Első Hallásra – 2017. július - augusztus

Ha csak elkezdeném valakinek sorolni a fenti listában látható neveket, valószínűleg az első reakciója az lenne, hogy kérdőre vonna, hogy ezek az előadók még egyáltalán alkotnak? Nos, igen, de ahogy ránézünk az elért pontszámokra, akkor úgy látszik, lassan tényleg megtörténik az őrségváltás. Ez számomra nagy öröm, mert bebizonyosodik, hogy bizony van tartalék a keményebb műfajokban is, de szerencsénkre azért a nagy öregek is odateszik máig magukat.

Leprous: Malina (7,7 pont)

karpatisz: A Leprous esetében is jót tett a változás, amit a ’Malina’ című anyagukon hallhattam. Korábban sem volt velük bajom, de ez most nagyon megfogott. Tényleg igaz, hogy ez a csapat inkább rock-, mint metalzenekar. Az énekstílus, amit Einar Solberg képvisel, egyszerűen páratlan. Érdekes, hogy a csapat egy teljesen más dimenzióban utazik a progresszív rock/metal világában. A technikás, sodró ritmusú dalok tudtak – zenei értelemben – megfogni a legkevésbé, de az olyanok, mint a From The Flame, egyszerűen elvarázsoltak. Kevés olyan bandával találkoztam, akik ennyire elsődlegesnek veszik a dallamosságot. A ’Malina’ egy rendkívüli korong lett, köszönöm az élményt! (Pontszám: 9)

Dzsó: A progresszív metalbandaként indult norvég csapat mára inkább szimplán progresszív zenekarnak számít akkor is, ha súlyosabb megoldásokat is beépítenek a zenéjükbe. A '70-es évek progrockjára alapozva feszegetik a műfaji határokat a 'Malina' dalaival, innovatív hozzáállásuk kiemeli őket nemcsak az aktuális listánkból, hanem a kortárs rockszcénából is, némileg hasonló személyes élmény volt először találkozni a Karnivool zenéjével. Sötét, modern, lenyűgöző mestermű, majdnem tízpontos! Már négyszer jártak hazánkban, és novemberben újra jönnek, vétek lenne kihagyni… (Pontszám: 9)

rune: Az Einar Solberg vezette norvég csapat mindig is az egyedi megszólálásáról volt híres. Ez a fajta művészi (és nem pedig művészieskedő) megközelítése a progresszív metalnak ugyanúgy a zenekar sajátja, mint Einar különleges és széles spektrumú dallamvezetése. Bevallom, amikor ismerkedtem a csapattal, kissé taszított ez a fajta megszólalás, de aztán igen hamar rákaptam a Leprous ízére. Az új anyag esetében a recept nem változott, csupán a slágeres nóták és az elszállós pszichedelikus tételek aránya változott a slágeresség javára. (Pontszám: 8)

Steven Wilson: To The Bone (7,4 pont)

karpatisz: Őszintén bevallom, eddig még nem nagyon fogott meg Steven Wilson zenéje. A nyomasztó lelkületű albumait nem volt erőm elővenni, pedig rengetegszer próbálkoztam velük. Minden gyökeresen megváltozott akkor, amikor végre megérkezett a ’To The Bone’! A népszerűsítő időszakban több olyan lemezt is emlegetett Steven, ami nem épp a modern progos irányba mutatott volna, de szerintem ez a váltás nagyon is jót tett. Ez, amit itt hallhatunk, az igazi kimért zsenialitás, még az sem zavar, hogy a popzene felé is van némi elmozdulás. Két kedvencem a Pariah és a Permananting. Hogy az év albuma listán meddig jut? Meglátjuk! (Pontszám: 10)

Adamwarlock: Amennyire divat imádni Wilson mester munkásságát, annyira divat utálni is. Jómagam szerencsére képtelen vagyok bármilyen érzelmi töltettel viszonyulni hozzá. Azt értem, hogy mások miért szeretik, és én is megtalálom azt az atmoszférát, ami  kiemeli a mezőnyből, ami miatt teljesen egyedi a hangzásvilága, és valóban egy modernkori zseni mutatkozik meg a 'To the Bone'-on is. De sajnos nem nekem. Rossz pontot nem tudok rá adni, ezért megy rá a "jó" osztályzat. (Pontszám: 6)

rune: Amikor Steven Wilson új lemezzel jelentkezik, az mindig eseményszámba megy. Jelenlegi alanyunkkal sincs ez másként, hiszen továbbra is fennáll az a kijelentés, miszerint Steven nem tud hibázni. Ott folytatta, ahol abbahagyta. Viszont ezúttal egy kicsit lágyabb, poposabb, szélesebb közönség által fogyasztható rockmuzsikát szállított, amit felüdülés hallgatni. Nem tudom, hogy direkt van-e így, de az volt a benyomásom, mintha egy remek koncertanyagot hallgatnék, olyan jól van felépítve az album dinamikája. Ha valaki most ismerkedik a mesterrel és elsőre idegenkedik a szomorkás, borús hangulatoktól, ez a lemez ideális kiindulópont, mert bár a hangvétel könnyedebb, mégis rátalálhatunk ugyanarra a wilsoni filozófiára és a csak rá jellemző hangvételre, mint az ezt megelőző munkái esetében. (Pontszám: 10)

