„Egy Aréna-koncert már presztízst ad egy zenekarnak”: Zeffer Andrással beszélgettem

Zeffer András a Mobilmánia billentyűse, énekese, dalszerzője, menedzsere, egyszóval a lelke. Ténykedésének köszönhetően a Mobilmánia ma Magyarország egyik olyan rockzenekara, akik „főállásban” zenélnek, és nemcsak munka mellett, hobbiból adnak koncerteket, mint sok pályatársuk. Jövőre lesz 60 éves, ennek apropójából – összekapcsolva Vikidál Gyula 70. születésnapjával és zenekarának 10. évfordulójával –  koncertet szervez a Budapest Sportarénába. A mega-show kapcsán ültem le beszélgetni vele. A félórásra tervezett csevejt röpke két óra alatt zavartuk le, szóval kössétek fel a gatyát, mert hosszú lesz, mint az Aréna-koncert, csak én nem tartok szünetet!

Hard Rock Magazin: Nem nézel ki 60 évesnek. Sokat kondizol, hogy tartsd a formád?

Zeffer András: Nem. Dehogy kondizom. Örülök, hogy így látod. Ezen a téren inkább lusta vagyok. Ellenben sokat dolgozom.

HRM: Azért szerettem volna személyesen beszélgetni veled, mert a 2014-es albumotokat a P. Mobil ugyanakkor megjelent lemezével közös cikkben elemeztem, és ezen Schuster is és te is eléggé kiborultál. Pedig engem régi rajongóként a jó szándék vezetett, mert hidd el, hogy bár van a két kemény mag a két zenekar körül, de az emberek többsége mindkét zenekart szereti, és őket zavarja ez az ellenségeskedés. Ugyanaz, mint a politikában, csak kicsiben. Aki nincs velem, az ellenem.

ZA: Hidd el, én már nem is emlékszem erre! És én soha nem szítottam az ellenségeskedést a két tábor között. A politikában is zavar ez a szétszakadás. Vannak bizonyos művészek, akik elkötelezik magukat bizonyos politikai pártok mellett. Én mindig is azt mondtam, hogy magánemberként azt csinál mindenki, amit akar, de közszereplőként ezt nem tehetjük meg. Amikor a koncerten én a közönséghez szólok, akkor az a legfontosabb, hogy a jobb, a bal, a közép és a szélső, a kicsi és a nagy, a fekete és a fehér ott legyen. Én nem a közönség feléhez akarok szólni, hanem az egészéhez. Beszélgettem politikusokkal és azt mondtam nekik, mi egy mederbe tudjuk terelni az országot. És ez óriási felelősség, mert olyat kell átadnunk, és olyat kell mondanunk nekik, hogy általunk az ország egységes maradjon, legalább a rockzenét szerető közönség körein belül. Ellenzékbe vonulni és ellenkezni mindig a legkönnyebb. Ha valaki kiáll és mond valamit, akkor azt rögtön lehet bírálni. Pedig az a valaki, aki mond valamit. Az egy senki, aki csak bírálni tudja, amit valaki kitalált.

HRM: Csináljunk egy gyors autobiográfiát! Mindenki ismeri életednek három zenei sarokkövét, a P. Mobilt, a TRB-t és a Mobilmániát. De egészítsük ki! Hogy kerültél a P. Mobilba? És egyáltalán mi vitt a zongorától a Hammondig? Hogyhogy nem Kocsis Zoltán nyomdokaiba léptél a konzi után.

ZA: Több mint 12 éven keresztül tanultam klasszikus zenét. 5 éves koromban kezdtem el zongorázni, édesanyám ének-zene, matek-fizika szakos tanárnő volt, otthon is sokat zongorázott, és ezeken a szép családi esteken belém ívódott a zongora szeretete. Először csak fül után lejátszottam, amit hallottam, és mondták, hogy a gyereknek van ehhez tehetsége, és elvittek egy zongoratanárnőhöz. Marina néni évekig foglalkozott velem, tulajdonképpen elsajátítottam a konzervatórium teljes anyagát, majd pár évig jazz-zongora tanszakon folytattam, és végül elkezdett foglalkoztatni a sípos orgona. Kárpáti József tanár úrnál tanultam 2 és fél évig a sípos orgonát.

Aztán később jöttek a rockzenekarok, az első az S.O.S. együttes volt, amibe bekerültem 1977-ben, majd 1980 őszétől a P. Mobil együttes tagja lettem.

HRM: De a Hammond iránt mi keltette fel az érdeklődésedet?

ZA: Mint mondtam, én elkezdtem sípos orgonán tanulni. Aki tud zongorázni, az nem feltétlenül tud orgonálni. És engem érdekelt az orgona…

HRM: Ez a sípos orgona, ez nem a templomi orgona?

ZA: De igen, ez a templomi orgona.

HRM: És a Hammond ehhez olyan közel áll?

ZA: Az orgonajáték igen közel áll a Hammond-játékhoz. Az Egyesült Államokban egy órásmester, Laurens Hammond alkotta meg ezt a hangszert, amivel gyakorlatilag reprodukálta a sípos orgona hangzását. Ez az egyetlen hangszer, ami megközelíti a sípos orgona hangját, csak sokkal kisebb méretű. És aztán elkezdték ezt alkalmazni a rockzenében: Deep Purple, Uriah Heep, Emerson, Lake & Palmer, vagy a még régebbi generáció, pl. Jimmy Smith. Különböző eszközökkel kezdték az orgona hangját torzítani, és egyre érdekesebbé vált ez a hangszer a szememben. De mint mondtam, az alapvető különbség, hogy a zongorán való játék és az orgonálás egészen más technikát igényel. Hallgattam az igazi nagyokat, Keith Emersont, Rick Wakemant, Jon Lordot, Ken Hensleyt, és elkezdtem én is komolyabban foglalkozni ezzel, de abban az időben álmodni se mertem arról, hogy egy igazi Hammond-orgonám legyen. Az egy öröklakás árába került akkoriban. Aztán amikor bekerültem a P. Mobil együttesbe, akkor ezt nekem kb. fél év alatt ki kellett fizetnem. Az már egy professzionális banda volt, tehettem, amit szerettem volna, alkothattam, és olyan élményekben volt részem, amilyenben azóta se és amilyen soha nem is lesz már, hogy pl. az emberek a vállukon visznek be egy művelődési házba, amikor megérkezünk. És ez a szeretet 40 éve tart, mai körülmények között ezt már nem lehet reprodukálni.

