fbpx

Tony Iommi - T. J. Lammers: Iron Man

írta Bigfoot | 2018.01.04.

Szakács Gábor ’Black Sabbath, Ozzy Osbourne és a fekete mágia’, valamint Ozzy Osbourne pár évvel ezelőtt publikált életrajza után (’Én, Ozzy’) immár ez a harmadik kötet, mely bemutatja a rocktörténet egyik legfontosabb zenekarának pályafutását. Igaz, Ozzy csak a saját periódusát részletezi, ezúttal azonban a legautentikusabb személy, a zenekarvezető mondta tollba élményeit, bánatait a jó nevű írónak, rockújságírónak, T. J. Lammersnek.

Nem hittem volna, hogy Tony Iommi ennyire vidám ember, ennyire szereti a tréfát. Olyan sztoikus nyugalommal áll a koncertszínpadokon, hogy azt gondoltam, a kőkemény zenekarvezető vasszigorral mozgatja a szálakat. Mondjuk, ebben is van valami, viszont tény, hogy a sok meló mellett tengernyi idétlenkedésre is futotta erejéből. És az is, hogy a dalszerzésben ilyen oroszlánrészt vállalt. Iommi egészen a kezdetektől részletezi kalandos, küzdelmes életét. Nem éppen jólétben, nem is szegénységben nőtt fel, nem járt egyetemre, egészen fiatalon, a melósok életét dobta neki a gép, ennek részeként vágta le egy masina az ujjperceit.

Ozzy biográfiájához hasonlóan ez a kötet sem nélkülözi az anekdotákat, a sokszor publikálhatatlan történeteket, például Bill Ward hiányos higiéniájáról. Nem hagyja ki a zenekaron belüli szívatásokat sem, melyekben maga Iommi járt az élen, melyeket kilencven százalékban Ward szenvedett el. Kendőzetlen őszinteséggel mesél magánéleti válságáról, a lányáért való küzdelemről, a cucctól való függőségről, rákbetegségéről, a menedzserek aljasságairól.  Nem büszke rá, de kitér a pénzszórásra is, amikor haszontalan dolgokra vagyonokat szórtak el. Nekünk, földi halandóknak furcsa, amilyen természetességgel beszél házak és sportkocsik vásárlásáról, vagy Európa és Amerika közti repkedésekről. Na, és az alkohollal kapcsolatos történéseket szinte oldalanként részletezi hősünk, néha azt hittem, egy Charles Bukowski könyvet olvasok.

Sok rocker kikéri magának, amikor könnyűzenéről beszélnek a műfaj esetében. Ha az egy-egy lemezbe fektetett energiát, munkát nézzük (rendszeresen hangsúlyozza Iommi, mekkora részt vállalt ebben), akkor valóban nem könnyű. Ha úgy szemléljük a dolgokat, hogy a rockzenét nem nagyon lehet háttérként hallgatni, akkor még egy pont a könnyűség ellen. A Black Sabbath esetében pedig a súlyos, doomos riffelések, melyek a zenéjük alapjául szolgának, már a harmadik tényező, mely a titulus ellen szól.

A könyvből egyértelműen kirajzolódik a küzdelem a banda fennmaradásáért, ezt főleg a nyolcvanas években folytatta a gitáros, ám az eredmények őt igazolták. Mert a nagy felállás felbomlása után az átjáróházzá vált Black Sabbath jobbnál jobb albumokat készített egymás után.  

Nem mondhatni, hogy egy leleplező írás, mert bár akadnak olyan társak, akik, nem éppen a legbékésebb módon távoztak a bandából (például Ronnie James Dio), de nem ellenszenves hangnemben ír róluk. Még Bill Ward esetében sincs ilyenről szó, pedig a könyv szerint sokszor benn hagyta őket a slamasztikában, ráadásul Geezer Butler agresszív cselekedeteiről sem ítélkezik. Őszinte írás, ám nem vitás, alkotója végig kerüli a sértő mondatokat, a konfrontációt.

Két dolog van, ami nem igazán tetszik: egyrészt a 2011-es újjáalakulást taglaló sorokban Bill Ward kilépéséről nincs szó (maga a fordító is szóvá teszi utószavában), másrészt én személy szerint szívesen olvastam volna pár gondolatot, miként látja Iommi a három rivális bandát, a Deep Purple-t, a Led Zeppelint és a Uriah Heepet. Viszont mindent összevetve, a szerző jól egyensúlyoz a poénok, a tények és lelki dolgok közt, nem megy át totális szakmai elemzésekbe sem. Nem viszi egyik komponenst sem túlzásba, még az is jól szórakozik a könyv olvasása közben, aki kevésbé tájékozott a rockzenében, azon belül a Black Sabbath karrierjében.

Szerző: Bigfoot

Legutóbbi hozzászólások