Extázis 20:49-től 22:43-ig: Alter Bridge, As Lions – Papp László Budapest Sportaréna, 2017. 10. 22.

A háromnapos ünnep kiürítette Budapestet, igazán kivételes élmény volt 15 perc alatt a „vesztszájdról” a BS-be érni, meg hasznos is, mert így nem maradtam le az As Lions felvezető műsoráról, a küzdőtérre belépve pont kezdtek.

A popmetál csapatról tudni illik, hogy 2015-ben alapította Londonban a Rise To Remainből kivált 3 tag, köztük Austin Dickinsonnal, aki nemcsak névrokona az Iron Maiden énekesének, hanem a legnagyobb gyermeke a háromból.

Ez a rokoni szál önmagában nem érdem, de Bruce zeneipari kapcsolatai nyilvánvalóan olyan lehetőséghez juttatták a bandát, ami egyalbumos kezdőknek nem nagyon szokott összejönni. Az album január 20-án jelent meg ’Selfish Age’ címmel, tartalmazva a tavaly októberi ’Aftermath’ EP teljes anyagát is, a műsor természetesen ezen alapult, két szám kivételével elhangzott az egész.

Nagyon szimpatikus volt a banda lelkesedése, a mindenáron bizonyítani akarás a világsztár Alter Bridge előtt, ez érezhetően átragadt a közönségre, működött a kémia, igazi klubhangulat uralta a nézőtér első 10-20 méterét. Az énekes, Austin énekhangja viszont határozottan megilletődöttnek tűnt, mintha még nem nőtt volna fel a feladathoz, ennyi színpadi rutinnal a háta mögött én sokkal markánsabb orgánumot vártam volna. Lehet, hogy gondok voltak a kontrollhanggal (a hangzásra egyébként is leginkább a kaotikus jelző illett volna), így az énekhang végig a produkció gyenge pontja maradt, és ezt nem tudta ellensúlyozni a higanyszerű színpadi aktivitás, a jópofa süketelés, a kiváló kapcsolat a közönséggel, a World On Fire lírai része alatti, pazar látványt nyújtó mobiltelefon-fényorgia és a jól teljesítő zenésztársak sem.

Nem nagyon vállalja senki annak a bevallását, hogy az előzenekarok hangzását gyakran szándékosan rontják el, ezzel biztosítva a kontrasztot a headliner javára. Értem én a dolog logikáját, de akkor is alávalónak tartom, az As Lions is többet érdemelt volna, a hangmérnök meg egy seggberúgást. A csapat viszont egyáltalán nem tűnt elégedetlennek („Budapest you are fucking beautiful”), a záró The Great Escape után Austin azzal köszönt el, hogy „stay loud, stay proud”. Rendben fiúk, meglesz, ti meg lépjetek tovább picit a zenei közhelyeknél…

The Suffering / White Flags / Bury My Dead / Deathless / Aftermath / The Fall / One By One / World On Fire / The Great Escape

A lemez-multimilliomos Creed 2004-ben megszakította az együttműködést az addigra teljesen megbízhatatlanná és labilissá vált Scott Tapp énekessel, a megmaradt 3 tag (Mark Tremonti gitáros, Brian Marshall basszer, Scott Phillips dobos) levadászta a fantasztikus hangú Myles Kennedy énekest és zeneileg is továbblépve megalakították az Alter Bridge zenekart. A névválasztás egy allegória, ez volt annak a detroiti hídnak a neve, amin nem engedték átkelni szülei a gyermek Tremontit, mivel az egy szegényebb negyedbe vezetett. 2004-ben érthető volt a Creed-szupersztárság utáni bizonytalanság, de az idő őket igazolta: 13 év, 5 album, milliós lemezeladások, sikeres turnék világszerte: na, ők érkeztek 2014 után már másodszor Magyarországra!

Mivel Budapesten kevés az ilyen eseményekhez megfelelő párezres csarnok, több szektort lezárva, kb. egyharmadnyi aréna állt a közönség rendelkezésére, a színpad pedig a szokástól eltérően, az aréna-ellipszis kistengelye felé elforgatva került megépítésre. Hát mit mondjak, így is kb. félház lehetett, tolakodás nélkül megtaláltam az ideális helyemet.

