A második két nap: FEZEN, Székesfehérvár, 2017. 08. 04-05.

Amikor fesztiválokról beszélünk, akkor nem feltétlenül a program összetétele és a koncertek milyensége jön szóba először, hanem a szervezés és az infrastruktúra kérdésköre. Különösképpen igaz ez a FEZEN kapcsán, hiszen hiába hoznak minden évben remek előadókat Fehérvárra, a fesztivál utáni első vélemények általában mindig a megvalósítást cinkelik.

Nem volt ez másképpen idén sem, hiszen a „nagy volt a por”, „sokat kellett sorban állni a sörért”, „förtelmes húgyszag terjengett a budi 10-20 méteres körzetében” kritikák most is előjöttek – amiben bőven van igazság –, ennek ellenére úgy látom, hogy mindenképen fejlődik a fesztivál, az viszont biztos, hogy nem ugyanolyan ütemben, mint maga a program. Tavaly nekem kimaradt a viharral tarkított hétvége, így meglepett a színpadok és en bloc az egész feszt új elrendezése, ami nem feltétlenül tetszett. Valóban zavaró és élményromboló volt a Fehérvár színpad bal oldalán állóknak a Harman Színpad felől beszűrődő zajáradat, ami simán megölhette egy buli hangulatát, ugyanakkor nagy csalódás volt a kavicsos dühöngő rész a színpadok előtt, ami helyett a gumitérköves megoldás sokkal civilizáltabb volt két évvel ezelőtt. A sörösbódék és a vasúti híd előtti tumultust tapasztalattal, leleményességgel ki lehetett kerülni – vagy egy nagy adag türelemmel kibekkelni – emiatt egyszer sem hőzöngtem, viszont az elszomorított, hogy lényegesen kevesebb paddal találkoztam, ami azért a több órás talponállást sokkal elviselhetőbbé tudja tenni.

Arról, hogy ezeket a problémákat miként lehetne orvosolni, esetleg máshol hogyan oldják meg, már nem tudok érdemben nyilatkozni, mivel fesztiválok terén igen nagy restanciáim vannak, így a témában egy sokkal hitelesebb emberrel kellene beszélni erről, mindenesetre alul a kommentekben mindenki számára adott a lehetőség az ötletelésre.

A sivatagi forróság és a viszonylag korai kezdés nem igazán kedvezett a Depresszió koncertjének, így le is maradtam róla, bár őszintén megvallva, Halász Feriék munkássága nem nekem lett címezve, ahogy a Roadé sem feltétlenül, de valahogy bennük sokkal több a stenk, ami miatt szívesen megnézem őket bármikor. Nem véletlenül gyűlt össze egy komolyabb tábor Mátéék bulijára, ami idén sokkal több látványosságot hordozott magán. A szokásos koncertprogramot a színpadon olyan dolgok színesítették és fűtötték fel még jobban, mint a füst- és lángoszlopok, melyeknek előtűnése komoly hőlöketet adott az első sorban „didergő” rajongóknak.

A program elején kicsit nehezen indult be a gépezet, kifejezetten zavaróak voltak a kivetítőn felvillanó, FEZEN-t reklámozó videók, amiket később az élő kép váltott fel szerencsére, továbbá Máté hangja is erőtlen volt, azonban ahogy haladtak előre a srácok a programban, egyre olajozottabban ment a hangulatteremtés és az álmos rockerek beizzítása. A végén pedig kifejezetten nagy tumultust okozott a srácok húzása, nevezetesen a konfettiesőbe vegyített sörkuponok szabadjára engedése. Bár azt nem hiszem, hogy ténylég ezer kupont (ahogy azt Máté beharangozta) rejtettek el a színes papírdarabok között, ennek ellenére az ingyen sör felkiáltásra úgy ráugrott a nézősereg, mint kacsa a nokedlire.

A jubileumi 20. FEZEN fesztivál már az első két napon is olyan bandákat, előadókat vonultatott fel, akik ritkán járnak hozzánk, és ez a tendencia Glenn Hughes fellépésével folytatódott is pénteken. A mester tavaly adta ki új lemezét, a ’Resonate’-et, aminek Heavy című dala igazából koncertjének mottója is lehetett volna, hiszen a Rock Hanga hihetetlen formában van, pedig már 65. életévét tölti be nemsokára. A jó forma és a rég történt látogatás volt a két legfontosabb indok, amiért számomra kihagyhatatlan volt a buli, nem mondhatjuk, hogy sűrűn jár hozzánk Hughes, legutóbb 5 éve lépett fel Magyarországon. Az akkori programhoz képest kicsit változtatott műsorán, bár menetrend szerint ezúttal is elég sok Deep Purple- és Black Country Communion-nóta hangzott el, míg szólóanyagairól szinte csak a ’Resonate’-ről csattant el pár dal.

