#25: Iron Maiden, Kansas, Rolling Stones, Scorpions, Jordan Rudess & Steve Horelick

Na, ilyen nagy nevek se voltak még az Egypercesekben! De egyrészt jubileumi ez a 25. szám, másrészt mivel nem hagyományos sorlemezekről van szó, sőt, a koncertlemezekhez még csak a szokásos DVD-megjelenés sem kapcsolódott, most csupán pár mondatban emlékezünk meg a Kansas, a Rolling Stones vagy az Iron Maiden live albumáról. Hozzájuk csapódott a Scorpions új ballada válogatása, mely elég lájtos bemutatkozása lett Mikkey Dee-nek és Jordan Rudess kísérletező albuma, melyen az elektronikus alkalmazások és a zongora egyesülnek egyfajta filmzeneszerű fúzióba.

Az Iron Maidennek rengeteg élő albuma van. Többnyire új lemezek megjelenéséhez kötődnek ezek, jellemzőjük, hogy egy helyszínen vették fel, videofelvétel is készült róluk és 5-6 új lemezes dalt tartalmaznak a repertoárba illesztve. A 'Flight 666' szakított először ezzel a metódussal, egyrészt egy válogatásalbum, a 'Somewhere Back In Time' turnéjáról készült, így eleve nem szerepeltek rajta új dalok, ráadásul egy világkörüli turné több állomásán vették fel. A 'The Book Of Souls: Live Chapter' visszatér ahhoz a hagyományhoz, hogy 6 új dal szerepel a dupla albumon a régiek között elhelyezve, valahogy mégis az az érzésem, mintha ezúttal fordult volna a kocka. Mintha a koncert alaphangulatát megteremtő bevezető videóban szereplő közép-amerikai dzsungel közepébe csöppentek volna Wrathchild, a Children Of The Damned, a Powerslave meg a Trooper. Aztán persze a koncert végén jön a szokásos besztof, de a három kötelező ujjgyakorlat után a ráadásban a fejünkhöz kapunk, amikor a Blood Brothers és a Wasted Years szólal meg. Sajnos az egy helyen felvett koncert hagyományához nem tértek vissza, de ez nem is olyan nagy probléma, mert remekül van keverve az anyag, nem lehet észrevenni a vágásokat, videó meg nem jelent meg a koncertről. Ami azért is furcsa, mert készült felvétel, pár napra fel is tette a zenekar a YouTube-ra, élelmesebbek (én is) időben lementhették maguknak a teljes koncertet, most már csak számonként nézhető meg a felvétel.

Az Iron Maidennek rengeteg élő albuma van, mégis szinte mindegyiket érdemes beszerezni, mert változatos és a turnéra jellemző szetlistájuk van. Igaz ez erre az új koncertkiadványra is. Limitált példányszámban a stúdióalbumhoz hasonló méretű keményfedeles könyv formájában is beszerezhető a dupla album. Aki ott volt a Volton, annak örök emlék, aki meg nem, az sürgősen pótolja a mulasztást és vegye meg ezt a remek koncertlemezt!

Amennyire éreztem az Iron Maiden koncertlemez létjogosultságát, annyira nem érzem a Kansasnél, hogy erre most szükség lett volna. Azt gondolom, leginkább az új tagoknak volt fontos, hogy megmutassák magukat. De ez már nem az a Kansas, amit én szerettem. Ebből a zenekarból két ember hiányzik, de az nagyon: egy jó zeneszerző (Kerry Livgren) és egy jó énekes (Steve Walsh). Az új stúdióalbum nem sok vizet zavart, bár megvettem, hogy ne hiányozzon a kollekciómból, de nem fogom rongyosra hallgatni, mint a 'Leftoverture'-t. Szerencsére a koncerten sem az új dalok dominálnak. Ezt az Icarus II - Icarus párosítást – amivel a koncert indul – már a 'Somewhere To Elsewhere' megjelenése után kitalálták, és a többi dal sem okoz meglepetést. Legfeljebb az, hogy az új énekes mennyire harmatosan adja elő Walshhoz képest. Valahogy nincs benne elég élet. Az új lemez három dala egymás után, egy blokkban meg rossz választás. A koncert mélypontja. Az időtlen kompozíciók persze elviszik a hátukon a show-t, de ahogy mondani szokták: volt jobb! Számomra az etalon a még bakeliten beszerzett 'Two For The Show', illetve a DVD-n is kiadott 'There's Know Place Like Home', amelyre két egykori gitárosukat, Kerry Livgrent és Steve Morse-t is meghívták. Az volt ám a koncert!