A 20:49-kor színpadra lépő Alter Bridge olyan kontrasztot jelentett As Lionékhoz képest, mintha egy megye négyes meccs után a BL-döntőn találtam volna magam, de pont ezt a „nagyot szólást” vártam, ezért húztam el otthonról a vasárnap esti szentheverdéből! Kezdés az utolsó albumról a Writing On The Wall-lal… hát, Kennedy hangjában nem volt se rutintalanság, se lámpaláz, csak erő és tisztaság, szélesen vigyorgott a lelkem, meg a fejem is, és ez végig így is maradt. Semmi szántás a színpadon, szöveg alig (ebben benne volt az este során 2 db szépen kiejtett köszönöm is), néha csere a mikrofonoknál, összeállás reneszánsz háromszöggé a fotósok kedvéért, a zene volt a főszereplő, nem az allűrök. Mikor már harmadik számként bevetették a csodafegyver Addicted To Paint, felkaptam a fejem, hogy te jóisten, mi jöhet még ezután, nem lövik el túl korán az összes puskaport? És nem, végig érdekes tudott maradni a show, de még érdekesebb lett volna, ha a hangzás is végig izgalmas tudott volna maradni, nemcsak átmeneti időszakokra. Alapvetően elég garázsosan szólt az egész, a tompa dobsoundba például nem sikerült életet lehelni a koncert végére sem, a cinek alig hallatszottak, a China is csak ciripelt, pedig annak erősítés nélkül is van hangja rendesen.

A zene és a hangulat viszont nagyon rendben volt, a küzdőtér közönsége – a refrének énekléséből ítélve – tökéletesen felkészülten érkezett és nem az utcáról tévedt be, csak mert éppen nem történt semmi más Budapesten a nemzeti ünnep előestéjén (mondjuk a kezelési költséggel majdnem 14000-nél kezdődő jegyárak ezt eleve kizárták).

Többé-kevésbé egyenletesen merített a műsor az öt albumból, kb. félidőben Mark Tremonti énekével kezdődött a Waters Rising a ’Fortress’-ről, én idáig lemaradtam a fickó hangjáról és határozottan kedvet kaptam, hogy rendesen meghallgassam mind a három szólóalbumát. (Ebben szerepe lehetett annak is, hogy ennél a nótánál a hangmérnök magához tért a szunyókálásból.) Az ezt követő rövid akusztikus blokkban először Myles kapta nyakába a színpadot és a nagyon szépen megszólaló akusztikus Taylort, hogy előadja himnusszá vált és tizenkettedik leggyakrabban játszott dalukat, a Watch Over You-t, majd személyes érintettsége miatt Mark csatlakozott az In Loving Memorynál (édesanyja emlékére írta a dalt még az első albumra), ezek az este emelkedett pillanatai voltak.

Ezután ütött igazán nagyot a Blackbird, majd a dobintróval induló, pankrátor-himnusszá vált Metalingus, aminél Myles ledobta a gitárját és a dal közepén egy hang kimondása nélkül, csak a gesztusaival simán leguggoltatta a küzdőtér közönségét, hogy aztán a csúcsponthoz érve mindenki egyszerre ugorjon fel. Oké, nem ez volt az első eset, többé-kevésbé begyakorolt móka volt a részéről, de akkor is jól sült el. Innen már nem volt a show-ban dramaturgiai fordulat: gitár vissza, Isolation-Find The Real-Open Your Eyes, levegőt sem hagytak venni a közönségnek. Kis énekeltetés, az As Lions újbóli éltetése (ezt nem értettem, csak udvariaskodásnak tudom felfogni), majd elvonulás, hogy egy komoly háromszámos ráadással térjenek vissza. Ebből a Show Me A Leader és a Rise Today közti, orientális hangulatú intróval induló gitárpárbaj kicsit megtörte a lendületet, én nem is éreztem odaillőnek, de zenei oldalról nem lehetett abba se belekötni.

Ahogy a koncertbe se, elégedetten vonulhatott el a zenekar 22:43-kor Mark gitárjának nyígatására, én pedig vigyorogva ültem az autóba, hogy újabb élményszámba menő 15 perc alatt hazaérjek a „vesztszájdra” és felpörgetve hajnalig ne tudjak elaludni. „Ez jó mulatság, férfi munka volt!”

The Writing On The Wall / Come To Life / Addicted To Pain / Ghost Of Days Gone By / Cry Of Achilles / My Champion / Ties That Bind / Crows On A Wire / Waters Rising / Watch Over You / In Loving Memory / Blackbird / Metalingus / Isolation / Find The Real / Open Your Eyes // Show Me A Leader / Gitárpárbaj / Rise Today

Szöveg: Dzsó
Képek: Török Tamás
Köszönet a Live Nationnek!
További fotók ITT