk. Ott viszont impozáns látvány fogadott: az ülőhelyekre minden jegy elkelt, és a küzdőtér is legalább félig megtelt. (És ez még nem is a végleges létszám volt, mert sokan álltak mögöttünk is a büfésorban.)

Tény, hogy egy átlagos klubkoncert árának többszöröse egy Aréna-bulira a belépő – már csak a hely bérleti díja miatt is –, ám ha ezt ellensúlyozzák egy olyan látványvilággal, amit a kisebb helyeken nem lehetne megtenni, akkor a nagyérdemű nem távozik rossz szájízzel. Az első részben ebből nem kaptunk túl sokat, de talán csak nekem voltak túlzott elvárásaim. Az interjúban elhangzott mondat – „Nem egy színpadkép lesz, amit fel kell építenünk, hanem kettő. Az első részben látsz majd egy olyan színpadi díszletet, ami elsősorban Gyula színházi szerepeihez kapcsolódik, de lesznek benne a rockzenei múltjára vonatkozó utalások is.” – beindította a fantáziám. Ehhez képest volt egy hatalmas színpad – ami persze kellett ahhoz, hogy a szimfonikus zenekar elférjen –, ahol a fekete drapériával bevont háttér közepén egy kivetítőn láthattunk képeket / klipeket Gyula múltjából. Valószínűleg menet közben kiderült, hogy a színpadépítés költsége túl magas lett volna.

A műsorösszeállítás és az előadás viszont pazar volt! Egy tízperces P. Box- és egy hasonló hosszúságú Dinamit-egyveleg között Gyula szólólemezeinek és színházi szerepeinek legnépszerűbb dalaiból kaptunk egy csokorra valót. Plusz egy Igazság is belefért szimfonikus verzióban. A zenekar később a musical betétdalok tolmácsolását is autentikusabbá tette. Az énekes megköszönte a közönség közreműködését a dalokban („52 éve énekelek, jól jön a segítség!”).

Színházi szerepeinek felelevenítésében két kollégája, Nagy Anikó és Zöld Csaba segített, mindkettő kapott egy-egy szóló lehetőséget is. Szép pillanatok voltak, sajnos – mint mindig – most is volt olyan része a közönségnek, akik csak kellő alkohol elfogyasztása után tudják jól érezni magukat. Szerencsére a hangoskodásuknak véget vetett, hogy inkább kimentek a büfébe még egy körért. Mire visszaértek, már vége volt a színházi blokknak.

Itt éreztem egyedül, hogy nem ártott volna egy kicsit felpörgetni a hangulatot, már az illuminált társaság is hangos „Vágtass velem” skandálásba kezdett. Sajnos a Kérdések duettje Zöld Csabával és egykori zenésztársával, Szabó "Morci" László gitárossal közösen előadott Keresztúton állok is lassú dalok voltak, én bedobtam volna előttük a Csak a szívemet teszem elédet, sajnos ez nem került be a válogatásba, pedig Gyula szólólemezeinek egyik legnagyobb, legismertebb száma. Ám mielőtt végképp elszakadt volna a cérna a részegeknél, és az ülő közönség is elbóbiskolt volna, jött az említett P. Box-egyveleg, mely végre visszahozta a rockkoncert-hangulatot az Arénába, a tömeg újra lelkesen beindult.

A következő vendég „egy érdekes hangú srác” – ahogy Gyula bekonferálta –, Homonyik Sándor volt. Az MHV – Menyhárt - Homonyik - Vikidál – trió három lemezéből szemezgettek ketten, Menyus állítólag a nézőtérről figyelte a produkciót. Jó lett volna őt is látni a színpadon! Nem mintha Czifra Miklós, a Leander Kills gitárosa nem tudta volna megoldani a feladatot! Nagyon is jól tette a dolgát.

Ahogy csapattársa, Jankai Valentin dobos is, aki annyira nem volt megszeppenve az Aréna közönségétől, hogy még néhány laza dobverő-pörgetést is beépített a játékába. Testvére, Jankai Sebastian volt a segítője a ritmusszekcióban, míg „apuci”, Jankai Béla hozta billentyűs hangszereit – és szimfonikus hangszerelési tudását – a produkcióhoz. Ő aztán sosem volt visszafogott, most is bemutatott pár extravagáns szólót hangszerein.

A csapatot a Toldi Tamás-Kósa Zsolt páros egészítette ki háttérvokáljával, ők voltak így együtt az egész első rész háttérzenekara Vikidál mögött. Persze az MHV-blokk végén Homonyik is kapott egy szóló lehetőséget, úgyhogy elhangzott sokak kedvence, az Álmodj királylány is a műsorban, de az i-re a pontot Koppány dala tette fel az 'István, a király'-ból.