HRM: Miért oszlott fel akkor a P. Mobil, ha ennyire szerettek titeket az emeberek?

ZA: 1986-ban elkezdett a magyar rockzene hanyatlani. Beatrice már nem volt, Piramis nem volt, a Hobo Blues Band is túl volt a nagy korszakán, jöttek az új zenei stílusok, de mi nem nagyon tudtunk változni – ahogy a nóta is mondja: „Maradsz aki voltál, leszel aki vagy” –, a közönség is kezdett felhígulni. Csepelen, a papírgyár művelődési házában összeültünk, mint a Kerekasztal lovagjai, és „eldöntöttük” – egy személyben –, hogy a P. Mobil szünetelteti a tevékenységét. Ez egy nagyon buta lépés volt szerintem, mert ha ez nem történik meg, a zenekar a mai napig működne abban a felállásban és sikert sikerre halmozna.

HRM: A P. Mobil 1986 és 1993 között tetszhalott állapotban volt. Mit csináltál ebben az időben?

ZA: Ezt könnyű volt nagy mellénnyel kijelenteni, hogy „szüneteltetjük” a zenekart, csak közben a zsemlét meg a tejet meg kellett venni a boltban, akkoriban született a kislányom, őt is el kellett tartani, úgyhogy amikor két héttel ezután felhívott Soltész Rezső, hogy „Zefikém, mit csinálsz mostanában? Lenne egy kéthónapos turnénk a Szovjetunióban”, akkor boldogan mondtam rá igent. Úgy mentem, mint akit puskából lőttek ki. Mi zenészek jóban voltunk egymással, nem volt ellenségeskedés a különböző műfajok között. Ez szerintem teljesen normális dolog. Ezért is volt fura, hogy amikor bekerültem a P. Mobil zenekarba, ott olyan szabályok voltak, hogy én nem beszélgethetek a Vikidál Gyuszival vagy a Bencsik Samuval, a Cserháti Pityivel, mert annak következményei lesznek. Naná, hogy beszélgettem velük!

Aztán megismerkedtem olyan dolgokkal, mint „szerződések más produkciókon belül”, az egyik legkomolyabb munkám az volt, hogy több mint 3 évre leszerződtem egy külföldön működő zenekarba. A legmenőbb kaszinókban játszottunk, olyan profi színvonalon, hogy a felvételi gyakorlatilag úgy történt, hogy feltettek egy lemezt, és ahol megállították, ott kellett folytatni, ugyanolyan minőségben. Hatalmas pénzeket kaptunk, óriási különbség volt egy kelet-európai és egy nyugat-európai fizetés között, nem kétszeres-háromszoros, hanem tízszeres-hússzoros fizetésért játszottunk, olyan exkluzív helyeken, hogy pl. Alain Delon is oda járt kártyázni. De el is várták a tökéletes minőséget. Olyan szerződést kötöttek velünk, hogy egy héten belül bármikor felmondhatnak nekünk minőségromlás esetén. Ezek a munkák megtanítottak sok mindenre. Egyrészt ott kezdtem el megtanulni énekelni, mert 120 dalban kellett énekelnem és billentyűznöm, plusz további 160 dalban csak billentyűzni. Ez volt a repertoár.

HRM: A visszatérés egy monumentális koncerttel történt, ez volt az a bizonyos Fradi-pálya koncert 1994-ben. Milyen emlékeid vannak erről? Gondolom, hatalmas élmény volt, hogy annyi év után is ennyi ember kíváncsi rátok.

ZA: 1992-ben elkezdtünk egymás felé közeledni és ez csúcsosodott ki a Fradi-pálya koncertben. A zenekar összejött és minimális próbával eljátszottuk a számokat. Akárcsak a korcsolyázást vagy a biciklizést, ezt sem felejtettük el. Szinte hibátlanul játszottuk le a dalokat. És 15.000 ember volt ott a Fradi-pályán, amire aztán azt mondták az emberek, hogy jó volt, csak kár, hogy félház volt. Ha ugyanezt bevisszük az Arénába, full teltház és még be se jut mindenki. Ez is egy rossz döntés volt. Mindenesetre erkölcsi siker és anyagi bukás volt egyben az a koncert.

Aztán jött az ötlet 1995-ben, hogy a Honfoglalás szvitet szimfonikus változatban adjuk elő. A zenekarvezető azt mondta, hogy majd az István Gimnázium szimfonikus zenekara kísér minket. Én mondtam, hogy akkor nem adom hozzá a nevemet meg a munkámat. Ha már csináljuk valakivel, akkor legyen az az Állami Hangversenyzenekar. Annak legalább presztízse van, az a zenekarunknak egy óriási előrelépés lenne. Vállaltam ennek a megszervezését is, egy barátommal közösen elkészítettük az átiratokat, szereztem hozzá támogatókat. Ez végül egy év alatt állt össze, volt egy vagy két koncert összesen, amiből aztán lemez is készült, de még azt el akartam érni, hogy – akkoriban volt a Hangversenyzenekar karnagya Kobajasi Kenicsiró – a 130 fős Állami Hangversenyzenekar „hátán” mi hatan kimenjünk Japánba és ott is előadjuk a Honfoglalás szvitet. A zenekarvezető megmakacsolta magát, hogy nem úgy lesz, majd mi visszük el turnéra az Állami Hangversenyzenekart, amiről rögtön látszott, hogy hamvába holt ötlet.

Amikor aztán 1996-ban egy hétfői napon közölte velem, hogy Tunyogi Pétert és Kékesi Bajnok Lászlót a P. Mobilból ki fogjuk rakni, és talán a Bill lesz az új énekes, meg Póka a basszusgitáros, akkor arra nem tudtam jó szívvel rámondani az áment, és a pénteki újságban már úgy jelent meg a zenekar fotója, hogy hárman ki voltunk X-elve rajta. Szóval én is utánuk lettem küldve.

