Rózsák tövisek nélkül: Guns N' Roses – Bécs, Ernst Happel Stadion, 2017. 07. 10.

Mikor tavaly bejelentették, hogy Axl Rose, Slash és Duff McKagan újra együtt zenélnek a Guns N’ Roses lobogója alatt, örültem a hírnek, de mégis voltak kételyeim. Az olyan tényezőket és kérdéseket most hagyjuk, mint az egykori sárdobálás egymás felé, meg hogy ebben mennyire volt motiváló a pénz, vagy hogy külön-külön már nem voltak sikeresek, ezért voltak kénytelenek újra összefogni. Azt sem értettem, hogy miért nem az ’Appetite’-et készítő ötös állt újra össze. A nagy kérdés azonban az volt: nem lesz-e hakniszaga az egésznek. Nos, távolról sem. A Guns N’ Roses 2017-ben is magát a megtestesült rockzenét jelenti.

’Not In This Lifetime’ elnevezéssel fut a turné, ahol végül is az öreg kontinenst hagyták utoljára, és a körúton kizárólag stadionokban lépnek fel. Európa után visszatérnek az Egyesült Államokba, ahol további stadionkoncerteket adnak, majd ősztől ugyanott arénaturné következik. Magyarországra a túra nem ért el, de Bécset szerencsére érintette, így nem volt más hátra, irány az osztrák főváros, és azon belül is az Ernst Happel Stadion!

Délután három óra tájban már rengeteg rajongót lehetett látni a létesítmény körül, akiknek egy része már a kapuknál várakozott a mielőbbi gyors bejutás reményében, illetve a többiek a stadion körül felállított merch standoknál szerezték be az ereklyéket. (Mindeközben tisztán kihallatszott, ahogy bent próbálnak Axlék.) Fél négy felé egy felhőszakadás is érkezett, de legalább lehűlt a levegő, és nem kellett fullasztó kánikulában várni az ötórás kapunyitásra. A szigorított biztonsági ellenőrzés gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, így pár perc múlva már bent is voltunk a hatalmas focistadionban, és kényelmesen el tudtunk helyezkedni a kettes kiemelt állórész elején lévő kordonnál.

Fél hat előtt nem sokkal már színpadon is termett az első előzenekar, a Tyler Bryant & The Shakedown. Őket nagyon vártam, mivel Nashville-ből származnak, és ennyi elég is volt, hogy kíváncsi legyek rájuk. Csalódni nem kellett bennük. Muzsikájuk jófajta déli rockzene, néhol keményebb riffekkel és ütemekkel, de mikor egy-egy dalban a slide gitár is előkerült, akkor mutatták meg igazán redneck gyökereiket. Engem és a közönség jó részét – már akik akkorra odaértek – teljesen meggyőztek, és fel is pörgettek a bulira. Rövid átszerelés után negyed hétkor a másik előzenekar, a Wolfmother is elkezdte koncertjét. Róluk csak annyit tudtam, hogy Sydney városából érkeztek. Egy-két slágeresebb daluk kifejezetten tetszett, de a többi számuk nem igazán fogott meg, szóval maradjunk annyiban, hogy nekem nem jöttek be.

Az átszerelés közben a háttérben felállított hatalmas kivetítőn a GNR-logó többféle formáját csodálhattuk meg. Fél nyolc előtt 5 perccel a pisztolyos, rózsás szimbólumra rákerült az Austria 2017 felirat is, miközben a fegyverek többször, hangosakat durrantak, majd hirtelen megszólalt a Looney Tunes-intró, hogy aztán egy gyors felkonferálást követően az It's So Easyvel a színpadra robbanjon a Guns N’ Roses, és velük együtt talpra az egész stadion.