Kezdésként is erről került elő egy szám, méghozzá a Flow, melynek nyúlós riffjeire igazán könnyű volt bólogatni. Sokakat talán nem pörgetett fel eléggé a koncert (az egykori Deep Purple-legenda nem éppen fesztiválbulijairól híres), karizmája ettől függetlenül tökéletesen és kérdés nélkül belengte a színpadot. A vele szembe beállított ventillátor látványosan lengette hosszú rőzséjét, amivel egy-egy pillanatra kísértetiesen hasonlított Demjén Rózsira, persze a hang és a dalok természetesen osztálykülönbségről árulkodtak.

A műsor teljes képet adott Hughes mester életművéből (csak nehogy azt jelentse ez, hogy máris összegzi karrierjét): volt itt Muscle & Blood, néhány Deep Purple-klasszikus, mint a Gettin' Tighter vagy a döngölő basszusgitár alapra íródott Might Just Take Your Life, melyekre érezhetően nagyobb ováció érkezett a közönség felől. (Csak megtippelni tudom, hogy a nyugisabb részeknél a hátrébb álló emberek vajon mit hallhattak a másik színpadtól.)

Jó pár felvételt megnéztem az utóbbi időben Glennről, de amit itt művelt a FEZEN-en, az valami káprázatos volt. Egyszer sem lépett ki abból a különleges, nem evilági buborékból, amit a színpadra varázsolt zenekarával, néhány dalt ennek jegyében kicsit lassabbra, merengősebbre vett, de végig ott volt fejben és lélekben, nem kalandozott el, jellegzetes kitartott magasai is libabőrcsalogatóak voltak, sokszor arról is megfeledkeztem, hol vagyok. Ilyen emelkedett pillanat volt például a You Keep On Moving elővezetése is.

A fentebb említett Heavy-mottóval igazából arra céloztam, hogy annak ellenére, hogy egy baromi jó, elszállós feelinget kapott az egész buli, igazán energikus is volt, és hihetetlen nagyot szólt, ebben pedig nagy szerepet vállaltak Glenn társai is. A dán Søren Andersen nagyon vagányan, lazán gitározott, folyamatosan hozta grimaszait, és persze technikailag sem találhattunk kivetnivalót játékában. Egyedül azt sajnálom, hogy szólóját kissé eltolta, bár akkora adag poénnal tálalta a malőrt, hogy szinte betervezettnek tűnt a kényszerű kábelcsere.

Pontus Engborg dobos és Lachy Doley billentyűs egyértelműen inkább a háttérből támogatták a mestert, ám nem olyan jellegtelen bérzenészként, ráadásul néhány villantás erejéig ők is kaptak szólisztikus perceket, amivel Pontus nem sáfárkodott túl jól, mivel dobszólója kifejezetten unalmasra sikeredett. Fesztiválra nem igazán illik a dobszóló (és szerintem klubbulira sem), baromira le tudja ültetni a hangulatot, ezúttal is így lett.

Szerencsére olyan dalokkal, mint a Soul Mover (miközben Hughes természetesen rogyasztva és csücsörítve hozta a funkys basszustémákat) és Black Country, feledtették a csorbát, a koncert végére pedig feltették a pontot az i-re a Heavyvel, valamint a Burnnel, ami előtt cimboráját, David Coverdale-t is méltatta egy kicsit Glenn. Hatalmas tapsviharban, peace & love üzenettel köszönt el a közönségtől, és csak remélni tudom, hogy nem kell megint öt évet várni rá idehaza.

Setlist: Flow / Muscle and Blood / Might Just Take Your Life / Gettin' Tighter / Medusa / Stumble & Go / Can't Stop the Flood / One Last Soul / You Keep on Moving / Soul Mover / Black Country /// Heavy / Burn

Ezután jött egy kisebb sprint a Petőfi sátorhoz, ahol Elin Larssonék, vagyis a Blues Pills volt a soros. Sajnos nagy szomorúsággal tapasztaltam, hogy a kezdésre szinte az egész sátor telítve volt, a hátsó fertályba pedig iszonyat hőség szorult be, így néhány dal után arra a döntésre jutottam, hogy inkább visszakullogok a nagyszínpadhoz, a Blues Pillst pedig megnézem akkor, ha legközelebb megint klubbulit csinálnak kishazánkban. (Szerencsére az utóbbi időben többször is volt rá példa.)

