Meglepetések (és Benante) nélkül: Anthrax, The Raven Age – Barba Negra Track, 2017. 06. 21.

írta Hard Rock Magazin | 2017.06.25.

Mázlisták vagyunk. Mostanában – ha van anyagi keret – könnyűszerrel lehet koncertet duplázni olyan legendákkal, akikről az én kamaszkoromban csak álmodozni lehetett. Így volt esetemben a RHCP-vel és most az Anthraxszel is, mivel 4 hónapon belül kétszer is járt nálunk az amerikai thrash metal legenda. Ilyen lehetőséget nem hagyok ki mostanában.

Az ’Among The Living’ album extrán jól sikerült tavaszi jubileumi koncertje után kíváncsian vártam, hogy mit hoz a nyári buli. Hogy szólnak szabadtéren? Hány embert fog megmozgatni pár hónap eltéréssel egy újabb Anthrax-buli? Kivételesen ellenőriztem, milyen számlista várható, hiszen ez a körút is jubileumi apropóval bír: 35 év… Számomra még leírni is hihetetlen, hogy ennyi ideje koptatják a színpadot, róják az utakat. Bennem még frissen él a pillanat, amikor egyik edzőtársam kezembe nyomja meghallgatásra a ’State Of Euphoria’ műsoros kazettát… És ennek is már legalább 27 éve.

Visszakanyarodva a számlistára: nem ért meglepetés. Ennyi lemezből kihívás válogatni, de az előttünk lévő országokban azokat a nótákat tolták, amik közel állnak az én szívemhez is. Plusz volt pár dal, amiért kimondottan szorítottam, nehogy kihagyják nálunk (Medusa, Belly Of The Beast). Sok variálás nem volt eddig a műsorban, de a szerencse ismét ránk kacsintott, hiszen nálunk elzúzták az All Of Them Thieves nótát is az új lemezről. Igaz, az apropó nem annyira pozitív, de erről később.

A Barba Negra Track kedves helyszín számomra, egyrészt, mert jobbnál jobb koncertélmények kötődnek hozzá, másrészt kulturált szolgáltatásokat biztosít, nem utolsó sorban mindig gyönyörű fények vannak a fotózáshoz. Idén a színpad előtti részt lebetonozták, így már csak a keverő mögötti területeken maradt a faborítás. A hangosításra panaszom nem lehet, és ugyan teltház most nem volt, de a szép számmal megjelentek betöltötték a színpad előtti teret, messze a keverőn túl.

Itt nincs mese, jelentős késés a kezdésben nem lehet, mert minden perc a buli rovására megy: itt 22:00-kor vége a bulinak. Ez ugyan kellemetlen, mert akármennyire is folytatnák a bulit a zenészek, a csendrendelet gátat szab nekik, viszont az „igahúzóknak” – mint én is – ez kedvez, hiszen így garantált, hogy nincs hajnalba nyúló koncert.

Az Anthrax is pontosan a kiírás szerint kezdett: 20:30-kor felcsendült a 'Blues Brothers' film Can’t Turn You Loose dala, hogy utána elkezdődhessen a „Best of” műsor. Sokadszorra láttam őket, és ismét megfogalmazódott bennem, hogy az egyik titok, amiért több mint három évtizede a színpadon vannak, az a bennük lévő őserő és a közönség felé áradó energia. Mindegy, hogy régi vagy új szerzemény, tiszta energikus riffhalmaz, amit minden egyes koncerten az arcunkba tolnak. Nincs megalkuvás, nincs finomkodás.

Külön csemegére számítottam, mert úgy volt, hogy – a beharangozók szerint – Charlie Benante csatlakozik ezen az estén és beül a dobok mögé, de ez sajnos nem történt meg. Félreértés ne essék, semmiféle negatívumot, kivetnivalót nem lehet találni Jon Dette játékában. Sőt, mint azt márciusban is láthattuk, kiemelkedően jó dobos, akinek játéka tökéletesen passzol az Anthrax zenéjéhez, de ha most lehetőség lett volna megnézni ismét Charlie-t, az egy plusz lett volna az amúgy is extra koncertélményhez. A Belly Of The Beastnél megfogalmazódott bennem, hogy náluk nem kell a pirotechnika, a legkorszerűbb színpadtechnika és a forgó-emelkedő dobok, mert a zenéjük elegendő a kiemelkedő élményhez.

Joey Belladonna ismét elemében volt. Miközben folyamatosan körbemozogta a színpad minden részét, szórta a gitárpengetőket, gesztikulált, valamint hergelte a közönséget, és nem mellesleg hozta a tőle elvárt énekteljesítményt, amiben ismét nem találtam kivetnivalót. Egy dolog mellett azért nem mennék el: 35 év alatt sok tagcsere volt az Anthrax soraiban. Gyakorlatilag csak Scott Ian maradt meg 1981-ből, mint alapító, de a zenekar életútja két kiváló énekest is hozott. A két frontember között semmiféle párhuzamot nem találok, azon kívül, hogy kiválóak mindketten. De ezen a jubileumi bulin sajnos egyetlen John Bush által felénekelt dal sem kapott szerepet. Bushsal pedig még válogatáslemez is született olyan dalokból, amiket eredetileg Belladonna énekelt. Belladonnától viszont még nem hallottam egyetlen dalt sem a ’Stomp 422’, a ’Sound Of White Noise’ vagy a ’Volume 8: The Treat Is Real’ albumokról. Számomra ezek is súlyos és kiemelkedő albumok. John hangja egy új korszakot nyitott az Anthrax számára, amit én hiányoltam erről a buliról. A 35 évnek ez is része…

