Slapping, tapping és üveghangok: Stu Hamm Band, Molotov Funk – Robot, 2017. 11. 02.

írta Dzsó | 2017.11.08.

A hétfői Marcus Miller-koncert után csak három napot kellett várni egy újabb basszuslegendára, aki felsőligás virtuóz zenésztársakkal ejtette útba Budapestet tizenháromállomásos európai klubturnéja alkalmából, amelynek a jól hangzó ’Greatest Hits Tour 2017’ nevet adta. A zenésztársak: Craig Blundell (Frost, Pendragon, Steven Wilson) és Jack Gardiner, a 2014-es ’Guitar Idol’ döntőse.

Mr. Stuart Hamm nem bízott semmit a véletlenre, de a „gréjteszthicc” ezúttal mást jelentett, mint általában. Egy basszusgitárosról van szó, aki olyan nevekkel játszott együtt, mint Joe Satriani, Steve Vai és Michael Schenker, meg nem mellékesen a nevét adta tíz albumhoz, amiből öt kizárólag az ő neve alatt jött ki.

A klubba érkezve kicsit furcsa volt a majdnem üres nézőtér és ez nem sokat javult a felvezető Molotov Funk kezdésére sem, ekkor 16 nézőt számoltam meg hirtelen, ami hát, izé… nem túl sok. Viszont ez egyáltalán nem idegesítette az előzenekart, akik T. M. Stevens tribute bandaként olyan laza magabiztossággal játszották a bálványuk nótáit a görcsölés teljes mellőzésével, hogy egyszerűen lenyűgözött.

Persze nem gimielsős csávókról van szó: Takács József (Jozzy) gitáros-énekes megfordult már a Wendigóban, a Leander Risingban, Takács Roland Adrián (Wick) basszer az Alapi Power Trióban, a Káosz Központban, Huszár Endre dobos pedig a Rózsaszín Bombázókban, a Miniben, a 9:30 Collective-ben, szintén a Káosz Központban és pl. Lukács Petával az Endre-eNerd3 formációban, de még sorolhatnám. A hatszámos műsoruk T. M. Stevens két lemezéből (’Boom’, ’Shocka Zooloo’) merített, tökéletes felvezetés volt! Azt szégyenkezve megvallom, nem tudtam, hogy a Supernaturalnak része a Led Zeppelin Kashmir-betétje, de hogy majdnem kiborítottam a sörömet tőle, az biztos! Funk’n’roll’, tetszett…

Hair / P-Funk Wants To Get Funked Up / Go My Way / Supernatural / Thumb / I'm A Believer

A klub előnye nekünk nézőknek – viszont hátrány a művészeknek –, hogy nincs backstage, így sikerült megtapsolni a kockás rövidgatyás Stu Hammet és csapatát, ahogy felsétáltak a zsebkendőnyi nézőtéren át a zsebkendőnyi színpadra, majd belecsaptak a lecsóba. A lecsó a ’88-as Radio Free Albemuth „nótával” kezdődött – ami leginkább egy Satriani-egyvelegnek tűnt –, aztán folytatták a ’89-es Black Ice-szal, és ekkorra duplázódott a közönség, már kb. 30-nál tartottunk, a nézők között felbukkant a magazin korábbi stábjának néhány műértő tagja is.

A műsor első blokkja a saját lemezek dalaiból szemezgetett, és álljunk meg egy szóra annál, hogy dal. Egy basszer karrierjét felölelő zeneművekről van szó, ahol a basszusgitár a főszereplő, ami önálló instrumentumként kapott helyett a show-ban is, és teljes értékű dallamok keltek életre úgy, hogy Stu megvillantotta technikai tudásának legjavát. Hol kvázi ütőhangszerként slappelt, hol az inkább gitárosoknál használatos tapping technikát vetette be, hol akkordozott és ennyi basszus-üveghangot még életemben nem hallottam egy este. Az első blokkot a Led Zeppelin Going To Californiája zárta, amelynek felkonferálásakor Stu – érdemeit méltatva – megemlítette Csörsz Zoltánt (The Flower Kings, Karmakanic, The Tangent), akivel 2016-ben együtt turnézott. Ezt követte a The Standells 1965-ös dalának, a Boston himnuszává vált Dirty Watersnek a variációja, ami már nem is feldolgozás volt, hanem teljes újraértelmezés, majd két Steve Vai-opusz között Stu és Jack levonultak a színpadról, hogy egy dobszóló erejéig teret és főszerepet kapjon Craig Blundell virtouzitása… hát, nem véletlenül nyilatkoznak a zenésztársak és a zenei sajtó elismeréssel róla.

Joe Satriani csodálatos Always With Me, Always With You dala után egy saját szerzemény, a Flow My Tears következett, ami basszusszólóba úszott át, a „mulatós” résznél a klub szellőzőrendszere úgy berezonált, hogy azt hittem, leszakad.

Megint egy kis Satriani, aztán Jacket hagyták egyedül a színpadon, hogy megmutassa, miért is került 24 évesen a kezdőcsapatba. Megmutatta! Nyilvánvalóan látszanak a stílusában a nagy példaképek jegyei, de minden nagy zenésznek vannak példaképei, és kell is, hogy legyenek.

Vissza mindenki a színpadra és a vágtázó Obligatory Boogie zárta a főműsoridőt, ekkorra már ingyen beengedték a szomszédos Fogasból az érdeklődőket – ahonnan átjáró vezet a klubba –, akik olyan nagy hangulatot hoztak a kis közönségbe, hogy az első ráadást egy második is követte. Először az Eric Johnsonnal felvett Lone Star, majd egy olyan penge Lucy In The Sky With Diamonds feldolgozás, amire megint csak az újraértelmezés szó illik.

Méltatlanul kevesen voltunk, pedig igazi zenei kuriózumot kapott a maroknyi közönség, a zenekar pedig szerencsére nem fanyalgott azon, hogy milyen kevesen vagyunk, hanem 100 százalékot nyújtott azoknak, akik eljöttek.

Radio Free Albemuth / Black Ice / The Book Of Lies / Katahdin / Going To California / Dirty Water / The Attitude Song / Dobszóló / The Animal / Always With Me, Always With You / Flow My Tears / Basszusszóló / Memories / Gitárszóló  / The Obligatory Boogie // Lone Star /// Lucy In The Sky With Diamonds

Szöveg: Dzsó
Képek: CsiGabiGa
Köszönet a Cudi Purci Bookingnak!