Vitathatatlan, hogy Vikidál Gyula hangja már nem a régi. Igaz, hogy megkopott az évek során és a duettekben rendre az alsó szólamokat vitte, ugyanakkor a harminc év színház alatt „kiművelte” az egykori ösztönös rocktorkot, technikával pótolta az időközben kiesett oktávot, csakhogy ezáltal épp az a karcosság, az az őserő tűnt el belőle, amiért annak idején egy ország imádta. Viszont az a lendület és magabiztosság, amivel 70 évesen is végigtolta a négyórás show-t – a maga másfél órája után még a Mobilmánia műsorának felében is színpadra lépett –, példaértékű és megsüvegelendő. És egyáltalán az 50 éve, amit a színpadon töltött, impozáns és elismerésre méltó. Amit el is ismert a közönség tapsával és ovációjával ezen az estén. Boldog születésnapot, Gyula!

Nyitány / Dinamit-egyveleg (Tinédzser dal, Néma kőszobor, Külvárosban születtem, Engem ne sajnáljatok, Dinamit a vérem, Tépd el az időt) / Igazság / Shurov duett / Budapest / Csillagok / Vidd haza / Kérdések / Keresztúton állok / P. Box-egyveleg (Maradj a vonalban, Vágtass velem, Valami rock and roll, Fantom-lány, Bukott angyal, Soha nem elég) / Rock and roll city / Üzenet a távolból / Föld és ég gyermekei / Elvis él / Álmodj királylány / Szállj fel, szabad madár

A szünetben sem pihentünk, gyors helycsinálás (vizelés) után sorakozó a büfében a folyadék utánpótlásért. A piszoárnál állva elgondolkodtam, milyen lehet egy szorongásos férfinak, amikor ötvenen bámulják hátulról, várva, hogy átadja a helyét. Azt hiszem, beleszorul a... szusz. Kifelé menet már a folyosón állt a sor vége, majdnem egybeért a büfésorral. Ha nem lettem volna elég fürge a műsor végén, nem jutott volna időm mindkettőre. Márpedig a húszperces szünetet betartották, nem volt ráhagyás, mert a show-nak folytatódnia – és 11-re véget érnie – kellett (nem lett!).

A második – hosszabb – félidő Zeffer Andrásé volt. A Stulával történt viharos szakításuk után azt hittem, hanyagolni fogja azt a lemezt, de nagyon jó anyag az, úgyhogy rögtön annak két dalával nyitottak, mielőtt felhangzott volna a „Kövéren és kopaszon...”. A színpad hátsó felét takaró paravánok a szünetben lekerültek, a piros sarokban Donászy Tibi dobszerkója, a zöld sarokban (ha már magyarok vagyunk, ne legyen kék!) Zeffer billentyűparkja, fölöttük pedig a korábbi egy helyett egy háromrészes – az egész színpad hosszában elnyúló – kivetítő foglalt helyet. És középen ismét a szimfonikus csapat vonósokkal, fúvósokkal, csőharangokkal és egy üstdobbal, Uzsaly Bence karnagy irányításával. De nekik csak később jutott szerep.

A háromrészes kivetítőnek hála a második rész sokkal látványosabb lett, mint az első. Ha már a színpadépítés elmaradt, cserébe animációkkal nagyon jól felszerelkeztek, hol egy lángoló főnixmadár, hol egy acélláncok között forgó koponya, hol angyalszárnyak, hol a hullócsillagok terítették be a hátsó traktust, de a leglátványosabbak a Honfoglalás alatt nemzeti színű zászlók között futó time-lapse felvételek voltak a gyönyörű magyar tájakról.

A Rocktóber persze beizzította a hangulatot, amit csak tovább fokoztak a Tunyogi Péterre emlékező Menj tovább előadásával. Tunyó hangját ezen az estén azonban nem csak ebben az egy dalban hallhattuk. A TRB-időkre emlékezve eljátszották vele (a hangjával) közösen A tegnap itthagyott és a Szabad vér című slágereket is.

Závodi Janó – aki a TRB gitárosa volt – közreműködött a dalokban, később csatlakozott hozzá Lukács Peta is nyolchúrosával, hogy az időközben RB-re rövidült korszak dalaiban mutasson be néhány klasszis szólót.

A Születtem, szerettem dalnál végre Zefi is előre merészkedett billentyű-bástyái mögül. A klasszikus P. Mobil-dal, A főnix éjszakája előadásánál már visszatért Vikidál Gyula is, aki aztán ott is ragadt egy darabig.

A Honfoglalás szimfonikus intrójánál megint kicsit leült a hangulat, egy-két kósza, sörszagú fütty is megszólalt. Megmondom őszintén, három óra állás után már én is fészkelődtem. Előzetesen jó ötletnek tűnt, de nem egy ilyen arénakoncertre való. Ráadásul megint csak az első és az ötödik tételt játszották el, a teljes darabbal együtt éjfélre se lett volna vége a koncertnek. Mindenesetre Vikidál és Zeffer ketten énekelték el a két tétel dalait, hogy utána Homonyik Sándor is visszajöjjön még egy Szegény Magyarország erejéig. Ezt a részt nem igazán értettem. Miért kellett ide megint belekeverni az MHV-t? A témában értem az összefüggést, de nem illett Zeffer műsorába. Ha már szerepeltetni akarták a második részben, én inkább A zöld, a bíbor és a fekete előadásában láttam volna szívesen.