Sokszor és sokat írtunk már a Tankcsapdáról, így nem hiszem, hogy pont a FEZEN kapcsán kellene megfejtenünk sikerük titkát, már ha egyáltalán szükség van erre. Az utóbbi időszakban tovább feszegették határaikat, legutóbbi dobásuk a körszínpados koncert volt az Arénában, de hamarosan kompon is adnak bulit a Balatonon, és akkor még nem is említettem tavalyi dokumentumfilmjüket vagy feldolgozásalbumukat, ami igen megosztó lett, ennek ellenére tovább növelte Lukács Laciék hírnevét. (Itt jegyezném meg, hogy a Maradj velem feldolgozását nem kellene erőltetni, szerintem baromira nem passzol a Tankcsapdához, és el is vész a koncerteken a dal esszenciája.)

Ezúttal ők kapták meg a lehetőséget, hogy egy szülinapi bulit rittyentsenek a FEZEN-nek, és éltek is a lehetőséggel, sőt ha már így alakult, akkor ezúttal is csempésztek különlegességet bulijukba, még ha a tűzijáték nem is feltétlenül a saját ötletük volt.

A program az Ez az a házzal kezdődött, ami remek választás volt a fesztiválozóknak, hiszen olyan arcok is teli torokból üvöltötték, akiknek látszólag nem sok köze volt a rockzenéhez. A hangzás az én koordinátáim szerint rendben volt, bár nem tetszett Fejes Tomi dobsoundja (a lábdob aránytalanul sok volt, a pergőt alig lehetett hallani) és Sidi nyers gitárhangzása, ami kifejezetten a nyugis Egyszerű dalban volt bántó.

A koncertre a látványos pirotechnikát sem hagyták otthon a srácok, volt lángoszlop (vagy ahogy Lukács mondta, disznóperzselő), valamint füst és szikra minden mennyiségben a színpadon, na meg Lukács taníthatatlanul laza felkonf szövegei és Fejes elmaradhatatlan grimaszai, nyelvnyújtogatásai, ami a kivetítőkön olykor igen viccesen hatott.

A legemlékezetesebb pillanat kétségtelenül a Köpök rátokat követő ünnepi köszöntő volt, valamint a tűzijáték, amihez hasonlót korábban csak az Anathema ’Universal’ koncertfelvételén láttam, bár ott nem megrendezett, hanem tök spontán volt a durrogtatás. A hosszú látványosság el is vonta a figyelmet a Tankokról, akik a Fiúk ölébe a lányok című dalukat tolták az arcunkba, majd a nóta közepén elégett az égi csillagszóró.

A trió a Mennyország Tourist előtt megemlékezett az augusztus 3-án elhunyt Vásári József színművészről is, akit hentesként láthattunk a nóta klipjében. A neki ajánlott dal igazi mérföldkő volt az este folyamán, egy emberként üvöltötte a közönség, majd az Adjon az ég, A Rock & Roll rugója és a Be vagyok rúgva hármas zárta a műsort a ráadás előtt, amit már csak a messzi távolból hallottunk. (A rutinnak köszönhetően tudtuk, hogy időben el kell indulni a kijárathoz, ha nem akarunk hosszú perceket várni a hídon való átjutásra.)

Setlist: Ez az a ház / Mindig péntek / Csőre töltve / Szabadon / Köpök rátok / Fiúk ölébe lányok / Úgy szeress / Nincs fék (Nincs félelem) / California über alles / Akinek látsz / 1000 ördög / Alföldi gyerek / Térdre borulnak a gyengék / Maradj velem (Korál-feldolgozás) / Agyarország / Mennyország Tourist / Adjon az ég / A Rock & Roll rugója / Be vagyok rúgva /// Egyszerű dal / Egyedül a világ ellen

