#23: Motörhead, Black Stone Cherry, Jonny Lang, Savoy Brown, Faith & Deed

írta Hard Rock Magazin | 2017.09.15.

Bluesok, feldolgozások, blues-feldolgozások és egy fiatal magyar csapat első szárnypróbálgatása. Ezek vannak a szeptemberi Egypercesek között. A legkíváncsibb mindenki a posztumusz Motörhead-lemezre volt, de a Black Stone Cherry kirándulása is izgalmas Bluesföldére. A fiatal Jonny Lang és a több mint 50 éve a pályán lévő Savoy Brown más-más módon nyúl a blues zenéhez, a budapesti Faith & Deed zenekar viszont a modern rock/metal vonalon vonultat fel tetszetős gitármunkát.

Nem számítanak újdonságnak a Motörhead felvételei közt a feldolgozások, ám olyan album nem jelent meg aktív éveik alatt, amely teljes egészében ilyen dalokat tartalmazott volna.

Valamennyi nótában a Lemmy - Phil Campbell - Mikkey Dee trió zúz, vannak olyanok, melyeket már hallott a nagyérdemű közülük. A Sex Pistolstól a God Save The Queen vagy a Stonestól a Sympathy For The Devil (Brian May gitározásával) például rákerült soralbumaikra korábban. Ez egy olyan kiadvány, amit a zenekar nem tervezett kiadni, láthatjuk, hogy egyes felvételek között évek teltek el, viszont kuriózum-darab. Nem vagyok biztos benne, hogy életükben megjelent volna-e David Bowie Heroes slágere.

Nincs rajta Beatles. Ez azért is meglepő, mert Lemmy köztudottan nagy rajongója volt a Gombafejűeknek, szerintem sokan vártunk valami Motörhead-verziót. Ugyanakkor igaz, hogy elénekelte a ’Butchering The Beatles’ tribute lemezen a Back In The USSR-t, de ott Phil és Mikkey nem játszik.

Nem látom a koncepciót a szerkesztésben: Bowie után jön a Rainbow, a Rolling Stones két felvétellel is jelen van, de nem érzem az erőt a Jumpin’ Jack Flashben.  Apropó Rainbow: A ’Rising’ album Star Struckjához egy vendégtorkot hívtak: a régi cimbora, Biff Byford, a Saxon főnöke áll a mikrofon mögött, Lemmy csak a refrénbe száll be danolni.

Ami nagyon jó, hogy ezek az idegen tollak száz százalékig Motörhead módra szólalnak meg, még a Heroes is, nem kötöttek kompromisszumot egy előadó esetében sem. Ez különösen a záró Whiplash esetében egyértelmű. A Metallica thrash-örökzöldjéből egy tipikus motörheades koszos rock and rollt faragtak. Elgondolkodhatunk azon, ez a lemez hozzátett-e valamit a banda eredményeihez, vagy jobb lett volna egy nem éppen minőségi élő anyag a végső időszakból. Rátok bízom a döntést. 


A kentuckyi rosszfiúk visszatértek! No, nem azért szól az üdvrivalgás, mert olyan nagyon eltűntek az utóbbi időben, hanem annak, hogy az eddigi utolsó stúdióalbumukkal, a ’Kentucky’-val (is) rendesen odapirítottak, így alap, hogy minden egyes megjelenésnél izgatottan kattanok rá a srácok zenéjére. Bár legutóbbi turnéjuk – így az A38-as koncertjük is – „személyes okok” miatt elmaradt, azonban megrázták magukat, és újabb hallgatnivalóval kárpótolták a rajongókat, igaz szokatlan módon ezúttal a blueshoz nyúltak.

Komoly agyalások nem történnek amúgy a hatszámosra faragott ’Black To Blues’-on, egyszerűen szőrös, southernes huzatba húzzák az olyan klasszikus bluesjátékosok dalait, mint például Howlin' Wolf vagy Muddy Waters, aminek köszönhetően a hozzám hasonló arcok – akik nem tudnak egy huzamban sokáig bluest hallgatni – közelebb kerülnek a műfajhoz. Bár a herfli- és a zongoraellenpontokon kívül egyedül a harmóniamenetek emlékeztetnek csak olykor a bluesra – köszönhetően a brutális megszólalásnak –, ráadásul ha összevetjük az átdolgozott nótákat az eredeti dalokkal, akkor nem sok hasonlóságot lehet felfedezni. Néhol megszaladt a srácok keze, és alaposan felhizlalták az örökzöldeket, sőt még a ritmizálást is átvariálták, úgyhogy aki azt várja, hogy autentikus formában köszönnek vissza a füstös opuszok, az csalódni fog.

A ’Black To Blues’ egyfajta tisztelgésnek, időkitöltőnek és – ahogy fentebb említettem – kárpótlásnak mindenképpen jó, azonban semmi több. Ha ezután jönnie kell valaminek, akkor inkább egy új stúdióalbum legyen az, addig csak kihúzzuk ezzel valahogy.


A már egy ideje keresztény szellemben tevékenykedő muzsikus új albumát nem lehet zeneileg egységesnek mondani, mint ahogy az előzőeket sem. A gyökerekben ott a blues, sőt például a kezdő dal, a Make It Move akusztikus alapokra épülő monoton ritmusa egész régre, talán a harmincas évek blues felvételeihez nyúl vissza. Aztán másfajta stílusok is jönnek: tipikus amerikai rock döngő ritmussal, édeskés dallammal, ballada, pop-szerű sláger, még reggae is.