Először akkor kapom fel a fejem, amikor a Carry On Wayward Son elején meghallom Steve Walsh hangját – igaz, csak samplerről. Az apropó, ami nélkül az egész kiadvány nem érne egy fabatkát sem, a 'Leftoverture' 40 éves jubileuma. A második lemezen ezt halljuk teljes egészében, és bár az ének itt sem győzött meg, a muzsika zsenialitása legyőzi a fanyalgásomat, boldogan hallgatom az ismert dallamokat, zenei megoldásokat újra.

Kansas-rajongóknak kötelező, én meg már magam sem tudom, rajongó vagyok-e vagy sem. 1983-ig majdnem az összes lemezük megvan bakeliten, aztán megvettem újra a hiányzó 'Masque'-kal együtt CD-n is a 'The Classic Albums Collection 1974-1983' dobozban, az azóta megjelentek pedig CD-n – illetve a koncertek DVD-n is – sorakoznak a polcomon, de valahogy erre a lemezre most nem fáj a fogam.

Nem ismeretlen az ilyen szellemiségű összeállítás, számtalan banda rukkolt elő olyan koronggal, melyek darabjait rádióállomások mélyéből bányászták elő.

Mindezen túl úgy látszik, Mickék folytatják a nosztalgiázást, hiszen a tavaly év végén megjelent ’Blue & Lonesome’ albumukra csak régi bluesokat rögzítettek, azt a fajta zenét, amit pályájuk kezdetén is játszottak. Mit tesz isten, megjelent még egy album hasonló szellemben – köztük hat Chuck Berry szerzeménnyel – és ezek a dalok tényleg az ősidőkben készültek, hiszen 1963 és 1965 közti rádiófelvételeket gyűjtöttek egy lemezre, sok legendás saját szerzeménnyel együtt – a Get No természetesen nem maradt ki. Ha végigpásztázzuk az első három Stones LP dallistáit, sok ismert dallamba botlunk bele. Az albumokon szereplő változatokhoz képest kevés variációt visznek bele, ragaszkodnak az eredeti elképzelésekhez. Azt sem mondanám, hogy ezek a változatok energikusabbak, mert az a bizonyos három LP is fésületlen muzsikát kínált.

Nem hibátlanok a felvételek, Mick néha hamis, Keith is itt-ott mellényúl, de az energia most is átjön öt évtized távlatából 2017-be, a Stones jelenébe. Mert sok nótát, melyek mára örökzölddé váltak, a mai napig műsoron tartanak közülük, elképzelhetetlen lenne egy stadionkoncert nélkülük. A nagypapa korú ősrajongóknak igazi csemege, hiszen ők ilyen csomagolásban ismerték meg a Stonest, a velük éppen ismerkedő ifjakat pedig visszaviszik zenéjük gyökereihez. El tudom képzelni, ahogy Mick, Keith és Charlie hallgatják vissza a lemezt a stúdióban, és a mosoly még több ráncot barázdál viharvert ábrázataikra.

Akad pár olyan szám, ahol maga a felvétel minősége erős kívánnivalót hagy maga után, nem hiszem, hogy szegényebb lett volna az összeállítás, ha ezek kimaradtak volna. Ez azonban nem rontja le ennek a kitűnő válogatásnak a minőségét.

Megint egy fölösleges válogatás – mondtam, de ahogy az első hangok megszólaltak, nem tudtam kikapcsolni. Egyszerűen zseniális balladákat írt a germán szupercsapat, és a kiadó is egy minőségi válogatást készített, nem csak egy – az előző albumokból gyorsan összevágott – újabb bőrt lehúzó összeállítás ez. Ami érdekesség, hogy csupán három dalnak tették rá az eredeti verzióját, a két utolsó albumról a The Best Is Yet To Come és a Gypsy Life, illetve az igen jól sikerült 'Face The Heat' lemezről a Lonely Nights szól változatlanul. A többség az 50. jubileumi remaszterekről van kimásolva, két dal – a Still Loving You és a Wind Of Change - 'Comeblack' verzióban szerepel, kettőt vágott változatban tettek fel rá, kettőt pedig – a When You Came Into My Life-ot és a címadót - az 'MTV Unplugged' koncertlemezről mentettek át „Studio edit” változatban, ami annyit jelent, hogy a közönségzajt lekeverték alóla.