Wintersun: The Forest Seasons (7,4 pont)

rune: A Jari Mäenpää vezette Witersun harmadik lemezének készítését kiemelt figyelemmel követtem, mivel a második, ’Time I’ névre keresztelt lemez ott van a kedvenceim közt. Így nagyon megörültem, amikor Jari bejelentette, hogy Indiegogo-kampány segítségével kalapozzák össze a pénzmagot a harmadik lemezre. Persze a pénz összegyűlt, és közben kiderült az is, hogy nem a ’Time I’ folytatását készítik a srácok, bár szerintem a rajongók nagy része azt várta, de legalábbis ahhoz hasonlítja, annyira meghatározó lett az az album. És most végre eljött ez is, itt a 'Négy Évszak' Wintersun-módra. A ’The Forest Seasons’ hasonlít is a korábbi albumra, és nem is, Jari ugyanazokat az eszközöket használja, mint az előző lemez esetében: hosszú felvezetés után magasztos és epikus refrének következnek, amik a lemez csúcspontjai, és szinte együtt akarja üvölteni az ember Jarival. Szóval az epikussággal nincs gond, viszont a fantasy ízt most inkább a természetközeliség, a természettel való eggyé válás váltja fel. Elsőre egy kicsit terjengősnek hatnak a dalok, és várja az ember, hogy „jó, jó, de mikor jön már a refrén”. Rendesen oda kell ülni és mindent félretéve figyelni a zenére, mert ezúttal nem ránt be egyből. (Pontszám: 8)

Wardrum: Amiket a nem is olyan régi Witherscape-lemezről hiányoltam, azt most megadta nekem Jari Mäenpää és kedves zenekara. Bár sok elemében hasonlít a svédek agymenésére a ’The Forest Seasons,’ mégis messze túlszárnyalja azt. Egészen varázslatos az az elegancia, amivel egyes szerzők össze tudják mosni a klasszikus death és black metal elemeket egyéb, nem idevaló stílusokkal. Úgy tűnik, Jari is ilyen szerző. A folk és ambient hatások erőlködés nélküli metalba oltása mindenképp elismerést érdemel, de ami még inkább süvegelendő, hogy emellett maguk a dalok és a lemez is kiválóan működik. Az biztos, hogy a gyönyörűen hipnotikus melódiákkal operáló Loneliness (Winter) sűrűn visszatérő vendég lesz idén. De nem csak emiatt ajánlom nagyon jó szívvel a lemezt a skandináv hangulatok szerelmeseinek. (Pontszám: 8)

Pálinkás András: Jari Mäenpää és zenekara a korai Sonata Arctica csilingelős melodikus hangzásához kever egy cseppet az Emperor hátborzongató black metaljából, majd ezt az elegyet tovább színesíti jellegzetes nordikus dallamokkal, vaskos kórusokkal és folk hangszerekkel. Annak ellenére, hogy ez a széles spektrumú megközelítés igencsak sok lehetőséget biztosít a kreatív munkának, úgy érzem, eddig a Wintersun nem tudott igazán kiemelkedőt alkotni. Most viszont valamire ráéreztek a finn urak, és  Vivaldi klasszikusából kiindulva egy végig izgalmas, jól felépített és igényes lemezt alkottak. (Pontszám: 9)

Ten: Gothica (7,2 pont)

TAZ: A Ten hat év alatt ha nem is tíz, de öt albumot azért lazán leszállított a rajongóknak, ám minőségi fogyatékosságnak nyoma sincs egyik korongon sem, ahogy az ebbe az ötös csokorba tartozó új, ’Gothica’-nak sem. Gary Hughesék munkásságát mindig is bírtam, így az, hogy ezúttal kicsit borongósabbra vették a figurát, csak még jobban kíváncsivá tett, és bizony nem kellett csalódnom. Jobbnál jobb dalok sorakoznak az új anyagon, mely a szokásos Ten-védjegyeket hordozza magán, Hughes kellemesen simulékony dallamai is megmaradtak, ezek pedig kellően eladhatóvá varázsolják az anyagot bárki számára, aki fogékony a dallamos zenék iránt. Tovább cifrázni talán nem is érdemes, hanem lejátszóba be és hadd szóljon! (Pontszám: 8)