Ez az album markánsabb zenét képvisel, mint az alkotó előző lemeze, a 2013-ban napvilágot látott ’Fight For My Soul’, mégis úgy gondolom, nem karakteres alkotás, túl sok, amit markolni akar. Akadnak remek pillanatok, ugyanakkor Jonny Lang egyik szemével állandóan a popularitás felé kacsint, ami nem tesz jót az egésznek. Pedig a korábbi albumain, ahol tényleg kölyök volt – huszonkét éve jelent meg az első lemeze, ma is csak harminchat (!) éves –, teljesen egyértelműen képviselte a blues műfajt. Muzsikája mára veszített jó értelemben vett koszosságából. A letisztultság talán a keresztény életnek is szól, nem egy szövegben tér ki megtérésére.

Pár jó gitárszóló valamennyire egyensúlyba hozza a mérleget, bár számomra nem elég egy igazán jó blues albumhoz. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz ez a zene, csak számomra nem elég progresszív, túl steril, még akkor is, ha időnként azok a bizonyos gyökerek elágaznak a mélyben. Az irány nem egyértelmű, sok a mellékszál. Amikor egy dal meggyőz, a következő kétségek közt hagy, csak kapkodom a fejem. Lehet, hogy velem van a baj, kicsit nekem is engedni kellene a könnyebb oldal csábításának. De már próbáltam… 


Mára Kim Simmonds zenekarvezető, gitáros-énekes-billentyűs az egyetlen tagja annak a bandának, mely 1965-ben Savoy Brown néven kezdte meg működését. Szerintem ők is az élmezőnyben tartózkodnak, már ami a tagcserék számát illeti működésük során. Leo Lyons, Miller Anderson, Paul Raymond – csak néhány ismertebb név, akik megfordultak a brit blues egyik ősrégi alakulatában. De talán nem tűnik szentségtörésnek, ha azt mondom, a Savoy Brown nem tartozott a szigetország bluesbandáinak élvonalába. Talán azért sem, mert nem volt egy igazi karakteres zenei vezéregyéniség, aki olyan jellegzetes fazont tudott volna nekik adni.

Az új albumon, hárman játszanak – gitár, basszus dob, ennyi hangszer hallható. Ez nagyon jól hangzik – akár egy power trió is lehetne –, de nem ilyen zenét hallunk. Pedig korai albumaikon akadt egy-két jó hangszeres betét. Most is nyomják ezt a nyers blues-rockot, de nem különösebb erőkifejtéssel. Ez nem kor függvénye, hiszen, nem egy zenészlegenda a hetvenen túl is belead anyait-apait. Ők hárman viszont kedvükre elbazseválnak, igaz, néha megvillan egy-egy jó téma. Ilyen a címadó lassú bluesa a finom pengetésekkel előadott gitárszólóval. Ez az album nem a mai kor hangja. Ez egyáltalán nem baj, kellenek ilyen alkotások, melyek visszahozzák az ősi időket. Jobban zavar, hogy maga a zenei felhozatal nem annyira színvonalas, és valahogy nem erőteljes az egész. A hangzás sem markol az elevenembe, az ének pedig végképp baromi unalmas és színtelen.

Nem megy olyan könnyen, hogy végighallgassam az egész anyagot, esetenként elveszítem a fonalat, és minden ugyanúgy szól. Nem érzem a motivációt az egészben. 


A Faith & Deed név mögött öt budapesti fiatalember rejtőzik, akik tavasszal hozták ki első kiadványukat 'Clarity' címmel. Az ötszámos EP zeneileg modern rockos / metalos közegben mozog, ám sokféle hatás tetten érhető a dalokban, az Asked And Returned még kvázi rappelést is felvonultat. Az már az első pillanatokban feltűnik, hogy a srácok zenéjében bőven akad potenciál, nagyon dallamcentrikus dalokkal operálnak, melyek egy összefüggő történetet mesélnek el az emberi élet küzdelmeiről.

Tetszik a megálmodott koncepció, de a körítés is igényes, a borítóba és a klipekbe fektetett művészi munka nagyon rendben van, és igazából zeneileg is kellemes hallgatnivaló a 'Clarity', ám mindez nem azt jelenti, hogy tökéletes, és nincs min változtatni. Ami rögtön feltűnik, hogy az öt tételből három ugyanabban a hangnemben zakatol, ami kicsit egysíkúvá teszi az EP-t, főleg úgy, hogy nincsenek igazán nagy csúcspontok a dalokban, továbbá a hangszerelés is igen szellős néhol. Az éneket például több vokállal alaposan meg lehetne vastagítani, ami sokat dobna a produkción. Pataki Zoli egyébként lehetne kicsit bátrabb egyes részeknél, mivel nekem néhol igen kimért, határozottabb hozzáállással és a mély regiszterek hanyagolásával nagyobbat dörrenne ez az anyag.

A gitármunka igen tetszetős, valamint remek ötletek és dallamok érkeznek a hangszeresek felől, úgyhogy erre ráerősítve és egy jobb arányokban kikevert megszólalással szuper debütlemezt hozhatnának össze a srácok. Állítólag valami már készül a háttérben, úgyhogy nem csodálkoznék, ha érkezne hamarosan az a bemutatkozó album.