Csajos este: Eluveitie, Amaranthe, The Charm The Fury – Barba Negra Music Club, 2017. 10. 26.

Három zenekar, három különböző stílusban éneklő frontcsaj, három különböző érzés a koncert után. A buli kezdetére kitehették a megtelt táblát, újra egy teltházas buli a Barbában, de azt nem tudnám megmondani, hogy ez az énekes csajok iránti férfias rajongásnak volt-e köszönhető vagy a zenekaroknak.

A kezdő holland zenekart még nem láttam, maga a zene és az ének nem is győzött meg annyira, hogy ezek után is keressem a koncertjeiket. A The Charm The Fury kiabálós metalcore zenéje annyira nem az én világom, bár az utóbbi időben több, eddig nem annyira kedvelt zenekart kezdtem megszeretni. Egyet viszont el kell ismernem, a csapat mindent megtett, hogy a közönség minden percet élvezzen, nagy elánnal tolták a rájuk szabott időben.

Caroline Westendorp intenzitásban bőven hozta azon énekesek szintjét, akik ebben a stílusban számottevőek. A színpad közepére elhelyezett dobogót alaposan kihasználta, folyamatosan azon állt vagy guggolt, az első sorok nagy örömére.

A kezdő Weaponized bizonyos részei engem a Slipknot muzsikájára emlékeztettek, azt éreztem, hogy pár részlet mintha valamelyik számukból lett volna egy az egyben kiollózva, amivel amúgy nincs bajom, hiszen kedvelem őket. A hangszeres szekció is alaposan odatette magát, hatalmas energiával játszottak, szinte egy pillanatra sem álltak meg. A harmadiknak eljátszott Colorblindban a tiszta énekes rész jobban tetszett, mint az egész koncert, de elnézve a közönség reakcióit, ezzel az érzéssel a kisebbséget képviseltem.

A Songs of Obscenity végén ismerős rész ütötte meg a fülemet  – pedig nem ismerem a zenekar munkásságát –, majd leesett, hogy a Metallica Seek and Destroy egyes részeit játszották, ezzel is emelve a buli hangulatát. A koncert egészét tekintve intenzív, pörgős bulit nyomtak, az pedig hogy ez a muzsika nem az én világom, legyen az én bajom.

Setlist: Weaponized / Down on the Ropes / Colorblind / The Future Need Us Not / Songs of Obscenity / Carte Blanche

Hetedik alkalommal járt nálunk a svéd Amaranthe, mindegyik hazai bulijukon ott voltam, illetve többször láttam őket külföldön is. Azt hiszem, nincs még egy olyan banda, akiket fiatalságuk ellenére (még tíz éves sincs a zenekar) ennyiszer láttam volna. Minden egyes anyagukat rendesen megtámogatják egy méretes turnéval, illetve érdemes őket a nagyobb bandáknak is magukkal vinni, mert nagyon jó hangulatú bulikat csinálnak. Persze az más kérdés, hogy ez egy kétélű fegyver, mert – ahogy ezen az estén is megtörtént – az Amaranthe koncertje után azért szállingóztak el emberek, kihagyva a svájci alakulatot.

Az évek alatt szinte majd mindegyik felállást volt szerencsém látni, és ugyan a tiszta énekért felelős Jake E-t nagyon kedveltem, a Dynaztyből beválogatott Nils Molin nagyon jó választás volt. Persze még fel kell vennie a zenekar ritmusát, és idő kell, míg megtalálja a színpadon a rendes helyét, de ezt a bulit látva ez gyorsan fog menni. (Itt jegyezném meg, hogy közben anyabandáját sem hanyagolja el, a turné némely állomásán más énekelt helyette, mivel a Dynaztyvel volt koncertje. Hogy ez meddig tartható, az legyen a zenekarok problémája, mi ezt az újabb formációt kaptuk meg, teljes műsoridőben.) Mivel co-headliner koncertről volt szó, nem játszottak kevesebbet, mint az utánuk következő Eluveitie. A saját bulijaikat azért kedvelem jobban, mint a fesztivál fellépéseiket, mert ezeken általában kevesebb a technikai baki. Voltam olyan fesztiválon, ahol az első három szám alatt szinte alig volt meg a teljes létszám a színpadon.

Alaposan belevágtak az új lemez tételeivel, ugyanis rögtön három számot is onnan vettek elő, amivel megadták a buli alaphangulatát. Úgy érzem, az új lemez még épp azon a határon mozog, ahol metalnak és nem popnak lehet nevezni, élőben persze azért karcosabbak a tételek, így jobban is tetszettek.