JLT: Ten rajongóként piros betűs ünnep egy lemez megjelenése. A mostani pedig még pirosabb, hiszen a 'Gothica' folytatja az előző két lemez útját, vagyis tartják a színvonalat Hughes mesterék. A rájuk jellemző fogós dallamokkal és ötletes (néhol súlyos) riffekkel és kellemes szólókkal tarkított muzsika varázsa most sem veszett el. Noha a 'The Robe' vagy a 'Spellbound' azért más ligába tartozik, mint a friss korong, szégyenkeznie semmiképp sem kell a bandának. Úgy jó a 'Gothica', ahogy van. (Pontszám: 9)

Savafan: Az utóbbi évek anyagai közül az 'Albion' zseniális volt, az 'Isla De Muerta' számomra felejtős, a 'Gothica' pedig szép, a témaválasztásoktól és a szövegektől függetlenül. Már ha lehet ezzel a szóval jellemezni egy lemezt. Jó hallgatni, kellemes hangulatot áraszt magából az anyag, nagyon sok szép finomság hallható a lemezen. Szépen megkomponált dalok, jól esik hallgatni Gary Hughes hangját, simogatóan belesimul a fülbe. Nincsenek bántó kapkodások, váltások, viszont hiányzik az a plusz, amitől nálam az 'Albion' zseniális volt. Az arra utaló jegyek némelyike felfedezhető az albumon, de inkább a különböző számokban, nem egészében véve. Minőségi, felismerhető Ten-muzsikát pakoltak az albumra, ennek megfelelően erős nyolcast adnék. (Pontszám: 8)

Orden Ogan: Gunmen (6,9 pont)

JLT: Mondhatom némi jóindulattal, hogy szeretem a bandát, mindig kellemes perceket okoznak a zenéjükkel. Csak a zenéjükkel. Hogy értem ezt? Fogalmazzunk úgy, ha a bandában egy Attila Dorn, Henning Basse vagy Andy B. Franck szintű énekes dalolna, akkor a stílus legnagyobbjai között is lehetnének és minden lemezükre simán adnék 9-10 pontot. Viszont amíg a derék Sebastian Levermann áll a mikrofon mögött, addig magas pontot képtelen vagyok adni nekik. Pedig a zene most is rendben van, jóféle dallamokkal átszőtt power metalt tolnak az arcunkba, lényegesen kevesebb folk hatással, mint korábban. De egy ÉNEKES még mindig hiányzik. (Pontszám: 7)

Savafan: Német és western. Ez a két szó nekem eddig a 'Manitu bocskora' című filmet juttatta eszembe. Nos, az Orden Ogan muzsikája nem annyira vicces, mint a film. Sőt! A pár éve még 'Mad Max'-szerelésekben pompázó banda most a western design mellett tette le a voksát., szerencsére azonban country elemek nincsenek a lemezen, annál több a fogós és gyorsan fülbe ragadó tétel. Apró lépésekkel, de folyamatosan emelkedő színvonalú lemezekkel rukkoltak elő eddig, ennek következő állomása a friss korong. Bólogatásra ingerlő tételek, kicsit vagy nagyon megspékelve samplerrel és grandiózus kórusokkal. Viszont sikerült a metal oldalán maradni, nem mentek el a ma oly divatos popmetal hangzás irányába. A dob hangzása számomra elég érdekes, bízom benne, hogy ember játszotta fel és túltolták az effekteket rajta, mert nagyon sterilnek hat. És ha azt el tudta érni nálam egy zenekar, hogy a számomra az egyik legirritálóbb hangú női énekessel felvett számot is szeressem, akkor nagyon jónak kell lennie az anyagnak. Az is lett! Jöhetnének a kalóztanyánkra a westernes külsőségek egy buli erejéig! (Pontszám: 8)

Adamwarlock: A borítót látva valamilyen Volbeat féleségre számít az ember, de a country elemeknek nyoma sincs a lemezen. Alapvetően nem hallgatnék ilyen zenéket, most is ugye csak "hivatalból" került a kezeim közé, és alapjáraton beindult volna a fikaképezet részemről, viszont a 'Gunmen'-ben van valami, ami megfogott. Bejött a hangzás, az album nyers mivolta, és a dallamvilág. Nem lesz kedvenc banda, de van benne valami. (Pontszám: 7)

Adagio: Life (6,8 pont)

