fbpx

Magyar profizmus két egyenrangú világsztárral: Djabe & Steve Hackett & Gulli Briem – Győr, Richter terem, 2017. 10. 03.

írta Bigfoot | 2017.10.08.

Amikor az átlag magyar zenefogyasztó igényére gondolok, aki megelégszik a kereskedelmi rádióban hallott húsz, többségében rettenetes dal napi többszöri ismétlésével, a rosszullét kerülget. Persze, nemcsak ők tehetnek róla, hanem azok is, akik csonthülyének nézik hallgatóikat, és az agymosás részeként addig játsszák a kiadott termékeket, amíg a jobb érzésű polgártársainkat elfogja a hányinger.

Mindez csak azért jutott eszembe, mert hazánk egyik legkiválóbb jazz-rock/progresszív rock bandája, a Djabe adott koncertet Győrben két világhírű művész kíséretében. Megérkezésünkkor Égerházi Attilával összefutottunk az előtérben, és párperces eszmecserét folytattunk az aktuális történésekről, így a tagcserékről és az új albumokról, melyek közül az egyiken Steve Hackett és Gulli Briem is játszik.

Az elmúlt egy évben mélyreható változások történtek a zenekar berkeiben, ugyanis Égerházi Attila gitáros-zenekarvezető mellett csak Barabás Tamás basszusgitáros maradt meg. Másfél évtized után távozott Banai Szilárd dobos, Kovács Ferenc trombitás-kürtös-hegedűs és Kovács Zoltán billentyűs, helyükre Kaszás Péter, Koós-Hutás Áron és Nagy János érkeztek a posztokra. Áron nem számít annyira új tagnak, hiszen korábban vendégként már játszott a csapatban. Kaszás Péterről pedig el kell mondani, hogy immáron hét éve Al DiMeola csapatában sanyargatja a bőröket.

Két felvonásban élvezhettük Égerházi Attila csapatának rendkívül magas színvonalú muzsikáját. Az első részben hasonló műsort játszottak, mint ami hallható az év első felében megjelent ’New Dimensions Update Live’-on. Ez egy kis összefoglalója volt a csapat pályafutásának. A Djabe zenéje nekem egy kicsit fátyolos, melankolikus jazz rock, amibe helyenként berobbannak a hangos, dinamikus hangszeres részek. Most mondhatnám, a Pink Floyd is hasonló élmény, de a Djabe inkább jazz rock, a Floyd pedig progresszív rock. Ugyanakkor az is igaz, a Djabe zenéje nem kevés ilyen elemet is tartalmaz.

A blokk egyik kiemelkedő része volt Barabás Tamás basszusszólója, melyhez technikai segítséget használt. Miután az alapot eljátszotta, a sequencer vitte azt tovább, és erre nyomta rá káprázatos szólóját. Tamás egyébként most is formában volt, és nem csak a hangszerén. Jókat poénkodott a közönséggel, vidám hangulatban pengette végig a három órát.

Egészen az első felvonás végéig öten játszottak, ám a legvégső tételre, a húzós, rockos tempójú Los Endosra megjelent Steve Hackett és Gulli Briem a színpadon. Kaszás Péter átadta helyét izlandi kollégájának, ő maga pedig egy ütőhangszeres szerkó mögé ült, aztán a végén cseréltek. A Djabe egyébként ugyanezt az igényességet képviseli a merchandise pultnál is. Nem egy kiadványt LP formában is megvásárolhat a közönség, akár a mesterszalagokat is megvásárolhatják a fanatikus rajongók. LP gyűjtők révén csapatunk is bevásárolt a lemezekből.

A második részben már mind a heten végig ott voltak a színpadon, értelemszerűen még egy lapáttal ráraktak az eddig is nagyszerű hangulatra. Ezúttal a Szardínia szigetén három nap alatt felvett album, a ’Life Is A Journey – The Sardinia Tapes’ album szerzeményeit játszották elsősorban. Hogy fokozzák a mediterrán hangulatot, a háttérben a helyszínen készült képeket vetítettek. Forrt a színpad, óriási nagy virgázások zajlottak, Gulli Briem és Kaszás Péter közös ütősjátéka elképesztő együttgondolkodásról tanúskodott. Egyedül talán Nagy János volt visszafogott a többiekhez képest, bár nekem nagyon tetszett az ő billentyűzése is. Időnként jókat imprózott Steve Hackettel, vagy éppen Koós-Hutás Áronnal. Áron játékában sokszor hallatszott Miles Davis hatása, bár nem tudom, van-e olyan dzsessztrombitás, akire ő ne hatott volna.

És még a ráadásnál, a Clouds Dance-nél is tudták fokozni a hangulatot. A teljesen improvizatív elemekre épülő témában elengedte magát a zenekar, és a vég totális örömzenébe torkollott. Nagyon sajnáltam, hogy vége lett a koncertnek, de ekkor már három órája játszottak.  A jelenlevők is így gondolták, akik gyalázatosan kevesen voltak. Égerházi Attila a jobb szélen meghúzódva – nem annyira reflektorfényben, de határozottan – fogta össze az egész produkciót, akusztikus és elektromos gitárjait cserélgette, az is előfordult, hogy valami egzotikus hangszeren játszott. Ez a hozzáállás Robert Fripp magatartására emlékeztetett, aki szintén oldalról koordinálva tartja kézben a King Crimson élő fellépéseit.

És akkor most hadd szentségeljek egy kicsit: Van egy jazz rock banda az országban, akik megérdemelt nemzetközi sikereket aratnak, két világsztár kollégájuk rendszeresen együtt zenél velük, albumaik fantasztikus zenei igényességről tesznek szert. És csak ennyi ember kíváncsi rájuk??? Ilyenkor jut eszembe megint, hogy a rádiók mennyit tehetnének és mennyire nem tesznek semmit a minőségi zenék népszerűsítéséért.

A buli utáni dedikáláson egy kedves közvetlen társaság mosolyogva írta alá az eléjük tolt anyagokat, és fényképezkedtek a rajongókkal. Ilyenkor természetes, hogy egy akkreditált cikkíró átváltozik a leglelkesebb rajongóvá és ő tolakszik a legjobban az aláírásokért, a közös fotókért…  És ezt még sok Djabe-koncerten szeretném eljátszani.

A műsor:

PART 1: Building A Nuraghe (videó) / Lava Lamp / Life Spirit / Behind The Veil / Doromb / Sunday Afternoon / Bass solo / 4000 / Los Endos

PART 2: Beams Over The Nulvi Mountains (videó) / Fly  On A Windshield / Please Don’t Touch / Firth Of Fifth / Last Train To Istanbul / Golden Sand / Buzzy Island / Life Is A Journey / After Limoncello /// Clouds Dance

Szerző: Bigfoot
Képek: Szabó Zoltán
Köszönjük a lehetőséget Égerházi Attilának!

Legutóbbi hozzászólások