Mario és a varázsló: Serious Black, Herman Frank, Stormhammer – Dürer Kert, 2017. 09. 24.

Hogy az Albrecht Dürerről elnevezett rockklubban miért Thomas Mann jut eszembe? Majd azt is elmesélem, de előtte szót kell ejtenem Urban breedéknek a „kalapácsos” előzenekarokhoz való vonzódásáról, arról, hogy Herman Frank nemcsak hogy nem játszott egyetlen Accept-dalt sem, de még a merch-pulthoz sem ment ki dedikálni, amikor meghallotta az átszerelési szünetben a Princess Of The Dawnt, és szólnom kell az ex-Helloween gitárost váltó Firewind gitárost pótló ex-Obscura gitárosról.

Szinte pontosan egy éve volt itt a Serious Black a Dürer Kertben, és az akkori nézőszámot tekintve nem gondoltam, hogy lesz újabb headliner turnéjuk. De lett, ám ezen is csak kb. ugyanaz a 100 ember volt ott, mint tavaly, és a Pofakönyv fotóit nézegetve máshol sem volt nagyobb az érdeklődés irántuk. És igen, a tavalyi Hammerschmitt után idén a Stormhammer lett a Serious Black előzenekara. Nem tudom, mi ez a vonzódás a „kalapácsos” bandákhoz, tény, hogy egyik se ma kezdte, és mindkettő a legutolsó albumát igyekezett bemutatni.

Nekem tavaly a Hammerschmitt nagyon bejött, most a Stormhammer... Szó-szó... szódával elmegy. Olyan Rage-féle power metalt próbálnak játszani, csak öten. Az énekesnek kicsit Gus Monsatóra emlékeztetett az orgánuma (és a hamisai is). Időnként belekevertek némi thrashes hörgéseket is, de kicsit kaptafának éreztem az egészet. Talán a közönségénekeltetős Holy War volt az egyetlen kiemelkedő daluk. (Az első dal címét nem tudom, ha valaki kisegít vele, azt megköszönöm.)

Kicsit politizáltak is a színpadon: a „Germany fucked today!” mondat az aznapi németországi választásokra célozva egészen új értelmet adott a Welcome To The End című daluknak. A másik előzenekar, a luxemburgi My Own Ghost valahol útközben lemorzsolódott, de nem is baj, annak az 50 embernek – a fele újságíró és fotós volt –, aki a teljes produkcióra kíváncsi volt az elejétől kezdve, elég volt ez a három banda is.

? / Northman / Road To Heaven / Holy War / Welcome To The End / The Law

Molinócsere és a színpadi mozgást jelentősen beszűkítő második dobszerkó eltávolítása után 20:35-kor berobbant Herman Frank és csapata. A gitáros széles pajesszal és széles terpeszben – mint Farkas az X-Menből – kezdte műsorát (a pajesz maradt később is, a terpesz nem), melyben a három szólólemez mellett a Moon'Doc egyik dala (Welcome To The Show) is helyet kapott. Acceptet viszont még véletlenül sem játszott. Ami azt illeti, Victoryt sem. Viszont az Acceptben látott egykedvűségének nyoma sem volt, vidáman, mosolyogva, időnként grimaszolva játszott, a csordavokálban is részt vett, bár azt inkább csak alibinek éreztem a részéről, inkább a másik gitáros és a basszer tette oda magát.

De Herman tényleg jópofa volt és közvetlen. A Right In Your Guts alatt odaadta a pengetőjét az előtte álló nézőnek, de aztán nem találta a következőt, mire szabadkozva visszakérte. Aztán később, amikor előkerült az a fránya új pengető, nevetve ismét odanyújtotta boldog tulajdonosának. A Ballhog Zone igazi „bólogatós” nóta, még Herman is rábólintott vokálozás közben a mikrofonra siltes sapkájával, meg is fordította és onnantól kezdve „kiccsávósan” hordta. Jókedvét mutatta az is, hogy a Running Back után „Thank you, good night!” felkiáltással lement a színpadról, de csak gitárt cserélt.