TAZ: Az Adagio 8 év (!) után érkező anyagának nem volt elég egy hallgatás, hiszen amikor első alkalommal végigmentem rajta, olyan mértékű telítettséget éreztem, mint amikor kenyér nélkül akarok benyomni néhány szem tepertőt. A ’Life’-ba a Stéphan Forté gitáros vezette banda bizony mindent beletett, amit az elmúlt években felhalmozott, mindezt pedig új színezőként egy kis hegedűvel, valamint vaskos, olykor djentes riffeléssel bolondították meg. A ’Life’ elég messze áll a poweres megközelítéstől, hiszen itt bizony már talán túlságosan is nagy merítésnek lehetünk tanúi, ami miatt sokszor szétesik az anyag, ennek ellenére pont olyan hangulatban talált meg a lemez, amikor vevő voltam a szerteágazó mondanivalóra. Az olyan dalok pedig még feljebb tornázták a véleményemet az albumról, mint a Trippin’ Away vagy a Torn. (Pontszám: 7)

rune: Stéphan Forté és csapata fennállásuk alatt 4 sorlemezt adtak ki. A 2009-es ’Archangels in Black’ lemez volt az utolsó, és közel 8 évet kellett várni a ’Life’ névre keresztelt új anyagra. A két Adagio-lemez közti időszak alatt Stéphan szólókarrierjét egyengette, és két lemezzel is jelentkezett, de ezek elég felemásra sikerültek, ami nem volt épp bíztató az új Adagio-albumra nézve. Szerencsére a helyzet az, hogy bár a ’Life’ sokszor túlontúl száraz és nehezen emészhető, határozottan vannak jó pillanatai, érdemes rá időt szentelni. Köszönhető ez a 2016-ban belépett Kelly Sundown Carpenternek, aki izgalmas dallamokkal dobja fel a kietlen témákat. (Pontszám: 7)

Savafan: Újabb énekescsere és 8 évnyi várakozás után itt a franciák újabb lemeze. Sajnos azt érzem, túl sok idejük volt összerakni az albumot, és a sok év alatt felgyűlt ötletet mind egy lemezbe akarták zsúfolni. Nagyon tömény lett a végeredmény, pedig anno szerettem a banda anyagait, azok valahogy szellősebbnek és dallamosabbnak tűntek. Persze most is vannak kellemes részek, de egy idő után fárasztó hallgatni, nem okoz kellemes felüdülést. Ha a 'Shrek' filmben elhangzottakhoz hasonlóan ezt a lemezt egy hagymához hasonlítjuk, akkor érzésem szerint a külső pár réteget le kellene metszeni, és akkor egy nagyon finom kis album lenne. Mert igényesen megkomponált szólók vannak a lemezen, de nem győzöm követni, éppen mit hallok, annyira sűrű, tömény. (Pontszám: 6)

Serious Black: Magic (6,7 pont)

Wardrum: Némi előzetes olvasás után kifejezetten kíváncsian tettem be a lemezt, hiszen a külcsín és a névsor is nagyon ígéretes volt. Mégis bágyadt egykedvűséggel hallgattam végig a lemezt, ami bár egész istenesen szól és kellően sokszínű is, de valahogy nem maradandó. Ismét csak az történt, mint már oly sokszor. Minden körülmény adott volt: kiváló személyzet, kiváló technikai háttér, megfelelő méretű hype és design. Csak a dalok. Azok a fránya dalok nem elég fogósak. Mennyi album csúszik el ezen! (Pontszám: 6)

Adamwarlock: A csapatnál mindig is azt éreztem, hogy kiváló ízléssel válogatják össze azokat a forrásokat, amiből a zenéiket felépítik. Ez a 'Magic' esetében sincs másképpen, hiszen ízlésesen vegyülnek a Blind Guardian elemei a Dream Theaterrel úgy, hogy a felszín alatt én némi Royal Huntot is kihallottam a dalokból. A hangzás bitang, erős közepeket hallok végre, nem csak döngő basszust, a dalok jól felépítettek, a refrének erősek, megjegyezhetőek. Egy egészen jól megírt lemezzel van dolgunk, sőt odáig is elmerészkednék, hogy a kiváló kategóriába is beillesszem, azonban van egy nagy hiba. Nem üt az egész koncepció, mégpedig egyetlen okból: túl hosszú az egész, és ezáltal a súlya alatt roppan össze a végére, mert bár tényleg nagyszerű dalszerzői tevékenység áll a 'Magic' mögött, mégis ezek a kvalitások elvesznek ekkora mennyiségben. Mint amikor túlzabáljuk magunkat, és már nem érezzük az ételek ízét. (Pontszám: 7)