Mindenki Mikkey Dee bemutatkozását várta már, nos, a Follow Your Heart, mely ugyanezen a koncerten hangzott el egy szál gitárral Klaus Meinétől, kapott egy 2017-es rockverziót és a Send Me An Angelnek csináltak egy 2017-es akusztikus változatot, valamint a lemez végén két vadonatúj dal is szerepel a válogatáson. Tény, hogy nem kellett megerőltetnie magát, de felszentelték hivatalosan is. A két új dal pedig – talán ha elsőre nem is ütnek annyira, mint agyonhallgatott társaik – szerintem simán odaférnek a többi mellé. Inkább az lepett meg, hogy a kiégni látszó Schenker-Meine páros helyett most Mathias Jabs remekelt a Melrose Avenue-val.

A Scorpions mindig is híres volt provokatív, meghökkentő borítóiról, gondoljunk csak a betiltott 'Virgin Killer'-re a meztelen tinivel vagy a 'Lovedrive' kocsijának hátsó ülésén „rágódó” párra. Ellen von Unwerth híres 'Karnevál' című fotója is simán beállhat a sorba ezek közé, meztelenség nélkül is túlfűtött szexualitást áraszt, akárcsak a művésznő többi képe.

Igazából azon hardcore rajongóknak ad legkevesebbet ez a válogatás, akik már a 2015-ös jubileumi remaszterelt dupla lemezes verziókat is beszerezték, azoknak meg úgyis jöhet bármi a zenekartól.

Jordan Rudess nemcsak azért híres, mert jelenleg ő a Dream Theater billentyűse, hanem azért is, mert saját cége, a Wizdom Music – ahol mindenféle alkalmazásokat hoznak létre és ehhez kapcsolódóan más cégekkel együttműködve hangszereket tesztelnek – egy egyedinek mondható területen dolgozik. A 2014-ben megjelent ’All That Is Now’ volt korábban kiváló példa arra, hogy zongorán előadott dallamok és egy interaktív alkalmazás találkozásából mi is születhet meg az arra értők keze nyomán. Az ’Intersonic’ címre keresztelt albumon így valami hasonlóra számítottam. Jordan mellett ezúttal egy kamarapartner, egy társszerző is ott volt, aki a TV műsorokhoz, filmekhez és játékokhoz írt zenéiről vált híressé, ő Steve Horelick. A lemezhez tartozó felvezető kíváncsivá is tett, de azért bevallom, egy pici félelem is volt bennem, hogy milyen lesz. Félelmem a sok elektronikus eszközre és az alkalmazásokra vonatkozott. Kíváncsi voltam, hogy mit lehet ebből kihozni.

A zongora mellett természetesen az új hangszerek is teret kapnak, így az Eigenharp, a Seaboard és Jordan alkalmazása, a GeoShred is bemutatkoznak. Steve Horelick hasonló új elektronikus hangszereivel társul, amivel rengeteg effektet, ütőhangszeres motívumokat vagy épp az űr „suhanó” hangját próbálja utánozni. A Particles, a Submergence, a Northern Lights vagy a Swarm című dalok egy kísérletező zenei irányzatot képviselnek, amivel csak kellő nyitottsággal lehet megbarátkozni. Őszintén bevallva nekem sem sikerült mindig. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy a folyamatosan újító és a szabad pillanataiban mindig valamilyen digitális kütyüvel zenélő Jordan Rudess lesz az, aki a régimódi, a hagyományokat tisztelő részt képviseli majd ezen a kiadványon. A zenét leírni nehéz, mert nem olyan, mint amiket eddig hallhattam a billentyűs hangszerek „Varázslójától”. Az ő játékának az egyedisége természetesen ott van, de valahogy mégis más. A gyorsaság most háttérbe szorult és helyette inkább pillanatokat akar megragadni, a szép hangzásokra törekszik. A zongorán játszott dallamok tényleg filmbe illenek, de inkább egy művészfilm illene ehhez a világhoz, amivel itt találkoztam. A nyitótétel után csak az Into Tranquillity című szerzemény volt az, ami megfogott. Bár az Unfolding is zongora központú dal, de valahogy mégsem hatott meg annyira. A legszebb pillanatokra a lemez végén leltem. Az Elias's Lullabyban és a Beyond Time-ban hallható effektek és dallamok egy csodálatos egyveleget hoztak létre, egy tényleg varázslatos világot.

Az ’Intersonic’ semmilyen formában sem mondható átlagos lemeznek, mert megvan benne egyszerre a 21. századi technika adta irányvonal, de a fő hatást mégis a XIX. század romantikus billentyűs stílusa és a dallamok adják. A két szerző munkássága hasonló, érdeklődési körük is ugyanaz, de mégis tudtak alkotni olyat, amiben azt mutatták meg, hogy mennyire különböző művészi pályán járnak.