HRM: Amikor ilyen kurtán-furcsán távoztatok a P. Mobilból, együtt maradtatok Tunyóval és Bajnokkal, és egy hasonló old school hard rock muzsikát csináltatok. Megvoltak már bennetek ezek a dallamok a P. Mobil alatt is, vagy akkor ültetek neki, hogy most majd megmutatjuk?

ZA: Akkor kezdtük írni ezeket a dalokat. Nagyon nehezen álltunk talpra, még egy évig játszottuk a régi P. Mobil- és Piramis-dalokat, de hiába voltunk szupergroup – hiszen Tunyogi, Kékesi, Donászy meg Závodi voltak akkor a csapatban –, nem volt igazán hátszelünk, nem volt igazi közönségbázisunk. Aztán jött 1997, onnantól szép lassan elindult egy folyamat. ott jött ki belőlünk az a rengeteg dal, ott volt a nagy találkozásunk Horváth Attilával, aki a szövegeinket írta és írja azóta is. Azok a TRB-dalok beírták magukat a hard rock történelembe. Amikor megírtam a Tegnap itt hagyott című dalt, ebből csináltunk egy promó lemezt, amit az újságíróknak szétküldtünk, lett belőle egy sajtókampány, mintha onnan indult volna az egész, és a Budai Parkszínpadon 1998. május 29-én megtörtént a nagy áttörés, teltház előtt játszottunk, tévéfelvétel is készült a koncertről (amit csak Tunyó halála után adtak ki DVD-n).

Aztán jött Tunyogi betegsége, ami miatt nem tudta akkor folytatni az éneklést, és nekem kellett a helyére lépnem. Én nem is akartam kimozdulni nagyon a komfortzónámból, a billentyűk mögül, de fel kellett vállalnom ezt, hogy menjen tovább a szekér. Majd 2006-ban jött az én betegségem is, 80 koncertet kellett lemondanunk, pedig olyan felállás volt akkor is, Lukács Petával a gitárnál… Egy olyan világszínvonalú gitárost adott a Jóisten a magyar rockzenének Lukács Péter személyében, amilyen nem tudom, lesz-e még egy Magyarországon.

HRM: Azóta Horváth Attila szinte zenekari tag nálatok. Már a Tunyogi Rock Band koncertjein is, és azóta a Mobilmánia bulikon is rendre ott van, együtt él, együtt lélegzik a zenekarral. Annyira egy hullámhosszon vagytok, hogy szinte mintha a ti gondolataitok szólalnának meg a dalszövegeiben. Pedig közben másoknak is ír szöveget, miért vagytok ti kivételezettek?

ZA: Horváth Attilát Závodi Janón keresztül ismertem meg, hiszen ő volt korábban a Piramis szövegírója is. Egyszer felmentünk hozzá a lakására – ismertük mi egymást korábban is olyan fejbiccentés-kézfogás-köszönés szinten – és szinte pillanatok alatt összebarátkoztunk. Szerzőtársam és nagyon-nagyon jó barátom lett. Roppant erős kötelék van köztünk, szinte hetedik tagja a zenekarnak, és gyakorlatilag csak a mi koncertjeinkre jár. Sokat vagyunk együtt, persze a lehetőségeinkhez képest. Attila Dunakeszi nyaralójában nyaranta többször összejövünk. Én többször is kimegyek hozzá, ilyenkor sokat dumálunk mindenről. Nagyon szeretek vele beszélgetni és vele egy levegőt szívni. Számomra Ő a bölcs, akinek minden gondomat elsőnek mondom el és Ő az, aki sokszor helyre tesz engem. Komoly kötelék ez.

HRM: 2006-ban jött a leukémia, ami egy nagyon súlyos betegség. 1000 emberből egy, ha túléli. Te lettél az az egy. Azután erről az egészről, amin átmentél, könyvet is írtál. Jól fogyott?

ZA: Igen, jól. A betegség visszaszorult és már nem tud előjönni soha többé. A csontvelő transzplantáció jól sikerült, és mivel a testvérem 100%-os sejtazonosságú velem – és ez az egyik csoda –, így nagyon nagy esélyem volt a gyógyulásra. A folyamat rendkívül lassú, és a mai napig járok kontrollvizsgálatokra. De minden rendben van.

HRM: Gondolom, azt még nem másolják annyian, mint a CD-ket. Szóval akkor annak a részleteibe most nem megyek bele. Aki akarta, elolvashatta. Most jól vagy?

ZA: Igen, köszönöm. Azt a könyvet nagyon sokan olvasták. 5000 db fogyott el belőle, ami könyv szinten jónak számít. Bevittem a kórházba is több száz darabot, hogy olvassák a betegek is. Sokat lehet belőle tanulni. És én is itt vagyok élő példának, hogy meg lehet gyógyulni. Meg kell próbálni mindent! Én tudom, hogy nagyon nehéz, de nem véletlenül mondják azt az orvosok, hogy 50%-ban az orvoson múlik a gyógyulás, 50%-ban a betegen.

HRM: Amit viszont nem lehet kikerülni: Azt mondják, a halál közelsége megváltoztatja az embert. Hogy érzed? Megváltoztatott a leukémia túlélése? Más ember lettél? Másképp nézel a világra azóta?

ZA: Megváltoztatja az embert, ez így igaz. Én is próbáltam megváltozni, de nagyon nehezen tudok más ember lenni. Bizonyos dolgokban az ember megálljt parancsol magának. Másképp bírálok, másképp látom az igazságot, az örömöket meg a bánatokat, másképp látom önmagamat. Mit csináltam talán rosszul és mit kell tennem a jövőben, mit kell jobbá tenni. Aztán voltak olyan fogadalmaim, hogy kevesebbet fogok ezentúl hajtani, kímélem magam, több szabadidő, több pihenés, több idő a családdal, az unokával, de nem tudom betartani. Nagyon próbálkozom, de nem tudom betartani. Ebben a kis országban a Kárpát-medencében nem lehet hátradőlni a karosszékben egyelőre.

