Kedvenc lemezeim – Rory Gallagher: Photo Finish (1978)

írta Hard Rock Magazin | 2017.08.15.

Noha a hazai közönség talán kevésbé ismeri a ’70-es években pályája csúcsán lévő ír származású gitárlegendát, Rory Gallaghert, viszont annál nagyobb kultusszal rendelkezik tőlünk nyugatabbra, illetve az autentikus blues-rock rajongóinak körében. A vintage rock hőskorának mindenképpen egy ikonikus, de sajnos nem egyöntetűen elismert alakjáról beszélünk, akinek sokszínűségét bizonyítja, hogy az olyan klasszikus könnyűzenei műfajok mellett, mint amilyen a rock’n’roll, a hard rock, a blues, a blues-rock, vagy a boogie, a country, a jazz, valamint a folk ihletésű szerzemények sem álltak tőle olyan távol.

Ugyancsak a zenész széleskörű tájékozottságát bizonyítja az is, hogy azon túl, hogy az éra legnagyobb gitárvirtuózainak egyike volt, híres, ütött-kopott Fender Stratocastere mellett még a szájharmonikával, a szaxofonnal, a bendzsóval, a mandolinnal, és az ún. rezonátoros gitárral is mesterien bánt, így amíg korai zenekara, a Taste inkább még egy tradicionális felállással rendelkezett, a gitáros 14 szólóalbumán már sokkal komplexebb és kiforrottabb dalokkal is találkozhatunk. Bár én magam csupán a közelmúltban fedeztem fel a Rory-életművet, úgy vélem, hogy egyértelműen egy olyan személyről beszélünk az ő kapcsán, aki egyazon képzeletbeli színpadra állítható Jimi Hendrixszel, Jimmy Page-dzsel, Ritchie Blackmore-ral, és a hangszer többi nagyágyújával, úgyhogy bízzunk benne, hogy egy napon talán őt is a Rock And Roll Hall Of Fame tagjai között fogjuk számon tartani.

Sok olyan lemez szóba jöhetne ugyan, amely részben, vagy egészében megfogott; a ’Top Priority’, a ’Fresh Evidence’, a ’Tattoo’, vagy a ’Deuce’ helyett mégis a kilencedik albumként kiadott ’Photo Finish’-re esett a választásom. Ez volt ugyanis az a korong, amelynek hangzásvilágán keresztül sikerült először igazán elmélyülnöm a hősünk által felépített zenei közegben. Ezt a sajátos élményt szeretném röviden felvázolni az alábbiakban.

A dalok szerkezete – ahogyan egyébként a többi albumon is – hűen tükrözik azt a zenei szintézist, amely Rory esetében kétségtelenül megfigyelhető. Gyakran előfordul, hogy a verzék és a refrének külön-külön vizsgálva sokkal inkább egyik vagy másik stílusirányzat jegyeit viselik magukon, viszont a frappáns átkötéseknek köszönhetően a hallgatónak ez jóformán fel sem tűnik, és egy kerek egész kompozícióként csendül fel minden egyes darab, miközben az állandó játék a különböző tónusokkal, illetve aláfestésekkel számomra egyszerre keltett egy olyan rapszodikus – ugyanakkor mégis kiegyensúlyozott – légkört, amely végigkíséri az egész albumot.

Eltekintve azonban attól, hogy nem könnyű feladat a számokat pusztán egyetlen műfaj keretei közé szorítani, valamelyest mégis osztályozhatjuk őket aszerint, hogy egy adott dalnak milyen hangulatot is kölcsönöz az annak gerinceként szolgáló gitárriff. Ha ekként közelítjük meg a repertoárt, akkor találunk olyan vidám és pörgős blues-rock darabokat, mint amilyen az albumnyitó Shin Kicker, vagy a Cruise on Out, miközben a The Last of the Independents és a Brute Force & Ignorance képviseli a keményebb, kissé talán a Deep Purple-re hajazó vonalat.

Aki a fentieknél is „déliesebb” zenei világot szeretne hallani, az a Cloak & Dagger és a The Missisippi Sheiks segítségével biztosan rátalál majd a szokásos countrys, bluesos miliőre, de érdekes színfolt emellett az Early Warning című bónuszdal is a maga kissé punkos beütésű alapjával. Számomra viszont egyértelműen a Shadow Play a kedvenc, és egyben a legnagyobb telitalálat is a listáról, hiszen amennyire nyers és egyszerű, annyira hatásos, valamint annyira magában foglal mindent, ami nemcsak ezt az egy albumot jellemzi, hanem Rory egész szellemét és a benne lévő kimeríthetetlen energiát is. Emellett még az Overnight Baget is hasonlóképpen egy slágergyanús és – ha lehet így fogalmazni – epikus színezetű műnek tartom a korongról.

Érdemes a ritmusszekciót közelebbről is megvizsgálni néhány mondat erejéig. A dob kapcsán igazából nem sok minden emelhető ki: a kötelező alapokat és váltásokat kiválóan hozza, viszont ezt leszámítva sok plusz figurát vagy megnyilvánulást nem igazán fedezhetünk fel, még annyit sem, mint korábban a Taste esetében, ám egy gitár- és vokálcentrikus előadóról lévén szó, többre igazából nem is nagyon volt szükség.

