Simon mondja „Levegőt!”: Simon McBride – Muzikum Klub, 2017. 10. 05.

A Muzikum Klub emeleti parkettás terméről az volt az első gondolatom, hogy ez egy tánciskola lehetett valamikor. Mostanában viszont rock- és blues koncerteknek ad otthont a Múzeumkert tőszomszédságában működő rendezvényközpont. A legutóbb éppen itt lett rosszul Tátrai Tibusz koncert közben, és azt mondom, mindennek megvan a maga oka.

A fél kilences kezdés azért is üdvözlendő, mert a belvárosban kitolták a fizető parkolás idejét este nyolcig. Egyébként sem könnyű a környéken parkolóhelyet találni, a magamfajta „autóhozragadt” (= földhözragadt autós) embernek legalább az ad némi gyógyírt a kilométeres gyaloglásra, hogyha ingyen le tudja tenni kocsiját egy mellékutcában. A vendégek persze lassan szállingóztak, és a koncertprogram alatti „kötelező” szünet elmaradása miatt a büfé is igényelte a plusz forgalmat, így végül majdnem kilenckor vette fel „fegyverét” az északír gitármester és fiatal csapata.

Nem vagyok egy kifejezett blues-rajongó, de ha rockos beállítottságú gitárosok (Gary Moore, Ben Granfelt, Tátrai Tibor) nyúlnak a blueshoz, az valahogy mindig izgalmasabbnak tűnik számomra. Az iszonyú hangerővel berobbanó Don't Dare című nyitó dal alatt mégis végig azon filóztam, hogy mit keresek én itt és mikor lesz vajon vége ennek a hosszúnak ígérkező estének. Mint a szamár a Shrekben: „Ott vagyunk már?”

A gyenge kezdés után viszont a poénban szereplő erős visszaesés elmaradt. Paul Rodgers dallamait a gyengéim között tartom számon, amivel bármikor levehetnek a lábamról. Így a másodiknak bedobott Free-klasszikus, a The Stealer alatt azt vettem észre, hogy testrészeim önálló életre kelnek: ütemesen mozog a lábam, a kezem üti a ritmust a combomon, a fejem pedig bólogatni kezd (és nem az álmosságtól). Bár az éneken véleményem szerint túl sok volt a visszhang, ettől függetlenül jó volt a hangzás a teremben. A Rory Gallagher és Gary Moore zenei örökségének folytatójaként számontartott gitáros – bár korábban göndör fürtjeit Green Dayesre nyírta és zselézte – igen míves szólókkal hozta tudomásunkra, hogy a zene mit sem változott 50 éve, csak a frizura lett modernebb. De ahogy a gitárosok között újraértelmezett mondás tartja: A kéz a fontos, nem a haj.

A You Got A Problem című saját dala a blues klasszikus hagyományai szerint épült fel, de rockgitároshoz méltóan azért volt benne némi csavar. (Hogy is mondta Ben Granfelt? Unalmas az a három akkord.) Pár pillanatra azt hittem, átmegy Jég dupla whiskyvelbe. A szóló viszont ízig-vérig Gary Moore-t idéző volt. A Heartbreaker intrójába is belecsempésztek némi Led Zeppelinre utaló riffelést, bár ez is saját daluk, nem feldolgozás. Ennek szólója közben kezdtem el merengeni azon, hogy lehetne magasabb a Muzikum színpada, pont a kezét nem látom a gitárosnak, pedig egy ilyen koncerten legalább annyira a műélvezet része, hogy lássam, amit csinál, mint hallani azt.

Marty McClosky dobos bemutatása volt a koncert következő állomása, aminek azért volt jelentősége, mert a Fat Pockets közepén kaptunk egy igen hatásos dobszólót. Vagy dobszóló-szerűséget. A gitár és a basszusgitár mindenesetre rendszeresen „belepiszkált” Marty produkciójába. Én úgy könyveltem el magamban: bemutatták, hogy ne legyen unalmas egy dobszóló. Mindenki szeretné megvillantani az egyéni tehetségét egy koncerten, akkor is, ha nem főszereplő, csak „kiszolgáló személyzet”, de ennek nem szabad megtörnie a műsor ívét. Nekik ez maradéktalanul sikerült.

Igen hatásos pszichedelikus intróval vette kezdetét a „Hendrix-blokk”. A Little Wing képviselte egyedül a lassú bluesokat ezen a koncerten, de volt, akinek ez is túl soknak tűnt. Az előttem álló két HP (és itt most nem az ismert nyomtató márkára célzok) vad Facebookozásba kezdett telefonján a dal alatt, míg mi többiek (összesen talán százan lehettünk) áhítattal csüngtünk az interpretáció minden egyes hangján. A dal végén megállás nélkül csaptak át a Spanish Castle Magicbe, mely a ritkábban feldolgozott Hendrix-klasszikusok közé tartozik. Én magam Yngwie Malmsteen változatára emlékszem utolsóként. Ezért is örültem neki annál jobban.

