De jó, hogy szünetet tart a Nightwish!: Brother Firetribe, Shiraz Lane – Dürer Kert, 2017. 10. 28.

Az ősz talán legjobban várt koncertjére készültem, és bíztam benne, hogy a finnek nem okoznak csalódást. Bejöttek az elvárásaim, az év egyik legjobb klubbuliján voltam. De ne szaladjunk ennyire előre!

A Shiraz Lane-t egy másik helyszínen, a Lordi előzenekaraként már láttam, és szinte szóról szóra leírhatnám ugyanazokat a dolgokat, amiket akkor megfogalmaztam. A kisebb színpad és a klub-feeling talán még jót is tett a produkciónak, így sokkal intenzívebbnek hatott az a rengeteg mozgás és vehemencia, amivel a zenekar felturbózta műsorát. Bár az elején egy méretes technikai baki hátráltatta őket – a Wake Up című szám után a teljes cájg elnémult – és kellett egy kis idő, mire visszatért az élet a terembe és folytatódhatott a buli.

Hannes Kett énekes folyamatos pörgése itt még szembetűnőbb volt, a szűkös helynek köszönhetően jobban kellett figyelnie, hogy ne akadjon össze társaival. Mert a kisebb hely nem akadályozta meg a bandát abban, hogy ugyanakkora elánnal tolják, mintha egy aréna színpadán lennének. És ez nemcsak a zenélésre vonatkozott, hanem a mozgásra is. Igaz, ehhez a vokálokban gazdag zenéhez az is kell, hogy a refrénekben a hangszeresek is énekeljenek, így a sok kóborlásnak mindig sietős vége lett, hogy időben visszaérjenek a mikrofonhoz a refrén kezdetére.

Meglepő húzás volt a program összeállításánál, hogy a készülő albumról három számot is eljátszottak, ha emlékeim nem csalnak. A Harder to Breathe bejövős, elsősorban talán annak köszönhetően, hogy Hannes más tónusban énekel benne, mint az eddigi egyetlen lemezükön. Hosszú távon ugyanis fárasztó az a hangfekvés, amin énekel, a rendelkezésre álló idő viszont pont arra elegendő, hogy minden percét élvezzem, és éppen akkor lesz vége a koncertnek, amikor már kezd bántó lenni. Az ekkor még kisebb létszámú közönség jól vette a lapot, meg is kaptuk érte az elismerésünket, a koncert vége felé az énekes és az egyik gitáros egy pillanat alatt a közönség között termett és onnan nyomták le a szám hátralévő részét. Közben folyamatosan pacsiztak és fotózkodtak a közönséggel.

Amit nagyon tudnak még, hogy ennyire szemtelenül fiatalon is úgy adják elő a programjukat, mintha ezer éve ezt csinálnák, közvetlenek, megtöltik élettel a színpadot és lehengerlőek. Ezt itthon is megtanulhatná sok zenekar. A hallott részletekből arra következtetek, a második lemezt is érdemes lesz meghallgatni és utána megnézni az új dalokkal megtöltött turnét!

Wake Up / Carnival Days / Harder to Breathe / People Like Us / Begging for Mercy / Shot of Life / Shangri-La / Mental Slavery / Out There Somewhere

Hogy miért is ez lett a beszámoló címe – bár imádom a Nightwisht –, arra a következő bő másfél óra adott választ. Érthető, hogy a tagok számára a Nightwish mindenek felett áll, és akkor tudnak bármi mással foglalkozni, ha éppen nincs semmi dolga a zenekarnak, ami elég ritka jelenség, ezért is örültem az idei pihenőnek. Nyáron a cseheknél már volt szerencsém látni a Delaint Marco Hietalával, ami kuriózum, pedig több számban is szerepel a hollandok lemezein. És most itt van az est főzenekara, ahol Emppu Vuorinen gitározik, amikor tud egy kis időt szakítani az anyazenekara mellett. Mindent elmond az, hogy a 15 éves zenekar még szinte a környékünkön sem járt soha. Azokban a rövid szünetekben, amikor a Nightwish éppen nem turnézik vagy lemezt készít, akkor is csak egy pár állomásos északi turné vagy egy új lemez felvétele fér bele az idejükbe. Azt gondoltam, a zsúfolt program miatt sosem fogom látni ezt a bandát élőben, idén viszont alig pár hónap alatt kétszer is megnézhettem őket. Nyáron egy cseh fesztiválon volt szerencsém találkozni velük, de az a koncert a fasorban sem volt ehhez képest. Persze közrejátszott ebben a fesztiválon a kora délutáni időpont, a napfényes időjárás, illetve a színpad és közönség közötti távolság.