Rick Altzi nem egy szép ember, nem is túl jó kiállású, de jó hangú énekes, ráadásul Herman Frank zenéjéhez még valahogy passzol is az énekstílusa. Viszont nem egy kimondott frontember. Folyamatosan lehajtott fejjel énekelt, a súgógépet bámulva. Elvégre a súgógép nagy úr. Annak, aki nem tudja a szöveget. Showmannek ott volt helyette Tomcat Kintgen, a Gun Barrelltől kölcsönzött basszer. Ha már a beharangozott Jaded Heart bőgős, Michael Müller nem merészkedett német területen kívülre, kaptunk helyette egy őrült macskát, aki némileg kárpótolt Altzi passzivitásáért.

André Hilgers viszont itt volt, és elképesztő erővel püfölte a Serious Black bőreit. Dobszólóra nem futotta a műsoridejükből (hála a magasságos szetlista-összeállítónak!), de két nagy lezárást bemutathatott a Welcome To Hell és a koncertet záró Can't Take It végén. A csapat ötödik tagja Heiko Schröder másodgitáros volt, aki nemcsak a vokálozásba segített be, de időnként egy-egy ikergitár szólónál (Hero, Starlight) is partnere volt Hermannak.

Az ötvenperces műsor végén nagy pacsizás, pengető osztogatás, és heves ígéretek, hogy a merch-pultnál dedikálnak. Láttam is kifordulni őket a folyosóra a backstage-ből, de ekkor felhangzott az Accept Princess Of The Dawn című dala az átszerelés alatt, és Frank megtorpant. Nem volt kedve bejönni a terembe. Altzi is csak egy tollért szaladt be és már viharzott is ki. Inkább a folyosón fotózkodtak-dedikáltak.

Roaring Thunder / Right In Your Guts / Welcome To Hell / Ballhog Zone / Welcome To The Show (Moon'Doc) / Running Back / Hero / Starlight / Falling To Pieces / Can't Take It

21:42-kor felcsendült a Temple Of The Sun intró, ami az Akhenaton nyitányaként a tavalyi program ráadásából a koncert elejére került. Lemezborító helyett a temetőben portyázó csontvázakat ábrázoló „Skeletons On Parade” képet húzták fel, melyet pólókon is láttam a merch-pultnál. Látványos háttér, de akkor már illett volna eljátszani az azonos című dalt is az új lemezről.

Ha már a dalokról esett szó: ugyanazt az elvet követték, mint tavaly, akkor 9-9 dal csendült fel a két lemezről, most háromfelé osztották el a repertoárt. Sajnálatos, hogy a korábbi koncerteken elhangzott Now You'll Never Know kimaradt a programból, így a 6-6-6-os elosztás helyett éppen az új lemez lett rövidebb eggyel. Viszont végre megírták címadó dalukat, a Serious Black Magicet, amiből mindjárt heves közönségénekeltetést is rendeztek. Ez alatt jöttem rá, hogy mennyire hasonlít Steve Lee-re, a Gotthard néhai énekesére Urban breed hangja. Bizonyos fekvésekben és bizonyos hajlításoknál. És persze frontemberként is hasonló kaliberű produkciót adott elő, ahogy egy emberré kovácsolta a százfős közönséget varázslótudományával, amihez persze cilinder is párosult. Cilindere Dominik Sebastiannak is volt, mégsem rá figyelt a közönség, hanem a bal szélen álló szőke gitárosra. Hogy megváltozott Katsionis, mióta nem láttuk!

A koncert után kezdtem kutakodni, hogy mit, miért és meddig, de az a szomorú hír fogadott, hogy Bob Katsionis a turné előtt kilépett a zenekarból, mert nem tudta összehangolni a Firewind és a Serious Black turnénaptárát, és természetesen a főzenekarát választotta. Utódja a fiatal és a látottak alapján tehetséges Eternity's End (és ex-Obscura) gitáros, Christian Münzner volt, aki remekül helyt állt hirtelen beugróként, bár észrevehető volt, hogy Dominik több szólólehetőséget kapott, mint tavaly. Hogy mennyire lesz tartós az együttműködés, azt még nem tudjuk, de úgy tűnik, a Serious Black Achilles-ina a szólógitáros személye.