Dave Marks basszer bemutatása már előre jelezte, hogy ezúttal ismét egy szólóra számíthatunk. Kedvenc feleségem is beindult, neki a pasi is bejött, nemcsak a játéka. Pedig mondtam neki, emlékezhetne, hogy járt, mikor legutóbb megsimizett egy ilyen zselézett fejet. Az illető ijedten kapta el a kobakját, hogy tönkremegy a „belőtt” frizurája. A Change című dalt hallgatva az jutott eszembe: Van, ami működik élőben, van, ami nem. Ez most nekem nem működött. De mikor már leírtam volna teljesen, jött az említett basszusgitár szóló, mely egy idő után átment gitárpárbajba, míg végül „kiegyeztek döntetlenben” és a Smoke On The Water akkordjaival zárták a produkciót. De nem a koncertet, mert azt lendületesen folytatták, a Pushing It Out felpörgetett ritmusai után ősbemutatónak lehettünk részesei, a jövő márciusra tervezett új lemezről Simon itt játszotta először a Sugar Love című dalt. Bíztató volt a kóstoló a készülő anyagból. Kicsit Nickelback ízű, de ahogy az élelmiszereken szokott lenni, ez „a fogyaszthatóságot nem befolyásolja”.

A So Much Love To Give intrója erősen Gary Moore hatású volt, de ezért senki sem panaszkodott. A dobos, McClosky viszont megint megvillant a háttérben, kávészünet helyett kávaszólót tartott. A Dead Man Walking után viszont jött a dal, aminek az volt a címe, hogy One More Try, de én inkább One Moore Try-nak neveztem volna! Kicsit Black Rose-os, de nagyon Gary Moore-os. Persze ugyanabból az emlőből táplálkoztak, az ír népzenei hatások gitáron megszólaltatva mindig telitalálatnak bizonyulnak. A műsor zárásaként nem maradhatott el a szokásos közönségénekeltetés. Simon udvariasan háttérvokálozást kért tőlünk, ám átverés volt az egész, mert bizony szólóprodukciót várt. Rögtönzött kórusunk nem maradt szégyenben a „Don't be! Don't be a fool!” skandálásával. (A zenekar szerint ha nem is a legnagyobb, de a leglelkesebb közönség voltunk eddig a turnéjukon.) A nóta végén már-már jazzes futamokat produkáltak, Steve Morse-nál szoktam ilyeneket hallani.

A ráadásban meglepetésre még rockosabbra vették a figurát. Már a kezdő lábdobnál azt mondtam: ez színtiszta Iron Man! És mit ad a gitárosok istene? Hát nem a Black Sabbath-klasszikust kezdték el játszani! Persze egypercnyi közönséghergelés után leálltak, és egy másik (bár kevésbé népszerű) klasszikussal fejezték be az estét, Hendrix Power Of Soulja zárta a műsort, melynek végén már szinte Pink Floyd-szerű pszichedéliába mentek át.

Remek egy és háromnegyed órás műsort hallottunk. Kiderült, hogy az északír gitárost nem véletlenül választotta be szólócsapatába Don Airey, és nem véletlenül kérték fel Micky Moody pótlására a Snakecharmerbe. És nem véletlenül hivatkoznak rá Rory Gallagher és Gary Moore zenei örökségének letéteményeseként. A műélvezetet csak az árnyékolta be kissé, hogy a csendrendelet miatt a belvárosban zárva tartott ablakok mellett lebonyolított koncert alatt a közönség is, de még inkább a zenészek szenvedtek a megrekedt levegőtől, az iszonyú hőségtől. Nem csoda, hogy Tátrai Tibusz rosszul lett a színpadon, ezek a fiatal zenészek is megszenvedték az itteni állapotokat, Simon többször is elmondta, hogy mennyire melege van, és a dobos elé állított ventillátornál hűtötte magát két dal között. Bár a teremben (állítólag) van légkondi, a jelek szerint a teljesítménye korántsem kielégítő. El se merem képzelni, mi van itt teltház esetén!

Don't Dare / The Stealer / You Got A Problem / Heartbreaker / Fat Pockets / Little Wing / Spanish Castle Magic / Change / Pushing It Out / Sugar Love / So Much Love To Give / Dead Man Walking / One More Try / Don't Be A Fool /// Power Of Soul

Szöveg: CsiGabiGa
Képek: Császár Márta
Videók: Simon McBride és Jónás Tamás
Köszönet a LOTS Musicnak a lehetőségért!