Gyula távozott a színpadról, s amíg megpihent, Gamsz Árpád került a reflektorfénybe az új lemez dalaival, melyek között kakukktojásként végre Bajnok is mikrofonhoz jutott a Ha újra kezdeném előadásával. Ez volt a legnagyobb hiányérzetem! Három óra eltelt a koncertből és Kékesi László nem énekelt még egyetlen dalt sem. De végre megtört a jég! A Miskolcra viszont visszatért Vikidál is, de ennél engem sokkal jobban lenyűgözött, hogy a dal alatt régi képeket mutattak a városról. Az Avasi kilátó vagy a Diósgyőri Vár sokaknak ismerős lehetett, én teljesen elérzékenyültem, mert miskolci gyerekként a Villanyrendőr, a Búza tér vagy a Győri Kapu házai között nőttem fel, sőt egy pillanatra volt iskolám, a Földes Gimnázium is bevillant. Nemcsak a dal volt nosztalgia-utazás, hanem az óriás kivetítőn megjelenő képek is.

Miközben lassan visszatértem a jelenbe, Horváth Attila lépett középre, hogy pár szóval megköszönje a nagyérdeműnek, hogy ennyien eljöttek és ennyi időn át kitartottak. Mint mondta, amire az alkimisták se jöttek rá évszázadokon át: az örök ifjúság forrása a rockzene. Ezért van az, hogy a nagyobb részt 50 feletti közönség is vidáman tombolt a négyórás koncerten, és a színpadon a zenészek is – fiatalok és idősebbek egyaránt – ugyanolyan fiatalos lendülettel játszották végig a műsort. Ahogy Attila megjegyezte, Az ördög itt belebukott.

Innen már tényleg örömünnep volt a hátralévő fél óra. Már senki sem foglalkozott azzal, hogy túllépték a tervezett műsoridőt, 11 óra elmúlt, két óra helyett két és fél órát játszottak. Minden dal közönségénekeltetős volt, és az Utolsó cigaretta gitárpárbajába Gamsz Árpi is beszállt harmadik gitárosként, mindenkin eluralkodott „ez az őrület, ez a Mánia!”

Nusser Ernő izompólójában inkább nézett ki valami stoner csapatba tartozó gitárosnak, de régóta profi módon űzi a hard rockot, az Időgép lemezeim is bizonyítják. És Kispál Balázs is kiforrotta magát. 2014-ben még kicsit bizonytalanul lézengett időnként a színpadon, most már nyomát sem láttam ennek. Minden pillanatban hozta a „gitárhős” figurát. Egy kicsit Szentkirályi Janit idézte a korábbi felállásból.

A hangosítás végig jó volt – a küzdőtéren legalábbis, az ülőhelyekről sokan panaszkodtak –, kivéve az ilyen nagy létszámú koncerteknél már megszokott „lecsúszott a kezem a potiról” dolgot, de ez is csak egy esetben volt igazán zavaró, amikor Závodi Janó gitárszólójának utolsó, kitartott hangjára lelték meg a megfelelő hangerő gombot.

A születésnaposok – Vikidál, Zeffer, a Mobilmánia, és mint közben kiderült, Závodi Janó és Horváth Attila is – búcsúzóul még kaptak egy Boldog születésnapot dalt a közönségtől (legalább nem Happy birthday to you-zni kezdtek), ami tényleg olyan volt a koncert végén, mint egy boldog befejezés a masszázsszalonban. Katarzis, na! De Vízkereszt lévén ez a koncert inkább valaminek a kezdete akart lenni. Talán egy új együttműködésé, talán csak a következő 10 évé. Az biztos, hogy sokáig fogjuk még emlegetni, és ha igaz, karácsonykor már akár újra átélhetjük, bár a DVD nem tudja kellően visszaadni ezt a szélesvásznú élményt, amit a küzdőtéren átéltünk. Nem tudom, az ülőknek kényelmesebb volt-e, ennyi időt végigülni sem egyszerű. Mi legalább táncra perdülhettünk, ha elgémberedett a lábunk.

Nem vagyok szikla / Fénypokol / Az út másik felén / Menj tovább / A tegnap itthagyott / Szabad vér / Egy szerelem kétszáz éve / Születtem, szerettem / A főnix éjszakája / Segíts, hogy úgy legyen / Még ne búcsúzz el / Honfoglalás I. és V. tétel / Szegény Magyarország / Megvagyunk még / Egy sose hallott dalban / Ha újra kezdeném / Szárnyad voltam / Miskolc / Az ördög itt belebukott / A zöld, a bíbor és a fekete / Ez a mánia / Kétforintos dal /// Utolsó cigaretta

Szöveg: CsiGabiGa
Képek: TT
Köszönet a lehetőségért a Mobilmániának!
További fotók ITT