A Dürer nagytermében nem volt teltház, de nagyon remélem, a következő hazai Brother Firetribe-koncerten a Barba Negra is kicsi lesz! Képzeljen el a kedves olvasó egy, a zene szeretete miatt összeállt bandát, akikről lerítt koncert közben, hogy a buli minden percét élvezik és szórakozásból zenélnek, nem pedig bármiféle megfelelési kényszer miatt. Azt gondolom, a zenekart is meglepte a magyar közönség reakciója, nem számítottak ekkora rajongásra. Bevallom, kicsit én is meglepődtem, mert itt nemcsak a Nightwish-rajongók azon része volt jelen, akik odavannak Emppuért, hanem sokan kívülről fújták a nóták szövegeit. Persze a közönség egy része azért volt itt, hogy testközelből láthassa a gitárost, aki a hatalmas gépezetnek köszönhetően már csak ritkán tud ilyen kis klubkoncerteken részt venni. Ennyi koncert közben selfie-t készítő embert még nem láttam egyszerre, és a közös jellemzőjük az volt, hogy olyan kifacsart pózokban fotózkodtak, hogy a képen rajta lehessen Emppu is.

A gitároson látszott, hogy mindent alárendel a zenekarnak. Eddig is láttam pár koncerten, hogy folyamatosan poénkodik és tartja a kapcsolatot a közönséggel, de itt ezt szinte hatványozottan tette. Folyamatosan pózolt, pacsizott az első sorokkal, miközben persze megbízhatóan hozta a lemezekről ismert riffeket. Mivel a zene nincs telepakolva hosszú szólókkal, így nem kellett, hogy rá vetüljenek a reflektorok, szinte minden tag egyenrangú.

Aki szerintem egy picit több figyelmet – és reflektorfényt – érdemelt volna, az Pekka Ansio Heino énekes, aki egy nagyon szimpatikus és szerethető frontember. Egy régebbi koncertbeszámolómban írtam hasonlót a Gotthard új énekeséről, most megvan a másik, aki előtt le a kalappal! Az egész bulit CD-minőségben énekelte végig, közben folyamatosan mosolygott és nagyon közvetlen volt a közönséggel. Majdnem mindenkihez volt egy kedves szava, gesztusa vagy egyszerűen csak integetett, a számok közötti konferanszokban nem győzte megköszönni a feléjük áradó szeretetet.

A vokálozásért a basszeros Jason Flinck volt a felelős, aki kissé helyhez kötöttebb volt, mint Pekka és Emppu, így alig pár alkalommal hagyta csak el a színpad bal oldalát. A program nagyrészt az új ’Sunbound’ lemezre épült, mellette a korábbi anyagokról csak az igazán ütős tételek fértek bele a programba. Lemezen annyira nem fogtak meg az új lemez dalai, de az élő előadás sokkal rockosabb volt, Pekka is karcosabban énekelte a nótákat. Szerencsémre a nagy kedvenceim szinte egytől egyig terítékre kerültek, így az egész koncertet eksztázisban éltem meg. Persze voltak kiemelkedő csúcspontok a gigasláger Heart Full of Fire-en kívül is. A lemezen Anette Olzon énekli a duett másik részét, itt Pekka egyedül adta elő a dalt, samplerről sem ment Anett hangja, amitől még dögösebb lett az amúgy sem gyenge nóta.

Nem szaporítom a szót, ha azt mondom, hogy fergeteges hangulatú buli volt, akkor még semmit sem mondtam. Vannak olyan koncertek, amikor a közönség és a zenekar totálisan egymásra talál, és minden apró rezdülés felerősíti a másik produkcióját: ez a buli ilyen volt. Remélem, nem kell újabb 15 évet várni a következő találkozásra, mert ezt minél többször látnom kell!

Sunbound – Help Is on the Way / Indelible Heroes / One Single Breath / Heart of the Matter / For Better or for Worse / Shock / Runaways / Last Forever / Taste of a Champion / I’m on Fire / Big City Dream / Give Me Tonight / Heart Full of Fire /// I Am Rock

Eleve jót vártam, de ez a buli messze felülmúlta a várakozásaimat! A koncert után beszéltem pár ismerőssel, és mindenki azon a véleményen volt, hogy ez egy felejthetetlen este volt. Mivel közel az év vége, nálam a klubkoncertlista elején végzett ez az este.

Szöveg és kép: Savafan
További képek ITT
Köszönet a Concerto Musicnak!