Savafan: Varázslat? Szerintem nem, nem a semmiből jött ez a lemez, ennek az anyagnak volt előélete és előfutára. A 'Mirrorworld' album is jóra sikeredett, de a nemzetközi fogat most király albumot pakolt össze! Minden benne van, amiért szeretem ezt a fajta europower stílust. Azt nem mondanám, hogy patikamérlegen lett kiszámolva a lemez, de nekem minden pont annyira van jelen benne, amennyire szeretem. A billentyű néha előre tolva, néha alig észrevehetően van jelen, kellően dallamos a cucc, de vannak benne rövid durvuló részek is. A lemez zárótétele, a One Final Song olyan, mintha egy színdarab aláfestő zenéje lenne. Látom magam előtt, amint a grandiózus díszletek között a színészek a darab pozitív végkifejlete felé haladnak. Várós a pesti buli! (Pontszám: 8)

Mr. Big: Defying Gravity (6,5 pont)

karpatisz: A „nagy” visszatérés óta már harmadik lemezét dobja piacra a Mr. Big, a most érkező pedig ’Defying Gravity’ valahogy jobban megfogott, mint az azt megelőző ’...The Stories We Could Tell’. A népszerűsítő időszakban emlegetett „visszatérés” az első négy albumhoz szerintem nem valósult meg, mert én nem találtam meg azokat a húzós tételeket a mostani nagylemezen, mint a koraiakon. Az egyetlen dolog, amiben hasonlóságot találtam, azok a lassú nóták, a balladák, amelyek nagyon jól sikerültek. Paul Gilbert témáiban a blues hatás sem fogott meg, illetve Billy Sheehan a tőle megszokotthoz képest csendesebb. Ettől függetlenül a lemeznek van egy óriási erénye, mégpedig az az emberség és barátság, amit Pat Torpey felé tettek társai. Azért még mindig jó lenne ezt a zenekart elcsípni élőben, remélem, eljutnak rövidesen hozzánk is. (Pontszám: 7)

Dzsó: Bár szerződésben vállalt kötelező körnek tűnik, ennek megfelelően nekem kissé izzadságszagú a produkció, de magában hordozza a szokásos stílusjegyeket: kiváló zenészi teljesítmény egyenként és egyben, kiváló kórusok, kiváló dalszerzői véna, Eric Martin tinihangja még mindig utat talál a konyhapultok rádióihoz (vagyis inkább streaming szolgáltatóihoz), csak a kreativitás halt meg egy picit. Viszont elégedett vagyok a lemez szerkesztésével, végig érdekes tud maradni az anyag, de a hangzás kicsit koszos és tompa lett, ennek nem nagyon látom értelmét. Szinte minden dalban van kiemelhető érték, mégis a záró Be Kind lenne a legizgalmasabb a maga tömény Beatles-hangulatával, ha nem borultak volna el a végével. Meg hát hiányzik az egész lemezről a revival-korszak Undertow-szintű átütő ereje. (Pontszám: 7)

Pálinkás András: Az előzetes nyilatkozatokban egy vissza a gyökerekhez lemezt ígért a banda, és ezt többe-kevésbe sikerült is elérnie, hiszen a mókás borítóba csomagolt korong valóban felidézi az első négy album hangulatát, bár hatalmas slágerekkel nem találkozunk. A 'Defying Gravity' könnyed, görcsölésmentes rockmuzsika igazán kiemelkedő pillanatok nélkül. (Pontszám: 6)

Marty Friedman: Wall Of Sound (6,5 pont)

TAZ: Elég nehéz összefoglalni Marty Friedman új albumának tartalmát, annyira szerteágazó, amit a ’Wall Of Sound’-on bemutat. Az összetettség ellenére viszont egyáltalán nem széteső a dolog, ráadásul a kapaszkodót biztosító dallamok, zenei motívumok és riffek sem hiányoznak innen. Bár nem vagyok híve a gitáros lemezeknek – annak ellenére, hogy magam is ezt a hangszert nyúzom már több mint két évtizede –, ezúttal Marty lenyűgözött, még a legutóbbi ’Inferno’-n is bőven sikerült túltennie. Van itt lélekbe maró, érzelmes gitárszóló, tekerés, súlyos riffek, elborult témák, szaxofonszóló, hegedű (ki a fene tudta, hogy a Black Veil Brides gitárosa tud bazseválni is?) és akár fiesztahangulat is. Ha szereted a zenei kalandozást, akkor ajánlom figyelmedbe Marty lemezét, ugyanis az már most biztos, hogy ez az év egyik kiemelkedő alkotása. (Pontszám: 8)