Az első perctől kezdve látszott, hogy profi módon zenélnek, és lemezminőségben szól az egész buli. Axl hangja kiváló volt, egyből bemozogta a színpadot, és hozta a videoklipekből ismert mozgásokat is. Slash és Duff alapvetően a színpad jobb és bal oldalán foglaltak helyet, de sokat voltak mozgásban is, miközben mellettük Richard Fortus hozta a gitárján a ritmusokat. A háttérben Frank Ferrer dobos püfölte a bőröket, és egyáltalán nem értem, miért kritizálják a játéka miatt. Nagyon jó zenész, erőteljesen játszik, és tökéletesen visszaadja a dalok hard rock mivoltát. Mellette egyik oldalt egy szintén veterán gunner, Dizzy Reed ütötte a billentyűkön a dallamokat, a dobos másik felén az egyetlen hölgytag, Melissa Reese háttérvokálozott és szintetizátorozott. A színpad mögötti kivetítőn végig a koncert alatt, érdekes videók fokozták az amúgy is forró hangulatot.

A nyitódal után egyből átcsaptak a Mr. Brownstone című klasszikusba. Ennél jobb nyitányt el sem lehetett képzelni, ráadásul mindkét gyöngyszem az idén 30 éves bemutatkozó albumról, az ’Appetite For Destruction’-ről ugrott le. A pódium két oldalára szerelt kivetítőkön végig követni lehetett a színpadon zajló eseményeket. Ezután érkeztünk el a ’Chinese Democracy’ címadójához. Az albumon is jó szám volt, de valahogy a nyitó riffje eléggé digitális hangzásúra  sikeredett. Ahogy Slash játszotta élőben, szinte újjászületett – nemcsak a nyitó riff, hanem az egész nóta – és úgy szólt, ahogy mindig is kellett volna.

Egymás után sorban jöttek az alapművek, úgy mint a Welcome To The Jungle, a Live And Let Die, a Rocket Queen vagy a ’Use Your Illusion II’ egyik zenei csúcspontja, az Estranged. Nagyon hatásos módon a kivetítőn megjelent a videoklip első képkockája, vagyis fekete alapon az „Illusion” szó magyarázata. Döbbenetes élmény volt hallgatni ezt a 10 perces remekművet, amiben Slash hatalmas szólókat eregetett, majd bezsebelte a közönségtől a jól megérdemelt tapsot.

A You Could Be Mine alatt a ’Terminator 2’-höz méltón, a háttérben futó videók alatt megjelent egy cilinderes, éneklő robotcsontváz. Slash a dalt a klipben is látható piros gitáron játszotta. Nagy élmény volt hallani, és én már azon sem lepődtem volna meg, ha maga Schwarzenegger tűnt volna fel a közönség soraiban Terminátorként, ahogyan a színpad felé masírozik.

A hatalmas tombolást kiváltó nóta után pár percre Duff kapta meg a frontemberi posztot, mert a basszusgitárosról tudvalevő, hogy a punk zene is nagy kedvence, így az ő énekével hallgathattuk meg a Misfits Attitude című dalát, ami az 1993-as ’„The Spaghetti Incident?”’ lemezen is szerepelt. Két újabb ’Use Your Illusion II’-klasszikussal folytatódott a maratoni koncert, az egyik a könnyed Yesterdays, a másik a szomorúbb és komorabb Civil War volt, a kivetítőn a hangulat fokozása érdekében katonák, tankok, és mindenféle háborús bejátszások tették emlékezetessé a dalt.

A fiúk nem aprózták el, még csak a buli felénél jártunk, és máris érkezett egy újabb 10 perces monstrum, a Coma. Ez véleményem szerint az egyik legfélelmetesebb dal, ami valaha született, és ahogy bejátszották az elején a szívdobbanásokat, a háttérben el is indult annak ritmusára egy EKG vonaljelzés zöld színben, miközben a dobokat és a színpadot megvilágító fények is erre a színre váltottak. A nyomasztó hangulat az első pillanattól jelen volt, és ahogy Axl kiénekelte az „And someone to tell me what the fuck is going on, Goddammit” sorokat, csak még komorabbá vált a dal a maga totális kilátástalanságával.