A tiszta feketébe öltözött zenekarral tökéletes kontrasztot hozott Elize fehér bőr szerelésében, a térd fölé érő fűzős bőrcsizma, a miniszoknya és bőrdzseki kombó veszélyes párosítás. Vonzza a férfitekinteteket, csak azon csodálkozom, hogy ebben a magas sarkúban hogy tudta bemutatni a néha akrobatikus elemeket mindenféle billenés nélkül. Amúgy a zenekari produkció elég egyszerű is lehetett volna, a két hangszeres alapvetően a színpad két szélén tartózkodott, míg középen a három énekes folyamatosan headbangelve énekelt, de csak pár percig, mert néhány taktus után egy felbolydult méhkasra hasonlított  a színpad, mivel mindenki mindenfelé kolbászolt. Többször párba állva, akár egymást hergelve vagy egymásnak mutogatva, de az énekesek sokszor a két hangszerest találták meg egy kis páros performanszra.

A programot nagyjából úgy állították össze, hogy a három énekesnek azért legyen egy kis ideje a pihenésre, mert nem mindegyik számban szerepelnek ugyanolyan intenzitással. És a dobszóló alatt volt ideje Elize-nek is feketébe öltözni, aminek majdnem vészes következménye lett. Valami történt a ruha pántjával, mert közel másfél számon keresztül próbálta helyrehozni a hibát, mielőtt olyan történik, aminek nem igazán örülne a nagy headbangelés és ugrálás alatt.

Olof Mörck gitáros közben folyamatosan cserélgette hangszerét és igazán csak akkor jött előre a reflektorfénybe, amikor szólózott, viszont azokat nagyon jól hozta és mindig volt ideje a közönség felé is elejteni egy-egy mosolyt, egy mutogatást vagy valami kedves gesztust. Látszott a teljes zenekaron, hogy minden percét élvezik a koncertnek, a folyamatos mosolyt nem lehetett levakarni az arcukról egy pillanatra sem, a közönség reakciói pedig értelemszerűen csak pozitívak voltak. De nem is lehet nem szeretni ezt a zenekart, ugyanakkor azt elfogadom, ha valakinek nem tetszik ez a fajta popmetal muzsika, viszont egy végtelenül kedves bagázsról van szó. Amilyen szeretetet kapnak a közönségtől, azt teljes egészében megpróbálják visszaadni a buli alatt, és ez a fajta kölcsönös „örömszerzés” egy igazi party hangulatot eredményez.

A színpadkép és a fények nagyon szépen megtámogatták a számok hangulatát, a hangzásról pedig nehezen tudnék nyilatkozni. Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a zenekar megengedte, hogy mi fotósok az egész koncert alatt az árokban maradjunk, így ezt kihasználva onnan dolgoztam végig a koncertet. Természetesen az új album előtérbe került, de annak örülök, hogy nem nyomta el a többi lemez számait, a tömény kezdés után amolyan színezés gyanánt kerültek bele itt-ott új dalok a programba. A ráadás előttre tartogatták az egyik nagy durranást: a Hunger olyan adrenalinbomba, ami kellően felpörgeti a közönséget ahhoz, hogy az a ráadásra visszatérő zenekarig kitartson, így nem érzi úgy a rajongó, hogy megtörik a buli lendülete.

Mondhatjuk, hogy a ráadás is úgy kezdődött, ahogy a koncert, ugyanis az új lemezről két dalt is eljátszottak gyors egymásutánban, bár nekem nem kedvencem a klipes That Song, de addig a hörgésért felelős Henrik legalább pihenhetett egy picit, aki amúgy az egész buli alatt folyamatosan headbangelt. Az utolsó két szám alatt szinte az egész terem egy emberként ugrált, a végén pedig hatalmas vastapssal jutalmazta a közönség a produkciót. Azt gondolom, azon már bőven túl van a zenekar, hogy a rajongók azért jöjjenek el, hogy lássanak egy kedves, aranyos csajt a zenekar élén szívecskéket dobálni.

Persze Elize most is üdítő látvány, és az elmúlt évek alatt igazán dögös nő lett, aki ki is tudja hangsúlyozni és használni a nőiességét a színpadon, de a teljes produkció is nagyon egyben van. A számok – még ha erősen popos hangzást is kaptak – ultra dallamosak és élőben sokkal keményebbek, mint lemezen. Emellett van egy sokemberes zenekar, akik a rengeteg mozgásnak, póznak, gesztusnak, interakciónak köszönhetően igen látványos show-t produkálnak estéről estére, nem hagyják az ember figyelmét lankadni. Továbbra is maradok hű Amaranthe-fan!