SCOTT IAN (csak így, nagybetűkkel). Ismét egy olyan gitárosról írhatok, aki jelenség, egyedi stílusú gitáros, azonnal felismerhető bármelyik riffje. Színpadon vonzza a tekintett mozgásával, jellegzetes „táncával” és ugrásával, amit én eddig csak képen láttam, és sajnos azokat nem én csináltam... Titkon abban bíztam, hogy ezen a bulin sikerül „levadászni” egy ugrását, de ismét nem jött össze, viszont remélem legközelebb ez sem marad ki. Ha jól értettem Ian szavait, erre nem kell sokat várnom. Márciusi ígérete – és a mostani buli – alapján én bizakodó vagyok.

És akkor visszakanyarodok az All Of Them Thievesre. Ian nem bírta megállni szó nélkül, hogy ne tegyen megjegyzést a hídon szép számmal megjelent potyázókra: „Motherfuckers! Buy ticket next time!”

Ian egyébként nem spórolt az egyébként igen különleges pengetőivel. A koncert végén két zacskót bontott ki és szórta a közönség első soraiba. A képen látható pengetőkből egyébként nekem nem sikerült beszereznem egyet sem. A mörcspultban pedig sajnos nem árulták.

Még két tagról nem tettem említést: Jonathan Donais gitárosról és a másik ikonról, Frank Bellóról. Ismét két ellentét. Amíg Jonathan kiválóan teszi a dolgát, és inkább diszkréten a háttérben mozog, addig Frank Bello megállíthatatlanul pörög, grimaszol, rohan, az arcát sem nagyon lehet látni az állandó headbangeléstől. Számomra ő is a nagy basszusgitárosok egyike. (Az Intro To Reality basszusrésze például állatul szólt.)

Ismét megajándékoztak bennünket egy profi előadással, ahol meglepetés helyett azt tolták, amit elvártunk, és ez király volt!

Az Outro alatt Joey még énekelt egy keveset (ha rajta múlik, még játszanak pár számot), Ian pedig meglepett. Miután szétszórta a halom pengetőt, meglátott a közönségben egy rajongót, kezében az életrajzi könyvével. Elkérte a könyvet, és a benne lévő tollal aláírta. Mondom én, hogy mázlisták vagyunk! Csak jókor kell jó helyen lenni. Akik ott voltak, tudják: jókor voltak jó helyen!

Setlist: Intro (Can’t Turn You Loose) / Among The Living / Caught In A Mosh / Madhouse / Fight 'Em 'Til You Can't / Breathing Lightning / Efilnikufesin (N.F.L.) / All Of Them Thieves / Intro To Reality - Belly Of The Beast / Medusa / March Of The S.O.D. / Blood Eagle Wings / Be All, End All / Antisocial / Indians / Outro (Long Live Rock 'n' Roll)

Néhány szót a The Raven Age-ről. Nem véletlenül került a végére az előzenekar. Másodszorra volt szerencsém hozzájuk, hiszen márciusban is ők tolták az Anthrax előtt. Elsőre értékeltem az energiát, az előadásmódot, de a dalokból egy sem maradt meg a fülemben akkor, és most sem.

Ezen az estén a fő problémám Michael Burrough énekessel volt. Amíg márciusban hatalmas elánnal, minden energiát kiadva magával vitte a zenekart, most annyira enervált volt. Az első két számnál még átlagosnak mondanám teljesítményét, de miután az elöl lévő 2-3 sornyi embert nem tudta megmozgatni, és az elszórtan beszélgető sörözőkre sem tudott hatást gyakorolni, feladta. Igaz, már a kezdés sem volt pozitív, hiszen a mikrofonja nem szólalt meg azonnal (csak miután gitárosuk segítségére sietett és bekapcsolta), ez aztán meghatározta az egész fellépését.

Félreértés ne essék, nem ítélet ez, nekem is volt részem ilyen kellemetlen, negatív élményben, de a többi taggal szemben ez nem volt fair. Persze nincs nálam minden információ, lehet, hogy éppen nem volt 100%-os, és ez mindenkinek a teljesítményéből visszavesz. Sosem tudjuk meg...

Egy biztos, George Harris gitáros, Matt Cox basszusgitáros, Dan Wright gitáros és Jai Pater dobos beleadott mindent. Matt játéka különösen szimpatikus volt, feszes basszus szólamai visszacsaltak a színpad elé, és onnan néztem, ahogy ezerrel tolja, közben pedig derékból headbangel. Fiatalok, és kiváló lehetőségük van, hiszen a támogatás nem kérdés. Steve Harris megfelelő személy, hogy bárki előtt lehetőséget kapjanak.

Szöveg: TT
Képek: Savafan, TT
Pengetős kép: Mahunka Balázs
Külön köszönet a Concerto Musicnak!
További képek ITT