A negyedik nap már elővételben teltházas lett, így aki a helyszínen akart jegyet váltani az Offspring vagy a német techno fenegyerekek, a Scooterék koncertjére, az bizony hoppon maradt. A szombat sem volt gyenge program szempontjából, bár egy metal, hard rock fanatikusnak azért közel sem volt olyan habzsi-dőzsi, mint mondjuk pénteken. Így skippeltem is a számomra nem túl izgalmas Paddy & The Rats, valamint az Alvin és a Mókusok műsorát, és inkább a fóliasátorra emlékeztető Petőfi sátorba igyekeztem a Leander Kills koncertjére.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy a csúcsra járatott Leander Rising után hova lehet még fokozni a sikereket, pontosabban hogyan lehet ismét a csúcsra érni egy teljesen felforgatott zenekarral. Nos, a koncert eleje minden kétséget félresöpört, hiszen annyian üvöltötték teli torokból a régi és az új dalokat is, hogy az tökéletesen bizonyította: mindegy, ki van Leander mellett, a közönség odavan előadásmódjáért, a szövegekért és a súlyos hangzásért, vagyis a Kills rajongótábora egy és ugyanaz, mint a megdicsőült elődé. Nem volt különbség a Viharom tavaszom, a Csak Te és mondjuk a Szerelmetlen dal, esetleg a vadiúj Vigyetek kórházba között (ezzel a számcímmel azóta sem tudok mit kezdeni, nemhogy magyarul, de még angolul is vérciki szerintem), ugyanolyan elánnal tombolt rá a közönség, aki tenyerén hordozta a kvartettet.

Őrületes hőség uralkodott a sátorban, ennek ellenére Leander talpig feketében vezette zenekarát, míg a dobok mögött Jankai Valentin volt az ellenpólus, aki félmeztelenül tolta a kegyetlen ritmusokat baromi precízen, ugyanakkor zsonglőrködései ezúttal nem igazán jöttek be, mert minden második dobverő a földön landolt.

A bandát az új leosztásban most láttam először, de ami nagyon meglepett, hogy iszonyat kegyetlenül és tisztán szóltak. Érthető volt minden szöveg, gitárriff, szóló és ritmus, élvezetes volt hallgatni a srácok játékát, ami nem nélkülözte a technikai brillírokat sem. Czifra Miki és Vermes Andris személyében két nagyszerű – és kinézetre hihetetlenül hasonló – gitáros van Leander mellett, akik nemcsak tisztán és precízen játszanak, hanem hallhatóan jó zenészek is. Azt viszont kicsit sajnálom, hogy színpadi mozgásuk elég korlátozott, bár Miki kétség kívül sokkal többet keringett a pódiumon, mint társa.

A koncert vége felé elcsattant a Tankcsapda Lopott könyvek című dalának feldolgozása, majd a közönség közvetlen közeléből is énekelt egy dalt Leander, mielőtt elbúcsúztak volna a jubileumi FEZEN-től. Egyre nagyobb sikerüket az is bizonyítja, hogy ezen a napon még egy koncertet lenyomtak egy motoros fesztiválon, szóval azt hiszem, nem lesz itt gond a folytatással.

Az Offspring miatt punkosra vett napi programnak volt egy kis hátulütője, méghozzá az olyan arcok feltűnése, akik csak hírből hallottak a kulturált szórakozásról. Nem szeretnék senkit sem minősíteni és lebunkózni, de szombatra virradóra megugrott az olyan fesztiválozók száma, akik elnézéskérés nélkül furakodnak előre úgy, hogy lekönyökölnek, ellöknek, ne adj’ isten még leöntenek egy kis piával is, ami nálam nagyon ki tudja verni a biztosítékot. Több alkalommal is jártam külhonban koncerteken, és ugyan azt aláírom, hogy nem annyira vérmesek a rajongók, mint Magyarországon, viszont nincsenek olyan tahók, akik néhány sörtől meg tüskétől megrészegülve válogatás nélkül dőltenek-borítanak a küzdőtéren.

Miközben ezen hőzöngtem, elkezdte programját az Ignite, akikhez élőben még nem volt szerencsém. Téglás Zoliék hatalmas lendülettel vetették bele magukat az estébe a Poverty For All-lal, és már az elején teljesen egyértelmű volt, hogy nagy formában vannak. Zoli remek énekes, ráadásul amikor Magyarországon játszanak, hihetetlenül sokat hozzátesz a koncertekhez személyes történeteivel és azzal a szeretettel, amivel az országról beszél.  Egy tökéletes Magyarországon az Ignite volna az elsőszámú nemzeti rockzenekar (annak ellenére is, hogy a dalok elsősorban angolul íródnak), elég csak meghallgatni a Falut, amiben olyan imádattal és lelkesedéssel énekel Zoli a hazájáról, aminek itthon szerintem senki sem érhet a nyomába.