Pálinkás András: Nehéz lehet igazan jó gitárvirtuóz lemezt készíteni. Azok a gitárhősök, akik erre adjak fejüket, gyakran beleesnek abba a hibába, hogy egójuknak engedelmeskedve tudásuk minden apró részletét bele próbálják préselni dalaikba, miközben azok így a hétköznapi zenerajongó számára teljesen élvezhetetlenné válnak. Szerencsére Marty ennél intelligensebb zenész, és odafigyel rá, hogy a nóták ne csak a hangszeres maszturbáció audio ejakulátumaként terítsék be hallójáratainkat. Az elképesztő szólók mellett ízléses melódiákkal, vagy akár extrémebb zenei megoldásokat választva színesíti dalait, így a 'Wall Of Sound' nem csak a gitárprofesszoroknak okoz majd felejthetetlen perceket. (Pontszám: 8)

baumann: Nincs egyszerű helyzetben a hozzám hasonló iskolázatlan bunkó, ha Marty Friedmanről kell nyilatkoznia. Sosem értettem vagy értékeltem nagyon az instrumentális lemezeket, a végtelen hangszeres onániákat, így nincs meg az összehasonlításhoz szükséges alapom. Ettől függetlenül a 'Wall Of Sound' azt az érzést kelti bennem, hogy ha szeretném ezt a műfajt, Friedman gyakran forogna a lejátszómban. Van benne valami nagyon igazi, talán egy sugárnyi géniusz? Amit el tudok mondani, hogy itt nincs semmiféle techno, vagy diszkó, amivel korábban találkozhatott a hallgató a Friedman-anyagokon. Tehát rizikómentesen adható a lemeznek egy valós esély. (Pontszám: 6)

Riverdogs: California (6,4 pont)

karpatisz: Tudjátok, mi fogott meg a Riverdogs új albumán? Furán hangzik majd, amit mondok, de megkaptam azt a tökösséget és bátorságot, amit a Mr. Big új anyagán hiányoltam. Fura egybeesés, de valahogy ez jött le. Az első pár hallgatás után erősnek éreztem, mondhatnám azt, hogy egy jó kilenc pont körülinek. De minél többször vettem elő, annál inkább a frontierses lemezek ismérvei jöttek elő, ám a végén mégis úgy gondolom, hogy megéri a végén látható pontszámot a korong. Ennek oka az American Dream és még néhány jól eltalált dal. (Pontszám: 7)

Dzsó: Mondhatnánk, hogy már megint a Frontiers! Mondhatnánk, mert volt jó pár mellényúlásuk a nagy összeborulások, reunionok és szupergroup-projektek között, de ez nem ment mellé. Mindig is Vivian Campbellről szólt a banda, amely 1989 és 1993 között létezett, majd elmosta a grunge-hullám. Volt egy kis rögzített jammelés 2003-ban, ami csak jóval a grunge-hullám elvonulása után, 2011-ben került elő egy MelodicRock Records szerződéssel, aztán megint csend 2016-ig. Ezúttal is Viv Campbell írja ki elsősorban magából a dolgait, sok bluesy elemmel, sok klisével, mégis őszinte, egyszerű, természetesen megszólaló zenét kapunk, még Dio szelleme is beköszön egy-két riffben. Határozottan jó az ilyet hallgatni. (Pontszám: 8)

Wardrum: Kifejezetten utálok alacsony pontszámokat osztogatni, de amikor egy lemezen alig van pillanat, ami megfog, akkor nehéz mást tenni. A Quiet Rioton hallható dallamok igazából még jobban is tetszettek, de a sablonos hard rock együttesek csatáját azért a Riverdogs nyerte, mert az ő lemezük legalább szól valahogy. Igazából nincsen akkora baj ezzel a lemezzel. Háttérzenének tökéletes, ugyanis nem agyzsibbasztóan ergya, viszont annyira jellegtelen, hogy a figyelmet se vonja magára a kelleténél jobban. (Pontszám: 5)

Rex Brown: Smoke On This (6,4 pont)

Dzsó: Az egykori Pantera-basszer a poszt-Pantera időkben leginkább Phil Anselmóval tolta a Down súlyos szekerét, majd megalapította a Kill Devil Hill nevű szupergroupot, a mostani lemez pedig az első szólópróbálkozása. Övé a szólóének, a basszus és a gitárok egy része is. Jó kis mocskos albumot hozott össze, vastag riffek, klasszikus gitárszólók, füstös énekhang, southern hangulat. A Pantera-hangzásnak nyoma sincs, inkább lehet jó adag lecsupaszított King’s X-et felfedezni, engem megvett a végeredménnyel. Bár egységes az album stílusa, kellemes Beatles- és countryhatások is megjelennek a végig ott lebegő pszichedélia mellett. A zenei forradalom elmaradt, de nem is ez volt a cél, kifejezetten vállalható anyag született 42 és fél percben. (Pontszám: 8)

