Két félidő a mennyben: W.A.S.P. – Arena, Bécs, 2017. 11. 26.

írta savafan | 2017.12.07.

Amikor készültünk a koncertre, akkor még úgy volt, hogy a W.A.S.P.-en kívül a friss Beast In Black zenekar is jelen lesz a turnén, ami sajnos pár koncert után változott, így a turnézáró estén sem voltak ott Molnár Mátéék. Attól még Blackie-t és csapatát látni mindig valamilyen különlegességgel szolgál, és szinte kivétel nélkül emlékezetes. Hol azért, mert alig 60 percet játszik headlinerként, hol meg azért, mert nem lehet fotót készíteni a koncertről. Most egy harmadik bőrt húztak le a banda talán legjobb lemezéről, hiszen a 25 éves ’Crimson Idol’-t bemutató turnéról volt szó.

Korábban értünk a helyszínre, és mivel vasárnap délután semmi sincs nyitva azon a környéken, a szomszédságban lévő benzinkútra cuccoltunk be, és szendvicsek formájában  felzabáltuk a kút teljes húskenyér készletét. Aztán – ahogy közeledett a kapunyitás – lassan ellepték a rockerek a kutat, szegény shopos srác meg tök egyedül állta a rohamot. De jól viselkedtünk, és az összes kajának minősülő dolgot eltüntettük a készletből, úgyhogy semmi gondja nem volt velünk.

Sportnyelven szólva ellentétes félidőket láthattunk az este folyamán. Az előzenekar nélkül maradt banda itt nem kért fel bemelegítő bandát, mint más helyeken, így csak rájuk kellett fókuszálnunk. A picit késve kezdődő bulira csurig telt az Arena nagyterme, napokkal az esemény előtt már kitehették a SOLD OUT táblát, és ide tényleg azok jöttek, akik élnek-halnak a bandáért és ezért a lemezéért. Ennek megfelelően a buli kezdetétől szinte végig énekelte a szöveget a közönség, pedig Blackie nagyon jó formában volt, így nem volt rászorulva a mankóra hangilag.

A frissen igazolt Aquiles Priester dobos még sötétbe burkolózva foglalta el helyét, majd a három képernyőn elkezdődött a vetítés. Olyan volt, mint egy film nyitó stáblistája, rendesen bevezetővel, szereplőkkel, és amikor a „Re-Idolized” logo is megjelent a vásznakon, a banda színpadra sétált. Azt nem mondanám, hogy robbantak, mert egészen a ráadásig olyan érzésem volt, mintha egy olyan filmet néznék, ahol az aláfestő zenét élőben nyomja a zenekar. Minimális fényekkel támogatták meg a csapatot, Blackie-re szinte végig csak egy piros lámpa fénye vetült, a világítás nagy részét a kivetítők szolgáltatták. Ahol a már látott és ismert – a lemez történetét elmesélő – film forgott, egészen a kezdetektől, amikor Jonathan még kissrác volt, egészen a tragikus végig. Azt nagyon jól csinálták meg, hogy a három kivetítőn szinte folyamatosan más ment, így tényleg figyelnie kellett a közönségnek, hogy ne maradjon le történésekről – már aki nem látott eddig egyetlen ’Crimson Idol’ turnés koncertet sem. Persze nagyon sok elem vagy rész többször is visszaköszönt a lemez eljátszásának egésze alatt, mert Blackie mégsem forgatott le egy teljes filmet a turnéhoz. Viszont ha emlékeim nem csalnak, az előző körúton a számok között nem voltak átvezető filmek és szöveg, most viszont minden szám elé került egy kis történet és hozzá tartozó jelenet.

Egyébként nemcsak Blackie volt nagyon visszafogott az első részben, hanem a banda minden tagja. Ez alól a dobos volt kivétel, akinek úgy jártak a kezei, mint „The Animal”-nek a Muppet Showból. (Nekem többek között azért tetszik annyira ez az album, mert amikor megjelent, akkor Frankie Banali eszement dobolásai egyszerűen belevésődtek az agyamba. Teljesen odavoltam azokért a sorozásokért, amikor szinte az egész cájgot végigpüföli.) Rajta kívül a többiek magukba fordulva tolták a nótákat, igaz természetesen tökéletesen, csak furcsa látvány volt egy ennyire visszafogott banda a színpadon. Amikor Blackie nem énekelt, akkor a közönségnek hátat fordítva a kivetítőket nézve pengetett, majd az ének idejére újra megfordult.