A másik, amit furcsállottam, hogy a tavaly remek billentyűszólókkal előrukkoló Jan Vacik is hiányzott a koncertről, őt igazi power metal módi szerint samplerrel pótolták. Ahogy a vokálokat is. Néha már az volt az érzésem, hogy playbackről megy az egész, amikor Urban breed hangja nem tudta túlharsogni a többszólamú vokált. Bár Vacik távozásáról nem szólt a fáma, de ez a sampleres koncert előrevetíti – legalábbis a lehetőségét. Olyan volt, mint az Edguy vagy a Freedom Call, ahol szintén samplerről nyomják a lemezre pakolt billentyűket.

A zeneszámokra visszatérve: miközben a második-harmadik lemezen próbáltak a power metal műfajtól kicsit eltávolodni – vagy legalábbis szélesebbre nyitni a palettát –, nekem tetszett is ez a zenei változatosság, a szinte tuomasi precizitással megtervezett nóták (a 'Magic' lemez záródala pedig szinte egy musical hatású szerzemény), a koncertprogramba szigorúan azok a dalok kerültek be, melyek leginkább végigvitték az erővonalat a három lemezen. Alex Holzwarthot megdolgoztatták rendesen, de még egy rövid (2-3 perces) dobszólóra is futotta az erejéből. Érdekességként megjegyeztem azt is, hogy a 'Mirrorworld' limitált kiadásának 6 bónuszdalából kettő (The Life That You Want, This Machine Is Broken) is bekerült a repertoárba, utóbbi adott lehetőséget a két gitárosnak egy-egy rövid gitárszólóra és a dobszóló is ebből bontakozott ki. Szóval nemcsak hogy bekerült a műsorba, de kiemelkedő szerepet is játszott benne.

És végül arról, hogy az énekes, Urban breed mellett a koncert másik mozgatórugója Mario Lochert basszusgitáros volt, aki egyik pillanatban eljátszotta – ha nem is Mario, de – az írástudatlan fiú szerepét a ’Mario és a varázsló’-ból (Nem tudta felolvasni a szetlistából, melyik dal következik, majd közölte, hogy a CD-ket három X-szel fogja dedikálni.), a következőben pedig már ezerrel pörögve nyomta a power alapokat az újabb nótához. Az énekes pedig cilinderében – Mr. Nightmist szerepéből átmenetileg Cipollává átlényegülve – kigúnyolta a „szerencsétlen” basszert. Persze ez is csak a show része volt, a másfél órás műsor végén sértődés nélkül egymásba karolva hajoltak meg, miközben Urban breed az As Daylight Breaks dallamát együtt énekelte a samplerről bejátszott outróval.

Jó buli volt. A Serious Black másodszor is megmutatta, hogy 100 ember előtt is lehet teljes erőbedobással játszani, és az ex-Helloween gitárost váltó Firewind gitáros nélkül is lehet teljes értékű koncertet adni. Herman Frankot pedig öröm volt látni végre mosolyogni játék közben. És akkor a játékáról még nem is beszéltem...

Intro (Temple Of The Sun) / Akhenaton / Older And Wiser / Mr. Nightmist / Mirrorworld / Trail Of Murder / I Can Do Magic / Heartbroken Soul / Serious Black Magic / The Life That You Want / Castor Skies / Lone Gunman Rules / This Machine Is Broken / As Long As I'm Alive / Setting Fire To The Earth / Burn Witches Burn! / I Seek No Other Life / High And Low / Outro (As Daylight Breaks)

Szöveg: CsiGabiGa
Képek: Savafan, Serious Black Official
Köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT