Tudás és közvetlenség: Dan Patlansky, Amberjack – A38 Hajó, 2017. 09. 08.

írta Hard Rock Magazin | 2017.09.18.

Ha jövőre is az idei és a tavalyi menetrendhez tartja magát a LOTS Music, 2018-ban elmondhatjuk, számunkra rendszeresen Dan Patlansky zárja a nyári koncertévadokat. Tavaly augusztus végén járt itt nálunk a dél-afrikai gitáros zseni, szóval majdnem pontosan egy éve tette tiszteletét utoljára honunkban. Új lemez nincs, ám azt megtudtam, egy akusztikus anyag van készülőben, és jövőre megjelenik az új stúdióalbum. (Bigfoot)

Azoknak a szerencsés blues-rajongóknak, akik szeptember 8-án ott lehettek az A38 fedélzetén, bizonyára kétszeresen is felejthetetlen élményben volt részük, ugyanis a világhírű dél-afrikai blues-gitáros mellett egy hasonlóan tehetséges, lelkes, és a műfaj iránt kétségtelenül elkötelezett magyar formációval is találkozhattak.  A körülbelül három évvel ezelőtt megalakult, főként blues-, southern-, valamint hard rock elemekből építkező magyar zenekar, az Amberjack teljesítményét egyértelműen igazolja, hogy bár ez volt az első alkalom, hogy felléphettek a hajón, máris a stílus egyik kortárs nagyágyújával egy estén tehették mindezt.

Ami számomra a koncerten a leginkább szembeötlő volt, hogy rekord gyorsasággal képesek megteremteni a maguk előadói atmoszféráját. Talán az Amberjack nem az a tipikusan hiperaktív, kopott farmeres, kockásinges, lázadó életérzést hordozza magában, mint a nagy klasszikus példaképek (Hendrix, Clapton, Led Zeppelin, Aerosmith) némelyike, de a hajón látott szereplésük alapján éppen az lehet bennük olyan szimpatikus és megnyerő az őket még nem ismerő, potenciális közönség számára, hogy a dinamikus, dallamos és könnyed riffek a színpadon egy visszafogott és szolid előadásmóddal párosulnak. Ez a kettő együtt pedig egyfajta tiszteletadást sugallhat mind a műfaj, mind a nézők irányába, miközben ez a hozzáállás korántsem megy a koncertélmény rovására.

Kitérve egy kicsit magukra a dalokra is, összességében úgy éreztem, hogy az egész kellően letisztult és kiforrott. Manapság nagyon ritka, hogy egy zenekar már a debütálás alkalmával ennyire rátaláljon a saját stílusára. Az csak emelni tudja egy koncert színvonalát, ha nem bomlik meg a szerkezet és az egymást követő szerzemények között van valamiféle láthatatlan kapocs. Az Amberjack esetében éppen ezt tapasztaltam, hiszen adott volt egy olyan befogadható, pop-rockos lüktetésű zenei világ, amely békésen megfért a progresszív és a kevésbé rádióbarát motívumokkal is. A jól bevált vintage gitáreffektektől és akkordmenetektől kezdve az ismerős, néha már-már kötelező jellegű szólófigurákig nagyon sok olyan alapanyagot lehetett felfedezni a dalokban, amelyek külön-külön talán kevésbé nyújtanának változatosságot. A zenekar titka azonban talán abban rejlik, hogy sikerült mindezt egy tető alá hoznia és a saját szájízére átformálnia. Nem kevésbé érdemelt figyelmet az énekes, Láng Vince kissé talán a grunge korszak alakjait idéző orgánuma sem, amely tökéletesen illeszkedett az erőteljes refrének közé ékelődő líraibb betétekhez, és ugyancsak érdekes színfolt volt a billentyűs, Budai Benjámin határozott játéka, aki a két gitárvirtuóz között is képes volt feltalálni magát, akár egy zongorára, akár egy Hammond-orgonára volt éppen szükség.

A kellő összhang mellett pedig az is rokonszenvessé tette számomra a zenekart, hogy a dalok egyáltalán nem öncélúak, nemcsak arra törekednek, hogy megragadják a figyelmet, hanem arra, hogy azt folyamatosan fent is tartsák. Jó példa erre a My Sister, vagy a White Boy Blues. Ezt az érzést csak tovább fokozták az olyan laza és pörgős gitárszólók, mint amilyenek az Anywhere You Want és a Sleepover alatt elhangzottak, hiszen ezek a dallamok a megfelelő zenei háttértudás megléte mellett képesek voltak arra, hogy történeteket meséljenek el a közönség számára. (Rucska Ferenc)

Tetszett az Amberjack blokkja, szeretem az albumukat is, élőben is bizonyítottak, bár a hangerőt a végére nem kellett volna ész nélkül feltekerni. Egy jó felvezetéshez – gondoltam – jó főműsor dukál és most sem csalódtam.

Ugyan újdonság nem hangzott el, most is az ’Introvertigo’ lemezre épült a koncert, ám a setlistet egy kicsit megvariálta Dan Patlansky az egy évvel ezelőtt elhangzottakhoz képest. Mint 2016-ban, most is feltűnt a buli előtt a színpadon, hogy zenésztársaival együtt lőtte be a cuccot a kezdéshez. A társak ugyanazok a német srácok voltak, akik tavaly is elkísérték őt a hajóra: Jonathan Murphy - basszusgitár, Tom Gatza billentyűsök, ének és Felix Dehmel – dob. Akárcsak tavaly, ezúttal is nagyon kivették részüket a sikerből, lám-lám, a jó kísérőket meg kell becsülni.

Felix Dehmelt külön is kiemelném. Színes, virtuóz dobjátékával nemcsak a szólórésznél bizonyította rátermettségét, hanem fantáziadús témái, gyors pörgetései nagyban hozzájárultak a koncert dinamikájához. Tette mindezt laza eleganciával, végig mosolyogva kötött sipkája alól.

Nem csak a setlist összeállítása lett más, az egész produkció is eltérően hangzott érzésem szerint, mint egy éve. Dan bluesosabb hangulatban volt, játékát jobban átitatta az ősi stílus. Igaz, a koncerten most is ragaszkodott az elnyűtt Fender Stratocaster gitárhoz, de nem úgy pengetett, mint tavaly. A harapós, pörgős futamok dominanciáján túl jobban ragaszkodott a halk, meditatív bluesos témákhoz is. Nem egyszer perceken át leheletfinom fantáziákat adott elő, amit a közönség nagy része lélegzetvisszafojtva hallgatott (miközben egy zajos kisebbség hangosan, poharakat zörgetve társalgott a kocsmapultnál…).

Újfent ízelítőt kaptunk Patlansky eszköztárából, legyen az tradicionális blues, blues-rock, vagy hard rock. Egyet hiányoltam, mégpedig egy jó akusztikus gitár-blokkot, ugyanis Dan már bizonyította, hogy mestere ennek a hangszernek is. Hallgassátok meg a 2013-as ’Wooden Thoughts’ albumát – fantasztikus muzsikát tartalmaz!

A blues vonalat egy határozott jellel erősítette. BB Kingről, mint az egyik legnagyobb inspirációjáról kezdett beszélni, aztán belevágott a Mester You Upset Me Baby dalába. Ha nagyon szigorú akarok lenni vele, azt mondom, az instrumentális részek jobban tetszettek, mint az énektémák. Tiszta sor, hiszen Alvin Lee, Rory Gallagher vagy Jimi Hendrix sem volt csúcsénekes, de talán egy kicsit több fantázia nem ártana az énektémákban. De mindez szubjektív dolog, elfogadom, ha valaki nem így látja…

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Ezt nem a produkció minőségére értem, mert azt tíz plusz egy pontosnak értékelem. Még a körülményeket sem okolnám, mert manapság az A38 Hajó az egyik legmenőbb koncerthely az országban. Az zavar, hogy Dan Patlansky és a hozzá hasonló, vele egykorú tehetségek nem kapnak elég publicitást, médiafelületet. Miért jó a kereskedelmi rádióknak, hogy mindennap többször lejátsszák azt a húsz poprettenetet, amit kiadnak nekik? Miért jó úgy szerkeszteni az adást, hogy két Halott Pénz-nóta után három Wellhello jön? Miért nem lehetnek ilyen értékes muzsikusoknak dalai az éterben, akiknek a zenéjére oda kell egy kicsit figyelni – esetleg a hallgatók is felfüggesztenék okostelefonjaik vég nélküli buzerálását…

A buli utáni ’Meet & Greet’-en sem veszített jókedvéből Dan. Mindenkihez – aki valamelyik albumát meg akarta vásárolni, vagy az aláírására vágyott – akadt egy két barátságos szava, kézfogás kíséretében. Nekem is nevemre szólóan dedikálta a vásárolt CD-t. Ginger Bakerről kérdeztem, aki szintén Dél-Afrikában él. Elmondta, játszottak együtt, és zseniális muzsikusnak tartja, emberileg pedig… ezt nem írnám le, de nyílt titok, hogy a Cream egykori dobosa nem egy cuki pofa…

Jövőre tehát új album következik, remélhetőleg ismét magyarországi fellépéssel… (Bigfoot)

A műsor:  Introvertigo / Stop The Messin’ / Sonnova Faith / Loosen Up The Grip / Bet On Me / You Upset Me Baby / Bring The World To Its Knees / Heartbeat / Still Wanna Be Your Man / Daddy's Old Gun / Backbite / My Chana /// Fetch Your Spade

Szerző: Bigfoot, Rucska Ferenc
Képek: TT
Köszönet a LOTS Musicnak!
További fotók ITT