HRM: A betegségedből felépülve megcsináltad a Mobilmániát. Én mindig úgy éreztem, hogy igyekeztél Tunyót kárpótolni a kiesett évekért és mindenáron újra színpadra állítani. Engem azóta foglalkoztat a kérdés – és részben ezért szerettem volna személyes interjút veled –, hogy a három énekes ötletében mennyire játszott szerepet az, hogy Tunyó ekkor már nem igazán tudott egy teljes bulit végigénekelni egyedül?

ZA: Persze. Teljes mértékben. Mi nagyon szerettük egymást, és látszott rajta, hogy nagyon akarja csinálni, csak nem bírja. Három ember vigyázott rá folyamatosan, hogy el ne essen, baj ne érje. Ők segítették fel a színpadra, ott aztán már vitte az adrenalin. Tunyó nagyon örült ennek a lehetőségnek, mert így a dalok között volt ideje pihenni, és vissza is mondott minden más felkérést. Csak sajnos egy erőszakos ember felkérésének nem tudott nemet mondani és ez lett a veszte. Ez volt az ominózus Rocktogon klubban való „fellépése” november elsején. Mi soha nem koncerteztünk halottak napján vagy Nagypénteken, mert ezek a napok nem a mulatozásról szólnak. Ezeket a napokat meg kell szerintem hagyni az embereknek, hogy saját gondolataikba bújva adják meg a tiszteletet szeretteiknek és ne a rockkocsmában duhajkodjanak. Tunyó ehhez nagyon komolyan tartotta magát. De erre a napra a fent említett kis szervező – a szakmában minden lében kanál kolléga – folyamatosan agitálta Tunyót, hogy de, de, de le kell jönnöd, fontos fellépés, stb. A nap folyamán többször is hívott, hogy menjen, ne menjen, mit csináljon? Én azt mondtam neki: „Ne menj! Hiányzik ez Neked, de tényleg????” Amíg nálunk 3 ember vigyázta a lépteit, ott a kutya se figyelt rá, rosszul lett és megérkezése pillanatában – ahogy belépett a helyre, a pinceklubba – lezuhant a lépcsőn, ez okozta a halálát. Pedig az orvosai akkor még legalább öt évet mondtak neki, hogy addig biztosan tud még aktívan koncertezni velünk. Nagyon haragszom arra az emberre! Meg is mondtam a szemébe, hogy „Te vagy az oka Tunyogi Péter halálának!” Remélem, ha olvassa a cikket, magára fog ismerni! Na, az ilyen típusú emberek jobb lenne, ha nagy ívben elkerülnének minket és a régi rockbandákat. Saját önös érdekeik miatt veszélybe sodorják az egész zenei szakmát… hogy filléreket kiszedjenek maguknak belőlünk. Szégyen!

HRM: Én ott voltam az 50. szülinapi koncerteden, ami Tunyó utolsó fellépése volt. Vittem a Fradi-pálya koncertről készült CD-met is, hogy aláírassam vele, de nem találtunk sehol egy tollat. Azt mondtam, nem baj, majd legközelebb... Utána jött az a bizonyos baleset...  Engem is nagyon megviselt. Úgyhogy most készültem. Hoztam tollat is magammal, meg a ’Vándorvér’ lemezt, amit megvettem, mert a múltkori cikkem óta a Hammer már nem küld promólemezt. Szóval írd alá, légy szíves!

[Helyesbítés: Hartmann Kristóf bejegyzésére reagálva el kell mondanom, soha nem állítottam, hogy promó-stop van a HRM felé, én konkrétan arra utaltam, hogy a P. Mobil / Mobilmánia cikkem óta nem kaptam egyik féltől sem lemezt. De lehet, hogy csak "túlgondoltam" a dolgot a nagy indulatok közepette, ami akkor rám zúdult, és csak véletlenül maradt ki a 'Vándorvér' – vagy éppen a 'Csoda történt' – a felénk küldött promók közül. – CsiGabiGa]

ZA: Nagyon szívesen.

HRM: Tunyó halálakor már lemezszerződésetek is volt, és megint fel kellett tenni a kérdést: hogyan tovább?

ZA: Igen. Akkor összeültünk és meg kellett beszélnünk, hogyan tovább. Mert eredetileg azt terveztük, hogy ezeket az újjávarázsolt P. Mobil-dalokat vesszük fel a három énekessel. És attól rettegtem, hogy most majd az EMI eláll a szerződéstől. De ekkor mondta Horváth Attila, hogy a Mobilmánia inkább élje a saját életét, próbáljuk meg: induljunk saját dalokkal! Végül sikerült kiadnunk a lemezt és a szerződésből Tunyónak járó összeget sikerült a családja részére megmenteni, és így a temetéssel járó igen magas összegekhez is hozzá tudtunk járulni. A Mobilmánia elkészítette ’Ez a mánia’ lemezét és azóta 50-60 saját dalunk van. Sorban most jelent meg a negyedik stúdióalbumunk, a ’Vándorvér’, így már több mint 10 kiadványunk van a DVD , Blu-ray és egyéb koncertalbumainkkal együtt.

HRM: A zenekar úgy indult, mint 5 egykori P. Mobil zenész, ugyanakkor 5 énekes zenekara, hiszen Bajnok és te is énekeltetek a három szólóénekes mellett. Én nagyon szerettem azt, hogy nemcsak felváltva énekeltétek a dalokat, de voltak olyan számok, ahol elosztottátok a versszakokat egymás között. Azóta is megcsillantjátok egy-egy dalban ezt, de valahogy mintha már nem ez lenne az elsődleges koncepció. A saját dalok megjelenésével megváltoztak a prioritások. Jól érzem ezt?

ZA: Kiderült, hogy mindenki tud énekelni. És elosztottuk a dalokat egymás közt. Én is énekeltem, Bajnok is. De már én se vagyok húszéves, változások vannak. Egy dal van az új albumon, ami három hangra lett írva eleve, de sokat duettezünk is Árpival. Rengeteget vitatkoztunk azon, hogy az a dal (Segíts, hogy úgy legyen) rajta legyen-e a lemezen. Én mindenképp azt akartam, hogy rajta legyen. Ennek Vikidál Gyuszi írta a szövegét, és mondtam, hogy akkor te is fogod énekelni.