Setlist: Maximize / On the Rocks / Fury / Dynamite / 1000000 Lightyears / Electroheart / Invincible / Amaranthine / Digital World / True / Endlessly / Call Out My Name / Hunger /// That Song / Boomerang / Drop Dead Cynical / The Nexus

Már az elején le szeretném szögezni, hogy nem a svájci csapat miatt mentem a bulira. Az Eluveitie-t már többször is láttam, de valahogy sosem sikerült megkedvelnem a zenekart. Elismerem, vannak a zenéjükben iszonyat jó részek, de az összkép mindig vegyes, így elsősorban csomagban szoktam kapni a svájciakat. Most arra voltam kíváncsi, hogy mennyire lesz összhang a frissen verbuvált zenekar tagjai közt.

Chrigel Glanzmann énekes-zenekarvezető szinte a teljes csapatot lecserélte maga körül, ami igen veszélyes húzás egy ennyire összetett csapatban, mert itt azért nem egy három- vagy négyemberes felállásról beszélünk. Ahogy feljött a zenekar a színpadra, egyből megtöltötték azt, annyian voltak, ennek köszönhetően mindig volt hova nézni, bár az is igaz, korántsem szántják fel a színpadot, mint az előttük játszó svédek. A zene is teljesen más, és furcsa is lenne, ha a szép kelta muzsika közben fel-alá rohangálnának a zenészek. A négy hangszeres pasi szinte el sem hagyta a pódium rá kiosztott oldalát, a dobszerkó melletti dobogókon gyakori vendégek voltak, de mindenki csak a saját oldalán. Pláne a három hölgy, akiknek közben hegedülni, tekerőlantozni és hárfázni is kellett. Lássuk be, ez kivitelezhetetlen feladat lett volna. Hangulatban nekem az új lemezes tételek, illetve a Fabienne által előadott számok tetszettek jobban, a Lvgvs kifejezetten az egyik csúcspontja volt a koncertnek – számomra persze.

A frissen igazolt Fabienne Erni amolyan második frontemberként működött, sok számban énekelt (miközben letette hárfáját), nagyon kellemes hangja van. A személyisége is magával ragadó, nagyon kedves hölgy benyomását keltette, és nagy mértékben levette a terhet a főnökről, aki így nyugodtan tudott a hangszereire fókuszálni és minden gond nélkül a háttérbe húzódni. Érthetően a program gerincét a közösen összerakott új lemez dalai tették ki, de bőven szemezgettek a régebbi albumokról is. Nálam a bulit az Artio komolyabb és monumentálisabb tétele akasztotta meg. Elhiszem, hogy egy szép szám, de a pörgős tételek között igazi kakukktojás volt. Persze nem lehet egy ilyen folk bulit végigrohanni, így valahol érthető volt a felbukkanása.

Az új lemezről előadott négy számot egymás után adták elő, az ezt a blokkot lezáró Epona is kellemes emlékeket ébresztett bennem, nagyon jó volt. Összességében az akusztikus blokkban több olyan tétel is volt, ami teljes egészében megmaradt bennem. A keményebb számokban is találtam jó részeket, de csak a koncertet záró Inis Mona az, ami elejétől a végéig az én zeném.

Sok koncert kell még, mire teljesen összerázódik a banda, most egyelőre azt éreztem, hogy kilenc ember áll a színpadon, nem pedig egy kilencfős zenekar. Persze a közönséget ez cseppet sem érdekelte, végig lelkesek voltak és hatalmas ovációval jutalmazták a bandát. A két főzenekarnak – a stílusokból adódóan – más a közönsége, de ha már azt elérték, mint nálam, hogy az új lemeznek adok egy esélyt, akkor már megérte keverni ezt a két bandát.

Setlist: Your Gaulish War / King / Nil / Omnos / Lvgvs / Catvrix / Artio / Epona / Thousandfold / The Call of the Mountains / A Rose for Epona / Kingdom Come Undone / Tegernako / Havoc / Helvetios / Inis Mona

Három teljesen eltérő zenei stílus mutatta meg magát ezen az estén. Szó ami szó, amikor hallottam a turnéról, kíváncsi voltam, hogy három ennyire különböző stílus miként fog működni egy este folyamán, illetve kik fognak eljönni a bulira. Utólag jó választás volt ez a három banda, mert mindegyiknek van rajongói bázisa, akikhez csapódtak azok, akik fogékonyak mindenre. Így érthető a teltház, ráadásul én – mint dallamkedvelő ember – is találtam a két másik zenekarnál olyasmit, ami megfogott, de gondolom más is így volt vele.

Szöveg: Savafan
Képek: TT, Savafan
További képek ITT.
Köszönet a Hammer Concertsnek!