Azonban a basszusgitár ezzel szemben nemcsak, hogy a kellő fegyelemmel kíséri le a legkülönbözőbb stílusú riffeket is, hanem helyenként még egy kis fantáziának is teret enged. Mindez nem is csoda, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a koncerteken Rory inkább a power trio (dob-gitár-basszusgitár) felálláshoz ragaszkodott, sőt ekkoriban a stúdiófelvételei is ebbe az irányba tolódtak el, vagyis a basszussáv kiemelése egyáltalán nem volt sokadrendű szempont. A ritmusgitár pedig – ahogyan az egy ilyen szintű zenész esetén el is várható – nemcsak ugyanazokat a sematikus akkordmeneteket játssza, hanem inkább egy hibrid megoldás fedezhető fel, ugyanis a kíséret közben meg-megszólaló díszítéseknek és szólómotívumoknak hála gyakorlatilag nincs két egyforma kör, így még az a kevés monotonitás is megszűnik, amely egyébként bocsánatos bűnként előfordulhatna a lemezen.

A kisebb skálafutamok és figurák szinte végig jelen vannak a dalokban, és – mint olykor pl. Jimi Hendrixnél is jellemző – két elénekelt sor között ezek az elemek is mintegy zenei kérdésként, válaszként kommunikálnak a közönséggel, de egyértelműen a fő szólótémák azok, amelyek olyan markánssá és letisztulttá teszik az anyagot, ahogyan az végül megjelenik közönsége előtt. Már az is üdítő változatosság, hogy a kommersz könnyűzenével ellentétben, ebben az esetben nem mindig evidens, hogy a második refrén után következzék a szóló, hanem néhol már korábban hallható egy-egy hosszabb lélegzetű melódia, néha pedig a szokásosnál később éri el az adott zeneszám a csúcspontját.

Bármelyik eset is áll fent azonban, ezeknek a kreatív dallamoknak a titka talán abban rejlik, hogy az ismerős pentaton-, blues- és rock’n’roll-elemek kellemesen vegyülnek azokkal az egyedi, ízes és progresszív kitekintésekkel, amelyek igazán roryssá varázsolják a szerzeményeket, illetve azokkal a könnyedén kivehető dallamokkal, amelyek rövid történetekként ékelődnek be a pörgősebb szólamok közé. Ahol a műfaj megkívánja, ott a szájharmonika, a slide-gitár és a billentyűk is felbukkannak néha, de előbbiek elsöprő dominanciája mellett ez a néhány kiegészítés már valóban – ahogyan mondani szokás – csak hab a tortán.

Azonban még a legőrültebb gitárszólóval megspékelt zenei alap sem tudna életre kelni akkor, hogyha nem társulna hozzá egy ahhoz méltó, dinamikus és emlékezetes vokál – ez pedig mind a ’Photo Finish’-nél, mind az összes többi lemeznél egyértelműen adott, hiszen Rory Gallagher nemcsak első osztályú hangszeres zenész, hanem remek énekes is. Véleményem szerint azon vokalisták közé sorolható, akiknek önmagában nincs talán olyan technikája és tudása, mint Robert Plantnek vagy Diónak, azonban nincs is rá szüksége, hiszen az éneklés ebben az esetben a hitelesség, a mesélés eszköze, ahol nem a szöveg tartalma az elsődleges. A lényeg inkább az, hogy magával ragadjon bennünket az egész felvétel egy több, mint negyven percen át tartó zenei körutazásra, amely az amerikai préritől a Skót-felföldön át egészen az ír tengerpartokig vagy akár az Alfa Centauriig (egyszóval bármeddig) terjedhet, attól függően, hogy a hallgató képzelőereje éppen hol ér véget.

Ennek pedig az az oka, hogy a hang mögött ott találjuk az embert, a karaktert, és az egyéniséget a maga húsvér teljességében és valójában, aki egyszerre képes arra, hogy zabolátlanul vad, fiatalos és lendületes, vagy éppen lírai, lassú és fennkölt legyen. Hosszú idő után Rory személyén keresztül volt szerencsém újra megismerni egy olyan zenészt, akinek az egész lénye a maga őszinteségével együtt azt sugallja, hogy kizárólag a szabadság, a közönség lelkesedése és a zene iránti végtelen rajongás motiválja őt, nem pedig a pénz, a sztárság és a velejáró hírnév. Utóbbi talán eléggé közhelyes gondolat, de sok mai előadó példát vehetne arról az elszántságról és alázatról, amely ezek mögött a dalok mögött megbújik. Üzenetük pedig úgy gondolom, hogy negyven év távlatából sem fakult meg, és ugyanolyan valódi, közvetlen, és – hogy éljek az album címe adta lehetőséggel – ugyanúgy célba talál a mai hallgatók fülében is.

Szerző: Rucska Ferenc

Számlista:

01. Shin Kicker          
02. Brute Force & Ignorance            

03. Cruise On Out      
04. Cloak & Dagger   
05. Overnight Bag     
06. Shadow Play        
07. The Missisippi Sheiks      
08. The Last Of The Independants    
09. Fuel To The Fire

Tagok:

Rory Gallagher – gitár, ének, mandolin, harmonika
Gerry McAvoy – basszusgitár
Ted McKenna – dob