HRM: Ez a Mobilmánia név egy kicsit dacolás is volt a korábbi zenekaroddal, nem?

ZA: A Mobilmánia nevet azért találtam ki, mert mániákusan szeretem a Mobilt, és azt a korszakát az életemnek. Egyébként meg a Mobilmánia egy trendi szó, a betűtípusa pedig utal a múltunkra. És azok társultak velem, akik szintén ki voltak rúgva a P.Mobilból – Gyula volt az egyetlen, aki magától jött el –, így a Mobilmánia három szólóénekes, Bajnok és én voltunk, és az akkori Rock Band volt a kísérő zenekarunk. Akkoriban a P. Mobil billentyű nélkül játszott, két gitárral, és a közönség köréből sok olyan visszajelzést kaptunk, hogy jó lenne ezeket a dalokat autentikus formában viszonthallani. Mert azok a dalok gitárra és Hammondra íródtak. Bele lehet tenni két vagy három gitárt, vagy akár még többet is, legfeljebb az már egy egész más stílus lesz. De vonósnégyest nem lehet vonóshármassal eljátszani, és kész. A Főnix éjszakája nem kezdődhet gitárral, és a Honfoglalást nem lehet Hammond nélkül eljátszani!

HRM: A harmadik lemezetek kapcsán írott cikkemben felvetettem a kérdést: Nem lenne elegánsabb nevet változtatni (és akár Rock Band néven továbbvinni a TRB örökségét és a Mobilmániát egyaránt), mint folytatni ezt az örökös háborút a P. Mobillal? Nekem fura, hogy kvázi ugyanaz a csapat, ugyanannak a közönségnek két néven, két különböző műsort játszik. Ráadásul ez egy baráti gesztus lenne Schuster és a P. Mobilosok felé. Vagy már sohasem lesztek barátok Schuster Lóránttal?

ZA: Az a hajó már elment. Én nem kívánok barátkozni se vele, se azokkal, akik az ő demagógiáját vödörből isszák. Részemről ez nem harag, hanem teljes érdektelenség vele kapcsolatban. Ő azt csinál, amit akar és én is. Őt sem lehet megállítani, ahogy engem se. Ha bántanak, nyilván meg fogom magam és a zenekaromat védeni mindenáron. Harcos típus vagyok, és soha nem adom fel az elveimet. Nincs bennem semmi és senki iránt félelem. Ezt a kettősséget pedig én magam választottam, mert nem lehet négyórás koncerteket adni. Így aztán megmaradt a Rock Band, mint a kistestvére a Mobilmániának, ahol a TRB dalait éneklem, és megvan ennek is a maga közönsége, aki ezt szereti. Budapesten fenntartunk egy klubot pontosan azért, hogy ezek a dalok valamilyen formában megmaradjanak.

HRM: Megcsináltad az első magyar 3D lemezt, megcsináltad a dob (és a billentyű) liftszerű emelőszerkezeteit koncerten, színpadra varázsoltad Tunyót a halála után is, akit élőben kísértetek a zenekarral (Dio zenekara ezt még csak most találta ki, igaz, ők már hologrammal), tévés énekes castingot hirdettél (amiből csak azért nem lett semmi, mert idejekorán megtaláltad a zenekar ideális énekesét), a lemez megjelenésének napján élőben játszottatok a Rádió Rockban néhány számot az új lemezről…

ZA: Megcsináltuk mi is hologramosan Tunyót. A Millenáris Teátrumban volt egy koncert, aminek a képanyaga valamikor ki fog jönni DVD formában. Ott Tunyót hologrammal odavarázsoltuk a színpadra. Az énekes castingot is meg akarom még csinálni, mert fel akartam mérni a magyarországi rockénekesekből a felhozatalt. Nem celebeket akartam keresni, hanem hangokat. És találtam is! 25-30 ember jelentkezett így is, hogy le lett fújva a dolog. Csak nagyon összetett a dolog, mert fazonálisan is össze kell jöjjön a dolog, korban is, meg hangban is. És ez a három nagyon ritkán találkozik. Volt olyan, aki egyszerűen bárkit leénekelt, de sajnos köpcös, kopasz, szemüveges, nem az a kimondott frontember típus.

HRM: Ez jó gondolat. Én viszont inkább attól félek, hogy a nagy öreg Hammond-varázslók – a Jankai 55 koncerten volt egy párbajotok is Bélával meg Papp Gyuszival – után nem nagyon látom a következő generációt ezen a speciális hangszeren. Arra nem gondoltál, hogy kellene valamiféle utánpótlás-nevelést indítani?

ZA: A Hammond-orgona hangja mindig örök marad. De a zenei stílusok folyton változnak körülötte. Sokáig már-már majdnem kiment a divatból, de most egyre többször hallani a hangját, újabb formációkban is. Jönnek az fiatalok, az újak, akik egészen mást gondolnak erről az egészről, a hard rock muzsikáról. Hammond-orgonálni nem igazán lehet megtanítani senkit. Ezt a hangszert ugyanúgy kell érezni, mint egy gitárt. Az egyetlen olyan billentyűs hangszer, melynek a karakterét a billentyűs – ha ügyes – a saját formájára tudja szabni. Sajátos hangzásvilága van. Érdekes módon a napokban hallottam egy 26 év körüli fiatalembert, és hosszú idő után fedeztem fel benne azt a fajta Hammond-játékot, amit mi műveltünk régen. Érdekes volt látni is és hallani is. Tehát van még remény.

HRM: Az előző példák jól mutatják, hogy mennyire kreatív ember vagy, mindig akarsz valami újat, valami előre vivő, úttörő dolgot csinálni. Ugyanakkor a zenészek lemezről lemezre cserélődtek a csapatban az eddigi 9 évben, csupán Bajnok tartott ki melletted a kezdetektől. Ennyire nehéz ember vagy? Vagy ennyire nehéz azonosulni az elképzeléseiddel?

ZA: Itt helyesbítenék. A Bajnok 37 éve van velem mindig abban a formációban, ahová sodródtunk. Nem vagyok könnyű ember, viszont ezért megy a Mobilmánia. Itt arról van szó, hogy amikor a brand már ki lett alakítva, a mögötte lévő tartalom önmagáért beszél. Hogy egyes emberek elégedetlenek a saját sorsukkal és elmennek, azzal nem tudok mit kezdeni. Aztán amikor már elmentek, akkor derül ki, hogy utána eltűnnek a süllyesztőben, lezuhannak a mélybe, és jönnek a levelek, hogy „Megbántam, ne haragudj!”, de addigra itt a következő a sorban, aki ugyanolyan jól végzi a dolgát, ellátja a feladatát.

HRM: Egyetlen embert fogadtál vissza, Donászy Tibit…

ZA: Az együtt töltött 30 évre való tekintettel. Tibi indulatait megértettem és tudtam, hogy nem volt abban az időben jó passzban a magánélete sem. Mi nagyon jó barátok vagyunk, és az az együtt megélt 30 év és a sok közös öröm, bánat összekovácsolt minket. Hirtelen döntését ő maga meg is bánta és elnézést kért tőlem, hogy másfél-két évre kivált a bandából. De nagyon hamar rájött, hogy ez buta lépés volt a részéről. Ő mégis egy ikon ebben a Magyar Rockban. Visszaült a helyére és megyünk tovább. Tisztáztuk ezt a helyzetet. De hangsúlyozom: ezt csak neki tudtam elnézni, a múltunkra való tekintettel.

HRM: Az új énekesetek, Gamsz Árpi remek választásnak bizonyult, mert nemcsak énekesként, de zeneszerzőként is alaposan kivette a részét a negyedik lemezből. Ezt tudtad már, amikor őt választottad, hogy új lendületet adhat a zenekarnak az ötleteivel, vagy ez csak amolyan bónusz volt számodra, amikor kiderült?

ZA: Nem tudtam. Én egy dinamikus, jó hangú fiatalembert kerestem, kaptam egy telefonszámot Donászy Tibitől, hogy ő látta valahol énekelni, és nagyon jó, és hívjam fel Londonban. Londonban? Eddig Pécsről volt énekesünk, de London azért elég meredek! Kiderült, hogy Árpi nyolc és fél éve kint él és építőmérnökként dolgozik Londonban, szereti a rockzenét, és mostanában készül hazatérni. És aztán jött egy levél tőle, hogy a múltkori beszélgetésünk alapján ez és ez van, Zefi, most rajtad a döntés sora, én rááldozom az életem a Mobilmániára. Ilyet még nekem senki nem mondott. Az első koncertek idejére még úgy repült ide Londonból, majd májusban végképp hazaköltözött és most már itt él. A személyes találkozásaink során nagyon megszerettem, rendkívül dinamikus és tehetséges, és egy nagyon jó együttműködő partner. Vannak önálló gondolatai, ráadásul nagyon jól tud érvelni, vitatkozni, beszélgetni és előre hajtani a munkát. Nem gátolja a dolgainkat, hanem folyamatosan tolja előre. Én mindig mondtam a fiataloknak, hogy hozzatok dalokat, de nem nagyon érkeztek, kivéve Árpitól. Ő viszont nagyon sok dalt hozott, rengeteg hangszerelési ötlete is volt. Nagyon jól tudok vele együtt dolgozni és megnyugvást jelent, hogy valakire számíthatok ezen a téren is hosszú távon. Ő az, akiről úgy látom, hogy át tudom adni a stafétabotot az ő kezébe, hogy idővel tovább tudja vinni a dolgainkat ezen label alatt. Horváth Attila úgy fogott hozzá a szövegíráshoz, hogy ilyen lendülettel, ilyen töltéssel nagyon-nagyon régen, utoljára talán a Piramis-időkben találkozott.

HRM: Ő évekig élt és zenélt Angliában az Avenford tagjaként. Gondoltatok arra esetleg, hogy a kinti kapcsolatait (és a remek kiejétését, ami mindig a magyar énekesek Achilles-ina) kihasználva esetleg nyittok a nemzetközi porond felé?

ZA: Persze. Egy olyan lehetőség adódott a zenekar számára általa, hogy ezt a vonalat is meg tudjuk lovagolni. Mivel ő rendkívüli helyességgel beszél angolul – angol angolt beszél, nem külföldi angolt, és ha egy angol beszél hozzá, azt is tökéletesen megérti –, ennek a lemeznek lesz egy angol nyelvű verziója, ami várhatóan tavasszal vagy nyár elején megjelenik. Erre a lemezre már van külföldi megrendelés is. Ha megvan, akkor kipróbáljuk magunkat a nyugati showbizniszben is. (nevet) Kiviszem a bandát egy európai klub körútra és majd meglátjuk, hogyan tovább. A lehetőségek tárháza hatalmas. Minden ötlet pedig annyit ér, amennyit megvalósítasz belőle.

HRM: De térjünk rá a hármas jubileumra! Te 60 éves leszel jövőre, Vikidál Gyula 70, a zenekarod pedig kereken 10. Ez egy nagyon jó apropó a jövő évi ünnepi koncertre. De miért pont január 6.? Nem holtszezon ez egy kicsit a koncertezésben? Vagy úgy gondoltátok, így éppen megvehetik a rajongók a jegyet karácsonyi ajándék gyanánt?

ZA: Nem, a karácsony nagyon sokaknak jön jól, már most reklámozzák, hogy a 2018-as márciusi, áprilisi, sőt nyári koncertekre is vegyék meg a jegyeket, le ne maradjanak! Nekünk ezt így adta a Jóisten. Nekünk a 2018 a jubileumi évünk, ekkor szerettünk volna egy koncertet az Arénában, és már csak erre az időpontra kaptunk helyet. Végül is Gyuszinak a születésnapjához közel is van, mert ő januári, nekem meg megelőlegezzük a bizalmat, hogy megérem a hatvan évet.

Én nem vagyok babonás, de azt mondom, hogy soha semmi nincs véletlenül. Amikor belenéztem a naptárba, azt láttam, hogy január hatodika Vízkereszt napja, ami a népi hagyományok szerint mindig valami újnak a kezdete. Később felhívtak, hogy ha nagyon akarjuk, tudnak adni későbbi időpontot is, de akkor már azt mondtam, maradjon ez, mert ez a dátum jelképes. Nemcsak az eddigi életpályánk összefoglalója lesz így ez a koncert, de legyen a mottója az, hogy valami újat még mindig tudunk kezdeni az elmúlt ötven év után.

HRM: Bár már olvastam itt-ott a készülő programról, kérlek, foglald össze pár mondatban, hogy mire is számíthatnak, akik megveszik az 5.000 és 11.000.- forint közötti áron jegyüket!

ZA: Azt találtuk ki, hogy két részre bontjuk a koncertet, ez egy mega-show lesz, egy megakoncert, ilyen a mi életünkben már nem is lesz még egy. Az első részben Vikidál Gyuszi életműve fog kicsúcsosodni, a rockzenei pályafutásának részei, beleértve a Dinamit, a P. Box és az MHV időszakot, valamint a musical- és színházi szerepei.

Itt aztán lesz egy húszperces szünetünk, mindenki fújja ki magát, az ülőhelyes nézők mozgassák meg a végtagjaikat, és aztán belecsapunk a második részbe. Itt gyakorlatilag két rész lesz egy felvonásban: az én negyven évem lezúdul, és ott gyakorlatilag mindent fog hallani a közönség: a Mobilmánia Vikidál Gyulával, felelevenítjük a P. Mobil időszakot, valamint a TRB- és Rock Band dalaiból is fogunk játszani. Nagyon nehéz dolgom volt, mert gyakorlatilag nem egy koncertet kellett szerveznem, hanem kettőt. Nem egy színpadkép lesz, amit fel kell építenünk, hanem kettő. Az első részben látsz majd egy olyan színpadi díszletet, ami elsősorban Gyula színházi szerepeihez kapcsolódik, de lesznek benne a rockzenei múltjára vonatkozó utalások is. Egy szimfonikus zenekar végig kíséri majd az ő műsorának az első részét, meg a mi második részünkben is szerepelnek majd. Többek között hosszú-hosszú idő után el fogjuk játszani a Honfoglalás szimfonikus változatát is.

A koncert hosszúsága miatt 19 órakor kezdődik a műsor – 18 órától lesz kapunyitás – és 21 órakor indul a második felvonás. Látványban olyan vetítéstechnkai- és lézershow elemek lesznek telepítve, amelyek a két műfajt, a két felvonást teljesen elválasztják egymástól, és gyakorlatilag olyan három és fél órát fog kapni a közönség, mint még soha. 100 tonna körüli felszerelést és színpadi elemet építünk be az Arénába, és több mint 100 ember dolgozik a produkción.

Mondták, hogy nem lesz-e ez túl hosszú, de azt feleltem rá, hogy az én segélykoncertemen közel 100 zenész 8 órán át játszott 3-4000 ember előtt a Petőfi Csarnokban, egy fesztiválon ott vannak az emberek egy egész álló napon – vagy több napon – keresztül, és kibírják állva. Aki meg nem, annak ott vannak az ülőjegyek. Aztán volt, aki azt mondta: „Csak 3 és fél óra?” Rövidebben nem lehetett megoldani. Nagyon nehéz volt ennyi dal közül választani, miközben az érdeklődést is folyamatosan fenn kell tartani, minden pillanatban újat kell mutatni. Egy Aréna-koncertre nagyon fel kell készülni és ott aztán adni kell az embereknek a pénzükért!

HRM: Úgy hallottam, hogy közreműködő vendégeket is hívtok a nagyszabású produkcióhoz…

ZA: Gyuszi blokkjában fellépnek többek közt Nagy Anikó Jászai díjas színművésznő, Zöld Csaba színművész, hogy a színpadi szerepeinek interpretálásában segítsék, ott lesz Szabó László – Morci 1969-ből, Gyula Gemler nevű együtteséből gitáron, Homonyik Sándorral az MHV-időket idézik majd fel.

Az első felvonásban a rockzenekari kíséretet Jankai Bélus, kedves barátom és tisztelt kollégám segíti. Ez is egy ragyogó dolog lett, mivel Béla két fiával és a Leander gitárosával kiegészülve alkotja a zenekart. Bélával a zenei megvalósításokon rengeteget dolgozunk. Ő a szakmán belül az az ember, akit nagyon lehet szeretni, mint kollégát és barátot egyaránt. Segítőkészsége, embersége egyedülálló.

A második részben a TRB-, Rock Band időkből ott lesz két kiváló gitáros barátunk, Závodi Janó és Lukács Peta. És persze ott lesz Tunyó felvételről, aki több dalt is fog énekelni. Mindkét felvonásban fontos szerepet kap majd a szimfonikus zenekar is.

HRM: Vikidál Gyula műsorában fellépnek színházi kollégái, a te blokkodban is fellépnek az ex-TRB zenészek, csak a Mobilmániával kapcsolatban nem hallottam, hogy bárki is ott lenne a korábbi tagságból. Ennyire haragban vagytok mindenkivel?

ZA: Én azt gondolom, hogy akik még a biográfiájukból is kitörlik, hogy valaha Mobilmánia tagok voltak, azoknak nem sok keresnivalójuk van ezen a koncerten. De nem gondolom, hogy a koncert után bárkiben is hiányérzet marad majd.

HRM: A Magyar Rákellenes Liga által életre hívott Túlélők Klubjának tagja vagy. Ezek az ismert emberek – ha úgy tetszik – a "gyógyulás arcai", akik erőt adnak a halálos kórban szenvedőknek, hogy igenis van remény a gyógyulásra. Régebben láttam ilyen plakátokat is. Mostanában viszont ezek mintha eltűntek volna. Megszűntek az ilyen típusú nyilvános megjelenések, vagy csak másfajta segítségnyújtás váltotta fel a helyüket?

ZA: Bennem mindig is volt karitatív készség, az elesettek, a betegek felé. A koncerttel a Szent László Kórház Gyermek Hematológiai osztályán küszködő betegeken és az ottani körülmények javításán kívánunk segíteni. Konkrétan a most épülő Démétér Házhoz kívánunk Gyulával hozzájárulni, így ebben a létesítményben a vidékről jött beteg kisgyermekek szülei is ott tudnak lakni a kicsikkel együtt hosszas kezelésük alatt. Ez nagyon nagy szó, nagy dolog. Ezek a kisgyermekek rendkívül ki vannak szolgáltatva a betegségnek és gyógyulásuk mindemellett reményt keltő. Ők nagyon bírják ezt a fajta gyötrelmes kiképzést, amit el kell viselniük, hogy életben maradjanak és beilleszkedhessenek a társadalomba 100%-os emberként.

Az idén többek között ezen tevékenységeimért, valamint a szakmában eltöltött aktív 40 évemért kaptam a Magyar Érdemkereszt Arany Fokozatát, mint állami kitüntetést.

HRM: Én szurkolok nektek, hogy sikerüljön megtölteni az Arénát. A Lordnak is sikerült idén, igaz, ők 45 év után vállalkoztak rá. Bár a zenekar csak 10 esztendős, Gyulával a zenei múltatok szintén 40-50 év körül mozog. Hogy fogynak a jegyek?

ZA: Döbbenetesen jól fogynak, az Eventim eladási listáján benne vagyunk a Top 10-ben. Igaz, hogy hatalmas reklámot fektettem bele ebbe az egészbe. Vikidál Gyulával egy évvel ezelőtt kezdtünk el erről beszélgetni: „Gyuszikám, valamit kéne tenni, jövőre te 70, én 60, a szakmában te 50, én 40 éve, ennek azért meg kéne adni a módját.” Korábban már többen próbálták megkeresni azzal, hogy csinálnak neki erre az alkalomra egy ünnepi koncertet, nagyon komoly ajánlatokat utasított vissza, és egyszer csak felhívott, hogy „Te, Zefi, üljünk le, beszéljünk róla!” Addigra én már kicsit szkeptikus voltam, mert régóta rágtam a fülét hiába, de akkor azt mondta: „Zefi, gondolkodtam a dolgon, megcsináljuk, de akkor csak veled közösen.” És nekiálltunk tervezni. Mindent megbeszélünk, mindenről tájékoztatom, a nehézségekről is, meg a könnyebbségekről is. Könnyű dolgunk egyre kevésbé van, ahogy haladunk előre a munkában, nehézség annál több. Magunkra vagyunk utalva, illetve úgy érzem, a magyar rockközönséggel együtt lettünk magunkra hagyva, szóval azért mégsem érezzük magunkat egyedül. Amikor kérdezik, hogy milyen támogatóink vannak, akkor mindig azt mondom, hogy a legnagyobb támogatói kör a miénk: az egész magyar rockszerető közönség. És itt 50 év távlatáról beszélünk, melyből Gyuszi esetében 25 év a rock and roll, 25 év a színművészi szerepei, nekem mind a negyven évem a rock and roll bűvöletében zajlott, és azt hiszem, hogy mind a ketten tettünk le az asztalra bőven annyit, ami most a jegyeladásokban is tükröződik. Szóval nem félek: a Budapest Sportarénában sokan leszünk.

Egy Aréna-koncert minden előadónak a vágya, egyfajta beteljesedés, és aki idáig el tud jutni, az már egyfajta presztízst ad a zenekarnak. Arról nem beszélve, hogy a közönségnek is egy másfajta élmény, mint egy klubkoncert. Hihetetlenül magasak a vele járó költségek, ez érződik a jegyárakban is, viszont annyival többet is ad. És az, hogy a Mobilmánia, mint brand, mint létező zenekar megélte a 10 évet, kiadott 4 stúdióalbumot vadonatúj dalokkal, az azt jelenti, hogy ennek a zenekarnak van létjogosultsága a magyar rockzenei palettán.

HRM: Aki nem szeretne lemaradni a személyes élményről, az azért még tud jegyet szerezni, igaz?

ZA: Persze. Az Eventim, valamint a jegy.hu és az Interticket internetes oldalai mellett hagyományos módon az Aréna, illetve a Barba Negra pénztárában is lehet jegyeket vásárolni.

HRM: A Barba Negrának mi köze az előadáshoz? Ott próbáltok?

ZA: Igen, ott fogunk próbálni, mivel a hely adottságai miatt a színpad alapterületét a Barba Negra nézőterén tudjuk lemodellezni.

HRM: Gondolom – ahogy a korábbi nagyobb megmozdulásaitokból – ebből is készül majd felvétel. A műsor hossza miatt csak dupla DVD-t tudok elképzelni belőle, annak költsége meg már azonos a nagyobb kapacitású lemezével. Megpróbálkoztok újra egy Blu-ray lemezzel?

ZA: Nem. Az csak a 3D technológia miatt volt, de a 3D tévénézés nem jött be a világon, elég fárasztó a szemnek. Mindegy, nekünk már van, a Metallicának már van, akinek van hozzá cucca, az meg tudta nézni…

HRM: Nekem is összesen két darab 3D lemezem van, egy Joe Satriani, meg egy Mobilmánia. Az más kérdés, hogy eddig még nem tudtam megnézni 3D-ben…

ZA: De a lényeg az, hogy egy ekkora monumentális, egyszeri és megismételhetetlen show-ból mindenképpen készül felvétel. Dupla CD és dupla DVD formában fog megjelenni jövő év végén.

HRM: Gyűjtőként kérdem: kombóban is lesz? Négylemezes változatban? Vagy külön-külön kell majd megvenni a kettőt?

ZA: A kiadónkon múlik, hogy milyen formátumokat fognak választani a koncert értékeinek megjelentetése végett. De a kiadványaink eddig is szépek voltak és mindenki talált magának megfelelő formátumot a lejátszásra. De aki csak teheti, jöjjön el személyesen, mert egyszeri és megismételhetetlen élmény lesz. Mindenkit nagyon sok szeretettel várunk. A találkozásig is mindenkinek békés, áldott karácsonyt kívánok és boldog Új évet. És január 6-án találkozunk!

HRM: Köszönöm a beszélgetést és sok sikert kívánok – nemcsak a jubileumi koncerthez, de – a következő 10 évhez is!

Készítette: CsiGabiGa
A fotók Zeffer András archívumából valók.