Mike Duda basszeros – aki úgy élt az emlékeimben, mint aki igazi showmanként pörgi végig a bulikat – most előre-hátra sétálva pengette le a rá kirótt részeket. Még a közönséggel sem tartották a kapcsolatot, ha emlékeim nem csalnak, akkor egyetlen átkötő szöveg vagy „Hello Vienna!” felkiáltás nélkül játszották el a lemezt. Doug Blair is csak néha kapott egy kevéske fényt, amikor kiállt egyet-egyet szólózni kétnyakú gitárján. Már a harmadik számnál gitárt cserélt és onnan szinte végig a kétnyakú gitáron játszott, ennek köszönhetően a sok balladás részt is tök jól megoldották, az akusztikus részekhez nem kellett külön hangszer. Az elsőszámú kedvenc számomra a lemezről a Chainsaw Charlie, mely benne van minden idők három legjobb W.A.S.P.-számában – már ami engem illet. Ezért is vártam nagyon, de egy pici csalódás azért ért: a kiállás előtti motoros fűrész effektekből szinte semmi sem hallatszott, pedig a szám kezdetén rendesen megdörrentek ugyanezek a hangok. És talán egy picit lassabban tolták el, mint a lemezen. Az ugyanakkor tetszett, hogy nem mismásoltak el semmit a lemezről, minden olyan hosszú volt, mint azt anno megírta Blackie. Nagy beindulás volt még az I Am One alatt, ami amúgy is biztos koncertnótának számít a bandánál.

A lemezen szép lassú számok is akadnak, ezek élőben is eléggé ütősre sikeredtek, köszönhetően elsősorban annak, hogy Blackie hangja a turné utolsó koncertjére sem fáradt el, valamint Doug és Mike végig erősen megtámogatták az énektémákban a főnököt. A lemezt – és a koncert ezen szakaszát – záró számnál még arra is figyeltek, hogy a filmben Jonathan pont akkor csapta a gitárját a tükröknek, amikor a dobok megdörrentek. Zenekar le, a kivetítőkön pedig – mint egy rendes filmnél – a stáblista futott végig, aztán teljes sötétségbe burkolózott a terem.

Pár perc várakozás után a ráadásban a hangszórókból egy W.A.S.P.-egyveleget toltak (rengeteg számból játszottak be részeket), miközben szépen lassan kezdett megelevenedni a színpad, és a L.O.V.E. Machine kezdő taktusaira már a lámpákat is felkapcsolták a színpadon, szinte teljes fényárban úszott a zenekar. Az előző közel egy órához képest mindenképpen. És a zenekar is elkezdett élni. Most már azt a csapatot láthattuk, akiket normál körülmények közt szoktunk a deszkákon. Blackie jellegzetes, ugrálós rohangálásába kezdett, hergelte a közönséget, dobálta a pengetőket, Duda elkezdett eszeveszett módon pörögni (gondolom, az egy koncertre előírt pörgést ezen négy szám alatt kellett letudnia). Doug is folyamatosan változtatta helyét a színpadon, a szólóknál pedig a színpad közepére kiállva szólózott, miközben a főnök széles vigyorok közepette pengetett.

Annyi fényt toltak hirtelen a színpadra, hogy volt olyan rész, amikor a kivetítők képéből szinte semmit sem lehetett látni. Pedig vagy az eredeti klipet tolták rajta – mint a Wild Child esetében – vagy csak valami számhoz passzoló videót. A tavaly megjelent ’Golgotha’ albumot a címadó idézte meg, ezen kívül régi, jól bevált számok voltak a ráadásban. Ekkorra már a közönség is kellően felpörgött, mégiscsak a zenekar kultikus első lemezeiről szedett nóták voltak. A záró I Wanna Be Somebody refrénjét nem is nagyon énekelte a zenekar, megoldottuk mi magunk.

Setlist: The Titanic Overture / The Invisible Boy / Arena of Pleasure / Chainsaw Charlie / The Gypsy Meets the Boy / Doctor Rockter / I Am One / The Idol / Hold on to My Heart / The Great Misconceptions of Me /// L.O.V.E. Machine / Wild Child / Golgotha / I Wanna Be Somebody

Előzetesen a turnéról kimaradó zenekar jobban érdekelt, mint a főzenekar, de azt kell mondjam, nagyon jó kis bulit kaptunk az öregektől. A dobok előtti trió – kis megszakításokkal – lassan 20 éve együtt zenél, ami meg is látszik a produkción, Blackie nagyon jó formában volt, a ’Crimson Idol’ lemez zseniálisan jó, a ráadás számok pedig a friss nótától eltekintve örök klasszikusok. Azt sajnálom csak, hogy ugyan most többet kaptunk, mint amit megszoktunk tőlük, de én egy olyan W.A.S.P.-koncertre vágyom, ahol igazi slágerparádét tolnak pár ritkasággal, de azt közel két órán keresztül. (Tudom, ez utópia.) A koncertteremtől pár tíz kilométerrel odébb épp a „Tökfejek” reunionja volt terítéken, de a közel 80 perccel később kezdődő bécsi koncertnek hamarabb vége lett, mint a másiknak. Abban is biztos vagyok, ha nem egy napon van a két koncert, akkor több magyar lett volna jelen a W.A.S.P. speciális „filmvetítésén”.

Szöveg: Savafan
Képek: DB-Photography
Köszönet a Barracuda Musicnak!