Wardrum: Engedjetek meg nekem egy személyes sztorit. Pár nappal ezelőtt elmentem vízipipázni egy olyan jó 4-5 év után. Ez idő alatt sose gondoltam rá, mégis ahogy áradt ki a finom, tejfehér füst a számból, az jutott eszembe, hogy nem is tudtam, mennyire hiányzott már ez a fajta élvezet. Na, ugyanez a helyzet Rex Brown lemezével. Mielőtt meghallgattam, nem is tudtam, mennyire hiányzott már valami jó szakállas, sörtől és cigitől rekedtes hangú, igazi, őszinte déli muzsika. Hiteles és fogós dalok, bika hangzás, zéró erőlködés. Igazi örömzene. Az előadónak és a hallgatónak is. (Pontszám: 7)

Pálinkás András: A leginkább a Pantera egykori basszusgitárosaként elhíresült Rex Brown első szólólemeze megmutatja, hogy honnan is érkezett Rex és milyen zenék hatottak rá igazan. A 'Smoke On This' picit AC/DC, picit Motörhead, picit Led Zeppelin, picit egyszerű és nagyon dögös. Ami hiányzik, az az igazi egyéniség és némi zsenialitás, ami mondjuk a Clutchot is kiemeli a hasonszőrű bandák közül. (Pontszám: 6)

Rage: Seasons Of The Black (6,3 pont)

Savafan: Nem értem a sietség okát, illetve valahol mégis. Az újjáalakulás óta, alig egy év leforgása alatt két lemezt is kiadtak. Nekem az első nagyon nem jött be, én a Rage-et igazából a Smolski-éra alatt kedveltem meg, az akkor behozott dallamosság és finomítás jobban bejött, mint az eredeti nyerseség. Wagner úr most megint meg akarta mutatni, hogy neki mindig is az volt a zenéje, és egy hasonlóan a kezdetekhez visszatérő stílusú lemezt írt, ami egy fokkal talán jobban tetszik, mint az első, de továbbra sem rajongok az új Rage-ért. Azt el kell ismernem, hogy Peavy hangjához és énektudásához ez az anyag talán jobban illeszkedik, mint a korábbi dallamosabb lemezek. Nekem a Smolski-féle produkciók jobban bejönnek. (Pontszám: 6)

Wardrum: Annak idején, tinikoromban, amikor drága TAZ barátom jóvoltából belekóstolhattam a Rage-be, kettő dolog nyűgözött le: Mike Terrana dobolása és Victor Smolski lehengerlő gitárjátéka. Nos, ma már egyiküket sem látjuk a zenekarban, ennek megfelelően nagyon gyorsan elvesztett engem is a Rage. Most viszont mintha kezdene visszanyerni. Peavy nem erőlteti már annyira a kényelmetlen énektémákat, az új tagok pedig jó és friss karaktereket hoztak a zenekar hangzásába, vonatkozik ez főleg Marcos Rodriguez gitárosra. Nem is tudom, valahogy újra elkezdett érdekelni ez a zenekar, és ez ennek a lemeznek köszönhető. Persze rajongásról továbbra sincs szó. (Pontszám: 6)

Pálinkás András: Peavy Wagner nem vállal már kockázatot. Victor Smolski távozása után ismét újraépítette metalintézményét, de most olyan zenészeket állított csatasorba, akik az ő kedve szerint húzzak az igát, és ennek eredményeként már a második Rage-sablonokkal megtöltött hallgatnivalót szabadította a világra. Úgy tűnik, amíg Wagner úr bírja szusszal, a Rage képes lesz ugyanazt a minőséget szállítani évről évre. (Pontszám: 6)

Alice Cooper: Paranormal (6,2 pont)

Pálinkás András: Alice Cooper rutinosan és lazán szolgálja ki a közönséget egy felettébb élvezetes korongon. A nóták minősége ugyan hullámzó, némelyikre a nem túl hízelgő "töltelékdal" jelzőt is rá lehet sütni, de összességében egy szórakoztató, vagány rocklemezzel bővült Alice diszkográfiája. (Pontszám: 7)

Adamwarlock: Egyszerűen feleslegesnek tartom a szájtépést az új AC-album kapcsán. Nincsenek rajta nagy megfejtések, cserébe egy nagyon menő, szórakoztató és minőségi album (u.i.: a szerkesztésnél láttam, hogy Andris kollégával majdnem ugyanazt írtuk le. 🙂 ) (Pontszám: 7)