Nagy cizelláltságot egyébként nem érdemes keresni a srácok zenéjében, hiszen a „jól szól, dallamos és bulizós” szentháromság köré épül, ennél több pedig nem is kell. Az már csak hab a tortán, hogy a punk lázadását Zoli olyan dolgokkal erősíti a bulikon, mint a jól ismert ’56-os pólója és a rengeteg politizálás, melyek nem csorbították egyáltalán a koncertélményt. A csupa szív énekes nem mulasztotta el az alkalmat, hogy megemlékezzen hónapokkal ezelőtt eltávozott egyik legjobb barátjáról, Chris Cornellről, ugyanakkor megkért minket, hogy bármilyen mélyen is legyünk lelkileg az élet egyes szakaszaiban, ne kövessük Chris, vagy a szintén nemrég elhunyt Chester Bennington példáját.

A koncert csúcspontja kétségkívül az A csitári hegyek alatt és Kossuth-nóta egyvelege volt, aminek végét egy egészséges stagediving után már a közönség soraiból énekelte Zoli, aki – miután visszatért a színpadra – sapka nélkül fejezte be a dalt. (Hát igen, itthon vagyunk.) Az Ignite tehát jött látott és tarolt ezúttal is, és tökéletes felvezetése volt a The Offspringnek.

Annak az Offspringnek, akik ritkán és kizárólag csak fesztiválokon ejtik útba kishazánkat, és minden bizonnyal a kevés találkozás miatt alaposan meg lehettek zavarodva a szombati hőségben, mivel Dexter Holland lazán elszórt egy „Koszonom Budapeszt”-et (Hogy is van az a PhD? Ja, az molekuláris bioszból van…), ami elég véleményes volt. (Tegyük hozzá, Glenn Hughesnak sem volt tiszta, hogy melyik városban játszik, hiszen a Facebookra Budapestet írt ki, bár őt felmenti az a tény, hogy koncertjét megelőzően a fővárosi Rockmúzeumban nyitott meg egy róla szóló kiállítást.)

Visszatérve a kaliforniai punkokra, egy vaskos, 19 számmal megtömött műsort nyomtak le nekünk, amiből nem hiányozhattak az olyan kedvencek, mint a Pretty Fly, a Self Esteem vagy a Come Out And Play, azonban mindezt igen lélektelenül tették. Nem arról van szó, hogy unottan játszottak és nem lehetett bulizni egy nagyot a zenéjükre, egyszerűen csak minimális kommunikációval darálták le a műsort. Az egyetlen jópofa dolog az volt, amikor Dexter a vizespalack után hirtelen egy, a háttérből előhúzott tömlővel locsolta le a közönséget, ami igazán frissítő lehetett az első néhány sorban állóknak.

A pókhasat növesztett frontember egyébként mosolygósan és korrekten énekelt végig, azonban a korábban említett hakniszag végig érződött a bulin, továbbá sajnálatos volt az is, hogy Noodles nem tartott a bandával családi okok miatt, Todd Morse viszont korrekten ugrott be helyette. Szerintem sokat dobna a srácok lelkesedésén, ha végre sikerülne leakasztani egy új albumot (állítólag már készül), azzal pedig természetesen várnánk vissza őket mondjuk egy arénás koncertre, ahol teljes felállásban és maximális elhivatottsággal játszhatnának nekünk.

Setlist: You're Gonna Go Far, Kid / All I Want / Half-Truism / Come Out and Play / Genocide / Original Prankster / Have You Ever/ Staring at the Sun/ Seven Nation Army (The White Stripes-feldolgozás) / Want You Bad / Bad Habit / Hit That / Kristy, Are You Doing Okay? / Why Don't You Get a Job? / (Can't Get My) Head Around You / Pretty Fly (For a White Guy) / The Kids Aren't Alright /// Americana / Self Esteem

A néhány kellemetlenség és hiányosság ellenére összességében egy igazán színvonalas programot hozott össze a FEZEN szervezőcsapata, amiért nagy köszönet jár nekik, reméljük, hogy jövőre, az immáron huszonegyedik fesztiválon még ezen is sikerül túltenni. Ja, majdnem elfelejtettem: akiknek nem volt elég a bulizás szombat estére, azok még mehettek egy erőset a Harman Színpad előtt. Tudjátok: töp-töp-töp-töröröpp-töp-töp…

Szöveg: TAZ
Képek: Papp Enikő, FEZEN fesztivál Facebook-oldal, szekesfehervar.hu