Egy kis szusszanás, míg Axl bemutatta a tagokat, aztán némileg felszabadultabb pillanatokat élhettünk meg, mert egy hangulatos felvezető szóló után érkezett a Sweet Child O' Mine, amire aztán egy kisebb fajta katarzis alakult ki, és az egész stadion egy emberként énekelte a dalt.

A kiváló Out Ta Get Me alatt – a dalhoz nagyon passzoló – városi autós üldözést nézhettünk végig a kivetítőn, majd a gyönyörű Pink Floyd-szám, a Wish You Were Here és a Slash szomorú, fájdalmas szólója alatt a háttérben hulló szikraesővel megbolondított November Rain következett. A nemrég elhunyt Soundgarden-énekes, Chris Cornell emlékére eljátszották a Black Hole Sunt is, amit a Knockin' On Heaven's Door követett, természetesen közönségénekeltetéssel egybekötve, majd a Nightrain zárta a rendes műsoridőt, amely alatt a kivetítőn az ’Appetite’ eredeti borítójáról ismert robot kapta meg a főszerepet.

Ez eddig bő két és fél órát tett ki, de nem is kellett sokat várni a folytatásra, máris kezdődött a Patience, amit a remek The Who-feldolgozás, a The Seeker követett. Sok olyan véleményt olvasni, hogy teljesen felesleges ezt a dalt estéről estére eljátszani, nos, én ezt másként gondolom. Az eredeti is nagyon jó, de így „gánszosítva” tényleg parádésra sikeredett. Ezután pedig belekezdtek minden koncert zárónótájába, a Paradise Citybe, ami alatt aztán akkora tombolás alakult ki, amit ritkán látni koncerten. Pláne, hogy a dal második felében – amikor az egész begyorsul – tűzijáték, konfettieső és lángcsóvák gondoskodtak a totális megőrülésről, pedig azt hittem, hogy ezt már nem lehet fokozni. De lehetett. Közös meghajlás, pengetődobálás, majd elköszöntek az Ernst Happel Stadion közönségétől.

Nehéz szavakba foglalni ezt a csodát, amit ott megélhettünk. A háromórás fellépésnek egy perc üresjárata sem volt, és ahogy a beszámoló elején írtam, a Guns N' Roses még mindig a megtestesült rockzenét jelenti, ami nem is meglepő, mert ahol ekkora egyéniségek jönnek össze, az garantáltan egy páratlan zenei egységet hoz létre. A zenéjük örök érvényű, a nézők  a 10 évesektől  a 70 évesekig minden korosztályból képviseltették magukat.  A stadionban a hangulat fantasztikus volt, csak mosolygós arcokat lehetett látni, mindenki tombolt és énekelt, még a kétszer eleredő eső sem szegte kedvét a nagyérdeműnek.

A zenészek teljesítményére sem lehet panasz, és Axl Rose tényleg megváltozott emberileg. Igaz ugyan, hogy sokat nem kommunikált a közönséggel (bár sokszor nevetgélt és mosolygott), de az az alázat, ahogy a rajongókhoz viszonyult, példaértékű. De ezt bármelyikükről elmondhatom. Ha valamilyen okból lemaradtál róluk, reménykedj, hogy talán még jönnek erre, mert aki szereti a Guns N' Rosest, annak mindenképpen látnia kell őket élőben legalább egyszer, de aki szimplán csak rockzene rajongó, az is ruházzon be a jegyre, ha lesz rá lehetősége, mert teljesen kizárt, hogy csalódna bennük.

Setlist: It’s So Easy / Mr. Brownstone / Chinese Democracy / Welcome To The Jungle / Double Talkin' Jive / Better / Estranged / Live And Let Die / Rocket Queen / You Could Be Mine / Attitude / This I Love / Civil War / Yesterdays / Coma / The Godfather / Sweet Child O' Mine / Used To Love Here / Out Ta Get Me / Wish You Were Here / November Rain / Black Hole Sun / Knockin' On Heaven's Door / Nightrain /// Patience / The Seeker / Paradise City

Szerző: Kidlacee
Képek: kurier.at, heute.at, nakoncertu.si, Kidlacee