Dzsó: Az idősödő rocksztárokkal átalában az a bajom, hogy elvesztik a lendületüket, belassulnak, elkezdenek fájdalmas hangulatú zenéket írni, meg ilyenek. Alice Cooper esetében szó sincs ilyesmiről, a 27. stúdiólemeze se hajlik depresszióba, tolja a rock and rollt, mint a 'School’s Out'-on vagy a 'Hey Stoopid'-on. Azazhogy mégsem úgy, mert – ragaszkodva a rovat címéhez – első hallásra egyetlen dalt se tudok visszaidézni az albumról, ami így maga az összefüggő középszerűség. Ha létezik zenei karaktergyilkosság, azt elkövette Alice Cooper magával szemben. Köszönjük, Vincent, ülj le, kettes! Ez pontosan hatnak felel meg a lehetséges tízből. (Pontszám: 6)

Accept: The Rise Of Chaos (5,8 pont)

Adamwarlock: Szerintem az Accept teljesen kifáradt már egy jó ideje, aminek újabb jele a 'The Rise of Chaos'. Elfogyott a lőszer, és nemcsak azért, mert a koncepcióban lenne ennyi, hanem egyszerűen nem születnek olyan átütő dalok, mint az aranykorban, de mégcsak olyanok sem, mint a Tornillo belépését követő két albumon. Jó, azért acceptes, erős, van húzása a dolognak, meg persze szeretjük a bandát, koncertre elmegyünk... (Pontszám: 6)

JLT: Jó ez, jó ez, de… Nehéz megfogalmazni, hogy pontosan mit is hiányolok. Nem a klasszikus lemezek ('Metal Heart', 'Restless & Wild') minőségét, mert azokat nem lehet überelni. De akkor is valami extrát, valami kis pluszt vártam volna. Lehet, hogy éppen egy „slágert”. Ahhoz tudnám hasonlítani a lemez meghallgatása utáni állapotot, mintha a német fociválogatott 1-0-ra megverné a grúzokat. Győzelemnek győzelem, de jóval többet várna az ember. Itt is ez a helyzet. (Pontszám: 7)

Pálinkás András: Sajnos ötlettelen és egysíkú a 'The Rise Of Chaos'. Persze a jellegzetes Accept-íz itt van, de valamiért nem áll össze ez a lemez. Mark Tornillo számomra sosem tudta azt nyújtani, amit Udo (kvázi libabőr attól a pillanattól, amikor kinyitja a száját), de ezen a lemezen különösen szürke teljesítményt nyújt. Hoffmann riffjei sem vágnak agyon, és szólóiban sincs most olyan erő, ami instant léggitározásra késztetne. Felejthető iparosmunka egy ilyen múltú heavy metal intézménytől. (Pontszám: 5)

Quiet Riot: Road Rage (5,2 pont)

JLT: Szépen átalakult 2017-re a banda, már csak Frankie Banali dobos maradt a régiek közül. Ez elsőre talán aggasztónak tűnhetett, de szerencsére a 'Road Rage' nem okozott csalódást. Ugyan szokni kellett az új dalnok énekstílusát, de amint megbarátkoztam vele, gyorsan megszerettem a lemezt. Egy jó hangulatú, szórakoztató anyag született a '80-as évek szellemében. Nagyjából ezt vártam, és mivel megkaptam, nem is vagyok csalódott. (Pontszám: 7)

baumann: A nulla eredeti taggal, plusz az 'American Idol' tizedik szezonjából halászott, jellegtelen hangú James Durbinnel felvonuló 2017-es Quiet Riot-verzió nem igazán vág hasba elsőre. Olyannyira nem, hogy nem is futotta másodszori hallgatásra. Elsőre sem érződött igazán újnak a lemez, amely nagyon bátran „merít” a klasszikus '80-as hajmetal/hard rock hangzásaiból. Viszont ha már hommázs, legalább szépen idézi meg a hőskort, ergo jár a 6 pont. (Pontszám: 6)

Dzsó: Nem számítok nagy Quiet Riot-szakértőnek, de anélkül is egyértelmű, hogy ez a lemez gáz. Kevin DuBrow énekes 2007-es halála óta nem sikerült a posztra stabil embert találni, de az aktuális James Durbin vonítása egyszerűen elrontja az egész albumot. Még a dalok egy része úgy-ahogy elmenne, de először a vékonyka hangszerelés okoz heveny illúziórombolást, aztán meg ennek a csávónak a mértéktelen rikoltozása. Nem lett volna szabad kiadni ezt az albumot, méltatlan a névhez. (Pontszám: 5)